Amerikai notesz

Kedves hallgatóink! Most Amerikai Notesz című műsorszámunk következik.

Zene

Egyik munkatársunk nemrég hangszalagot készített egy olyan jelenetről, amelyet bizonyos vonatkozásban bátran történelminek lehet minősíteni. Ezt a hangszalagot hallják most kedves hallgatóink!

A Broadway 195-ös számú házból beszélek. Az Amerikai Telefon és Távíró Társaság palotája ez a hatalmas épület. A díszteremben gyűltünk össze mintegy 300-an. A közönség soraiban újságírók serege, térdükön jegyző blokkal, a pódium körül fényképészek, televíziós és mozi riporterek állottak masináik mögött. Az emelvényen Leo Frank Craig, az Amerikai Telefon és Távíró Társaság elnöke foglalt helyet, előtte a zöld posztós asztalon fekete távbeszélő készülék. Semmi különös nem látszott ezen a telefonon, sok millió hozzá hasonló van itt New York-ban, mégis valamennyien ezt a kis masinát figyeltük. Mr. Craig felemelte a kagylót, ezt mondta: Itt Leo Craig beszél New Yorkból. Hallo London. Dr. Charles Hill-lel szeretnék beszélni. Egy pillanatig csend volt. Mr. Craig megismételte a hívást, azután London jelentkezett és mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel. Hadd foglalom most röviden össze, hogy mi volt a nevezetes ebben a telefon párbeszédben. Londont felhívni telefonon Amerikából nem szenzáció, a rádiótelefon találmányához már úgy hozzászoktunk, mint a mozihoz, vagy a földalatti vasúthoz. Igen ám, de ez a telefonhívás nem rádión keresztül történt, hanem egy új kábelen, amelyet most avattak fel. Nem először történt az sem, hogy az óceán fenekén kábelt vezettek Európától Amerikáig, a két kontinenst rég összekötötték a távíró vezetékkel, amelyet 1858-ban fektettek le. De közel 100 év telt el, míg a tudományt annyit haladt, hogy a tenger alatti telefonvezeték is elkészülhetett. A probléma nem a kábel lerakása volt, hanem olyan hangerősítő készülék elkészítése, amely a víz alatt is működik. Átlag minden 70 mérföldnyi távolságban ugyanis elhal az emberi hang és hangerősítőre van szükség, hogy továbbadja. A szárazföldi telefondrótok hangerősítőjének elkészítése és fenntartása egyszerű dolog, de a tenger alatt csak olyan készülék használható, amelynek élettartama legalább 20 esztendő és amely hatalmas víztömeg nyomásának is ellent tud állni. Végül is amerikai gyárak készítették el ezt a tenger alatti hangerősítőt. A bonyolult műszer egy rézből készült rugalmas, 8 láb hosszú, szivar alakú tokban van elhelyezve. 70 ezer dollárba kerül és a kábel kettős ikervonalai mentén 51 ilyen erősítőt kellett lerakni. Évtizedek álma valósult meg, amikor sikerült a két kontinenst telefonkábellel összekötni. Az első vonalat 1955 júniusa és szeptembere között fektette le az angol kábelültető hajó, a Monarch. A munka nem folyt zavartalanul, az amerikai partok közelében tavaly szeptemberben a hurrikán jól megrázta a hajót és leszakította a kábelt. Hosszú napok fáradtságos munkájába került, amíg a tenger mélyén sikerült megtalálni az elvesztett vezetéket. A munkát idén június és szeptember között fejezték be. A hang 2225 mérföldet utazott, amíg Londonból New Yorkba érkezett. Olyan tisztán lehetett hallani, mintha csak a szomszéd szobában ült volna a beszélő, Mr. Hill, őfelsége, a királynő főpostamestere, aki ennek a pompás címnek megfelelően, jellegzetes oxfordi angolsággal beszélt. Az amerikai és az angol hivatalnokok rövid üdvözletet váltottak, majd New York kilépett a vonalból és Kanada fővárosa, Ottawa kapcsolódott be, George Karl… Marler, a kanadai közlekedésügyi miniszter beszélt őfelsége, a királynő főpostamesterével. Ezt mondta: „Sir, olyan eseménynek vagyunk tanúi, amelyet minden valószínűség szerint egyikünk sem felejt el.” Ezután az ünnepélyes megnyitás után a vonalat átadták a forgalomnak. Az első fizetett beszélgetés textilesek között folyt le. Mr. Samuel Bradshaw, New York-i szövetkereskedő hívta Mr. John Lee textilgyárost, aki Battle-ben lakik, egy kis angol városkában, az óceán túloldalán. „Hallo John – kezdte az amerikai. Hallo Samuel – szólalt meg az angol.” A két szak férfiú ezután textilről kezdett beszélni és fogalma sem volt róla, hogy megszokott, havonta ismétlődő telefonbeszélgetésük ezúttal történelmi esemény, és hogy ők maguk csak orrhosszal maradtak le a tenger alatti telefondrót ünnepélyes felavatásáról.

Kedves hallgatóink! Nem tudom, hallottak-e már róla, hogy itt, Amerikában minden magunk fajta ember részletre vásárol, még az is, akinek jó néhány ezer megtakarított dollárja van a bankban. Az amerikai polgár ugyanis szeret vásárolni és az ország gazdasági prosperitásának legnagyobb lendítőkereke éppen ez az állandó vételkedv. De ugyanakkor azt is szereti, ha egy kis mozgatható készpénz mindig van a háta mögött. Erre a körülményre épült az utolsó évtizedben hihetetlenül föllendült részletüzlet, amelynek jellemzésére talán elég, ha csak annyit mondok, hogy a fogyasztók részletfizetéses adóssága az 1939-es esztendő 4,5 milliárdot kitevő összegéről 29,4 milliárdra emelkedett. Részletre veszünk jégszekrényt, rádiót, televíziót, ruhát, autót és az életnívó emelkedésének nem kis részben a hitel növekedése az oka. Persze sokak agyában felmerül a kérdés, vajon helyes-e ez a gazdasági irányzat, nem jelent-e beteges tünetet. Adjuk át a szót közgazdasági rovatunk vezetőjének, hadd világítsa meg ő a problémát.

A választ nem én fogom megadni, hanem egy nálam sokkal illetékesebb fórum, maguknak a hitelezőknek az érdekképviselete. A múlt hét folyamán egy ezer tagú értekezlet kezdődött Floridában, a National Consumer Finance Association nevű tömörülés évi tanácskozása. A hangzatos cím azokat a kereskedelmi, ipari és pénzügyi vállalatokat foglalja össze, amelyek részletüzlettel foglalkoznak az Egyesült Államokban. Ők azok, akik lehetővé teszik, sőt, tőlük telhetően elő is segítik, hogy az amerikai polgár pár dolláros előleg leszúrása és egy kötelezvény aláírása mellett több száz dolláros portékát vihessen haza. Vajon ezek a gentlemanek, akiknek végül is komoly pénze forog kockán a részletüzleten, aggódnak-e kintlevőségeikért? Az értekezleten elhangzottakból úgy veszem ki, hogy egy csöppet sem. Egy chicagói nagy bank elnöke, Mr. Elmer Schmus elismerte ugyan, hogy az adósságok összege rohamosan növekedik, de ugyanakkor rámutatott, hogy még jelentősebb mértékben nő az adósok keresete. Egy másik pénzintézet vezetője ezt azzal egészítette ki, hogy tavaly az adósság 4,2 milliárd dollárral lett több, a fogyasztóközönség bankbetétei viszont 16,7 milliárdról 21,2 tized milliárdra ugrottak föl. A pénzügyminisztérium kimutatása szerint az összes amerikai magán- és közadósságok elérik ebben az esztendőben a 700 milliárd dollárt, tehát körülbelül 300 milliárddal tesznek ki többet, mint a II. világháború végén, a nemzeti vagyon azonban, ingó és ingatlan értékben ugyanezen idő alatt 550 milliárdról 1,4 billió dollárra emelkedett, ami kétségtelenül bátorító megállapítás. A vitát a déli nemzeti bank alelnöke zárta be a következő szavakkal: „Visszatérve a hitelüzletre, hadd szögezzem le újra, hogy nemcsak a számok és statisztikák tanulsága szerint, hanem józan üzleti gondolkodás alapján is, a fogyasztói hitel sohasem lehet túl magas mindaddig, amíg az egyéni igényléseket reális alapon bíráljuk el.” Az adósok és egyéb, egyszerű emberek nyelvén azt jelenti ez a kijelentés, hogy jó ideig nem kell aggódnunk még. Mint itt mondani szokták, "business as usual" - minden megy tovább.

Zenei rovatvezetőnk ezen a héten nem elégszik meg azzal, hogy muzsikál, beszélni is szeretne egy témáról.

Amelyet ezt a címet adhatnám.

Mindjárt.

A generációk bűnei.

Mindjárt, előbb hadd mondjam el én, hogy miről is van szó. A fiatalságnak minden időkben meg voltak a maga kedvencei, akikért okkal, de legtöbbször ok nélkül rajongott. Amikor én jártam tánciskolába, egy akkoriban divatos táncért, a boom stand easy-ért lelkesedtünk. Tenyerünket csapdostuk, idétlenül forogtunk és szörnyen moderneknek éreztük magunkat, míg az idősebbek vállukat vonogatva nézték a furcsa mutatványt. Pedig az ő nemzedéküknek is megvoltak az ifjúkori bűnei. Ők annak idején shimmyt és charlestont jártak, és az ő mozdulataik sem voltak sokkal kecsesebbek. Ezekről az ízlésbeli eltévelyedésekről akar kollégám beszélni kedves hallgatóinknak és amit mond, azt egy kis muzsikával mindjárt illusztrálni is fogja.

Az első számú bűnt ( Zene) Johnnie Ray követte el. Ezt a fiatalembert 5 esztendővel ezelőtt fedezték fel. A kamaszok megőrültek érte, az idősebbek megőrültek tőle. Johnnie 25 éves volt akkoriban. Oregonból jött, és amíg ki nem nyitotta a száját, rendes, azt is mondhatnám, jóképű fiúnak látszott. Amikor azonban a közönség elé állt, eltorzult az arca, valami furcsa rángással megszabadult a kabátjától, letépte a nyakkendőjét, beletúrt a hajába, ordított és zokogott. A könny volt a specialitása. Igazi könnyek peregtek a szeméből, amikor saját szerzeményeit énekelte és úgy látszik, ez volt a szexepilje. Művészetéről maga így beszélt: „Nincsen hangom, csak stílusom. Nem tudok kottát olvasni, nem szeretem a saját hangomat.” A közönség túlnyomó része mindezzel teljesen egyetértett. Rajongói azonban 8 hét alatt 1 millió példányban vásárolták meg leghíresebb, s egyben leghangosabb lemezét, amelyet most magam is bemutatok.

Zene

Johnnie Ray már a múlté. Sikere tiszavirág életű volt, de azért nem kell aggódni miatta, Amerika nagylelkűen bánik kedvenceivel, s a fiatal énekes néhány esztendős zokogással könnyen megkereste azt a kerek kis summácskát, amelyből öreg napjait békében és vidáman eltöltheti. De térjünk át a következőre.

Zene

Persze zongoristáról van szó. Liberace-nak hívják. Teljes neve: Wladziu Valentino Liberace. Lengyel és olasz bevándorlók gyermeke, s a söréről híres Milwaukee-ban született. A felelősség azonban sem ezt a szép amerikai várost, sem a sört nem terheli. Sőt, még a fiatalokat sem. A kamaszok ugyanis utálják ezt a pomádés, grüberlis, édeskés mosolyú, édeskésen játszó zenei szörnyeteget, ahogy egyik kritikus elnevezte. Annál jobban szeretik azonban az élemedett hölgyek, akikből pedig sok van itt Amerikában. Ez a 36 éves köpcös úriember a magányos nők elfojtott anyai ösztöneit szabadította fel, s az ő rokonszenvükre utazik. Mindenekelőtt romantikát visz az életükbe. Fehér frakkban lép a pódiumra, s ahogy leül a zongorához, kialszik a villany. Arcát csak egy ezüst kandeláber gyertyái világítják meg, amelynek lángja meg-meglebben a mesterséges légvonatban. A romantikus gyertyafényben a … zongorista ajkát csücsöríti, szempilláját rebegeti, és amikor gyűrűsujjai végigszaladnak a billentyűkön, megcifrázza Chopint, szirupot önt Debussyre. Gyöngyöznek a trillák, a koros hölgyek pedig olvadoznak, mert a zongorán ott áll az idősebb Missis Liberace hatalmas portréja is, a művész ugyanis imádja a mamáját, amit minden alkalommal többször is elmond közönségének, hogy mindenki tudomásul vegye, sőt, igen gyakran ott ül a mama, műorchideákkal díszített selyem ruhában, személyesen is a zongora mellett és elkönnyezi magát, amikor két régi valcer között ilyeneket mond a fia: „Világszerte mennyi a magányos anya, akit akkor hagyott el a gyermeke, amikor legnagyobb szükségük lett volna rá.” Nem teszi hozzá, de mindenki érzi, hogy neki magának semmi köze sincs ezekhez a rossz gyerekekhez, ő – nézzenek csak ártatlan szemébe – jó fiú, soha sem nyúl italhoz, nincsenek rossz pajtásai, rajongói harisnyákat kötnek számára, s kis zongorákkal tarkítják a minta egyhangúságát. Kedvenc süteményét sütik, amit nem csak nyugtáz, hanem bizonyára el is fogyaszt és attól ilyen szép gömbölyű. Liberace így muzsikál.

Zene

Elég volt ebből. Mint mondottam, ő a korosabb hölgyek szenvedélye. De mit szólnak hozzá a fiatalok? Mi az ő válaszuk Liberace-re?

Zene

A választ Elvis Presley-nek hívják. Fiatalabb, mint Johnnie Ray volt, izmosabb és hangosabb is nála. 21 esztendős korára egyedül is akkora lármát csap, hogy megtelik vele a terem. Ő a kamaszok énekes ideálja és kedves táncuknak, a rock and rollnak megtestesítője. A rock and rollt magyarul pörgesd és görgesdnek hívnám. A névben benne vannak a tánclépések is, de ha kedves hallgatóink közül valaki nem érné be ennyivel, íme egy-két ütem belőle.

Zene

Elvis Presley még ezt a zenét is túlharsogja, és a vad ritmust egész teste rángatózásával húzza alá.

Zene

A hatás rajongók és ellenfelek táborában egyaránt óriási. Elvis Presley-nek ugyanis érezhető befolyása van az öregekre is. Mióta lemezei közkézen forognak, az idősebb korosztály visszakívánja Johnnie Ray-t, aki, mint a következő kis összehasonlításból kitűnik, az új kedvenc mellett már-már maradinak hat.

Zene

Igen, az idősebbek fejüket csóválva kérdik, hogy mi a baj a fiatalokkal. A válasz, azt hisszük, egyszerű. Az, hogy ők még fiatalok és mindenképpen valami újat akarnak. De legyünk nyugodtak, nemsokára benő a fejük lágya, eltestesedik a derekuk és új generáció lép a helyükbe a maga új zenei bűneivel. Öt év múlva Elvis Presley már csak emlék lesz és nem adok 10 esztendőt neki, hogy mint valami jól menő vendéglős, vagy más pénzes vállalat tulajdonosa maga is fejcsóválva fog tudomást venni az akkori legújabb divatőrületről.

New York és egész Amerika leghíresebb szállodája a Waldorf Astoria most ünnepelte 25. születésnapját. Ez a szálloda sokban különbözik a világ többi elegáns hoteljétől, mindenekelőtt abban, hogy felhőkarcoló stílusban épült és így sehol sincs ennél magasabb vendégfogadó. Igazi különlegessége azonban abban áll, hogy sokféle arca van. Az egyik frontja olyan, mintha kereskedelmi utazók központja volna. A másik frontjának bejárata az elegáns társaság találkozóhelyéhez vezet. Délelőttönként a kapukon át tömegek özönlenek a földszinti termekben elhelyezett autókiállításhoz, míg a félemeleti csarnokokban szinte napokban tartanak közgyűléseket és kongresszusokat. Gyakori vendég a külföldi miniszter, nagykövet, néha király, királynő, vagy maharadzsa is, akit a washingtoni külügyminisztérium szállásol ide, ez a hotel ugyanis, sok már rendeltetése mellett az Egyesült Államok kormányának félhivatalos vendégháza is. De pillantsunk talán vissza a jubiláns elmúlt 25 esztendejére.

A szálloda a múlt század végének egyik amerikai iparmágnása, William Waldorf Astor után kapta a nevét. Az idősebb New York-iak új Waldorf Astoriának hívják a Parc és Lexington Avenue között épült felhőkarcolót. Alacsonyabb, de nem kevésbé elegáns elődje 1893-ban nyílt meg és hírnevét főként Bold nevű, német származású igazgatójának és svájci főpincérének, Oscarnak köszönhette. Ez a két európai szakember érdekes és újszerű ötletekkel csábította az amerikai közönséget a hotelbe. Az Egyesült Államokban először itt szervírozták a reggelit, ebédet és vacsorát kívánatra a lakószobákba is, az éttermekben viszont megengedték, hogy dohányozzanak a férfiak, ami az akkori időkben forradalmi újításnak számított. Ezt a lépést néhány esztendő múlva még radikálisabb engedmény követte, a nőknek is megadták ugyanezt a jogot. A Waldorf konyhája a legváltozatosabb francia ízlést is ki tudta elégíteni, pincéje vetekedett Európa legkiválóbb szállodáinak boraival és pezsgőivel. Az öreg Waldorf Astoria hamarosan olyan népszerű lett, hogy helyiségei szűkeknek bizonyultak és 1929-ben bezárták kapuit. A tulajdonosok fenntartották jogukat a márkát jelentő névre és ünnepi külsőségek között jelentették be, hogy egy új, sokkal nagyobb és sokkal pompásabb Waldorf Astoriát akarnak építeni. Az új szálloda a depresszió sivár napjai alatt, 1931-ben nyílt meg, és 10 éven keresztül veszteséggel dolgozott. Ma a Waldorf Astoria New York egyik legnagyobb idegenforgalmi attrakciója és az egyik legszebben jövedelmező vállalkozás is ebben a hatalmas városban. Tavalyi bevétele 22 millió dollár volt, a haszon nagy része azonban nem az ezer szoba béréből, hanem az éttermek és bárok forgalmából áll elő, a szállodának ugyanis 7 étterme és számos bárja és kávéháza van. Oscar, a híres főpincér, később … rég elköltözött már az élők sorából, a tulajdonosok is változtak, a Waldorf Astoria sikere és népszerűsége azonban a régi, azaz egy változtatással és ez jellemző a változott időkre, a hatalmas szálloda nem egy szűkkörű kiváltságos osztályé többé, hanem az amerikai átlagemberek nagy táboráé.

Szignál

Amerikai Notesz című műsorunk hangzott el.

Itt a Szabad Európa Rádiója, a szabad Magyarország hangja.