00:00 | 00:00 |
A műsor leirata
A statárium kihirdetésével és életbeléptetésével foglalkozik Lovas László most felolvasásra kerülő kommentárja.
Nagy Imre rögtönítélő bíráskodást és halálbüntetést hirdetett mindazok ellen, akik részt vesznek az általa lázadásnak minősített szabadságharcban. Halállal kell büntetni a különböző bűncselekmények egész sorozatát, a lázadásra való szövetkezéstől az engedély nélküli fegyvertartásig. A saját népe ellen szovjet tankokkal harcoló kormány ismét bevetette a rémuralmak végső esetre tartogatott szokásos fegyverét, a statáriumot.
A harc, a nemzet szabadságharcosainak nagyon is egyenlőtlen élet-halál küzdelme még korántsem dőlt el. Ha semmi más nem bizonyítaná, tanúsítják a futószalagon gyártott, felülről megrendelt hűségnyilatkozatok és hivatalos győzelmi jelentések. Közben azonban nyilván megkísérlik máris a rögtönítélő bíráskodás gépezetét működésbe hozni. Ez a gépezet azonban nem lélektelen csavarokból, egymásba kapcsolódó fogaskerekekből, kivezényelt idegen katonaságból és közönyös harceszközökből áll, hanem emberekből. Katonai és polgári személyekből, többségükben minden bizonnyal magyarokból, akiknek figyelmét már most, ezekben a sorsdöntő órákban szükségesnek tartjuk néhány lényeges körülményre felhívni.
Amint elöljáróban kiemeltük, és amit nem lehet elégszer hangsúlyozni, a harc, a nemzet egyetemének önvédelmi küzdelme még folyik. Végét, kimenetelét, lefolyásának mikéntjét és nem utolsósorban következményeit senki sem mondhatja meg előre. Egymásután vonja vissza, módosítja vagy hosszabbítja meg saját kiadott parancsait és kiadott rendelkezéseit a szovjet tankok tetejéről kormányzó rendszer is. A fejveszett kapkodás, az egymással sokszor ellentmondó rendelkezések közepette ki vállalhatja magára azt a felelősséget, amit egy jóvátehetetlen parancs vagy felülről jövő utasítás végrehajtása jelent? Hogyan és milyen alapon követelheti tehát a statáriális rendelkezések végrehajtását ugyanaz a népi demokrácia, amelynek uralmát a saját maga által is törvénytelennek és igazságtalannak vallott vészítéletek ezrei és tízezrei, mártírok védtelen sora jellemzi?
Olyan tanulság ez, amelyet mindenkinek saját jól felfogott érdekében végig kell gondolnia és le kell vonnia. Pillanatra sem lehet kétséges, hogy a statáriális bíráskodásban résztvevőket előbb vagy utóbb ilyen vagy amolyan formában, de feltétlenül felelősségre vonják. Megtörténhet az is, példa van rá elég, akár a közelmúltból, akár a szovjet blokk szomszédos területeiről, hogy ez a felelősségre vonás esetleg éppen a parancsot kiadók részéről indul majd ki. A túlságosan készséges eszközt, az érdemekre vadászó szemellenző szolgálat esetleg éppen maga a gazda dobja oda kényelmes bűnbaknak.
De százszorta bizonyosabb, hogy a számonkérést a legfőbb érdekelt, a legfőbb bíró, maga a nép hajtja majd végre. Olyan alapvető igazság ez, amelyet maga a történelem bizonyít. Felvetődik a kérdés: biztosíték-e a felelősségre vonás elől, mondjuk, a névtelenség? A statáriális gépezet kisebb vagy nagyobb rangú funkcionáriusa számíthat-e arra, hogy megbújik majd az ismeretlenség homályában? Számolhat-e azzal, hogy a döntéséről nem készül feljegyzés, hogy ítélete alól hiányzik majd az aláírása? Az élet, a gyakorlati valóság, a közelmúlt számtalan példája mást bizonyít. A jegyzőkönyv írásos formaságok nélkül elrendelt és végrehajtott kivégzéseknek is fennmaradtak és fennmaradnak a cáfolhatatlan bizonyítékai. Tanúk igazolják majd a névtelenségbe burkolózók szerepének, részvételének jelentőségét és súlyát. Tanúsítani fogja a statáriális bírák magatartását maga a mindenütt jelenlévő és semmit sem felejtő nép.
Vajon hivatkozhatnak-e a statáriumot kiszolgálók erkölcsi alapra? Mondhatják-e akár saját lelkiismeretük megnyugtatására, hogy rablók, gyilkosok és felforgatók felett ítélkeztek? Ki ad hitelt a rágalmazó hivatalos megbélyegzéseknek? Ki ne tudná, hogy a népelnyomó rendszer ellen, alapvető emberi jogaikért, mindenkit megillető szabadságért és kenyérért harcoltak és harcolnak ezek az állítólagos gonosztevők? Ki ne emlékezne, mondjuk Poznan példájára? Vajon ott először nem éppen úgy fosztogató csőcselék volt a nevük? És nem kellett-e később ugyanabból a szájból harcuk, küzdelmük jogosságát elismerni?
A statáriális apparátus nem egy résztvevője talán arra gondol majd, hogy nem lehet bántódása, hiszen parancsra cselekszik. Enyém a felelősség - mondják majd odafönn -, te csak végrehajtod a kapott parancsot. Megáll-e, mentség-e ilyen okoskodás? Ismét csak tények bizonyítják, hogy nem. Semmiképpen sem védekezhet felsőbb paranccsal senki sem, akinek legcsekélyebb köze is lesz a törvénytelenség végrehajtásához. Bizonyításul elegendő talán magára a nürnbergi perre hivatkozunk. A háborús bűnösök, a második világháborúért felelősek nürnbergi főtárgyalásán állapította meg a nemzetközi bíróság, tehát a világ közvéleményének képviselője, hogy a felsőbb parancsra történő hivatkozás nem mentesítheti a felelősségre vonás alól az embertelenségek végrehajtóit. És nem kisebb szereplő, mint maga a nürnbergi ítélőszék vádhatóságának szovjet főügyésze, R.A. Rugyenko állapította meg, hogy a náci elnyomók által életre hívott rögtönítélő bíróságok felállítása és működése törvényellenes volt. Rugyenko szovjet fővádoló bizonyította be jogi érvekkel, hogy az igazságtalan elnyomás ellen jogosan tiltakozók és felkelők statáriális formaságok közötti elítélése és kivégzése közönséges gyilkosság. Olyan bűncselekmény, amelynek elkövetőire, részeseire és elősegítőire külön törvény nélkül is büntetés vár.
Önként adódik ezek után a kérdés: mit tegyen, és mit tehet az, akit belekényszerítenek, vagy bármiképpen belekerül a rögtönítélő bíráskodásban való részvételbe? Szögezzük le: nagyon sokat. Bebizonyíthatja, hogy az adott esetben nem vonatkozik a statárium. Haladékot javasolhat az ügy tisztázására, fiatalkorúnál az életkor megállapítására. Időt és lehetőséget nyerhet életek megmentésére. Magatartását természetesen a körülmények döntik el. De pillanatra se feledje, hogy az a rendszer, amelynek nevében ítélnie kell, végtelenül gyenge, és semmiképpen sem zárkózhatik el az általános amnesztia elől. Nem utolsósorban ezért is gyilkosság lenne, semmiképpen sem menthető bűncselekményt követne el a halálos ítéletek elrendelője és végrehajtója. Ne felejtse, hogy emberi helytállása egyben önvédelem is. Különösen akkor, amikor a nemzet szabadságharca még folyik.
A rögtönítélő bíráskodás kihirdetésével és életbeléptetésével foglalkozott Lovas László most felolvasott kommentárja.
Zene
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!
Nagy Imre rögtönítélő bíráskodást és halálbüntetést hirdetett mindazok ellen, akik részt vesznek az általa lázadásnak minősített szabadságharcban. Halállal kell büntetni a különböző bűncselekmények egész sorozatát, a lázadásra való szövetkezéstől az engedély nélküli fegyvertartásig. A saját népe ellen szovjet tankokkal harcoló kormány ismét bevetette a rémuralmak végső esetre tartogatott szokásos fegyverét, a statáriumot.
A harc, a nemzet szabadságharcosainak nagyon is egyenlőtlen élet-halál küzdelme még korántsem dőlt el. Ha semmi más nem bizonyítaná, tanúsítják a futószalagon gyártott, felülről megrendelt hűségnyilatkozatok és hivatalos győzelmi jelentések. Közben azonban nyilván megkísérlik máris a rögtönítélő bíráskodás gépezetét működésbe hozni. Ez a gépezet azonban nem lélektelen csavarokból, egymásba kapcsolódó fogaskerekekből, kivezényelt idegen katonaságból és közönyös harceszközökből áll, hanem emberekből. Katonai és polgári személyekből, többségükben minden bizonnyal magyarokból, akiknek figyelmét már most, ezekben a sorsdöntő órákban szükségesnek tartjuk néhány lényeges körülményre felhívni.
Amint elöljáróban kiemeltük, és amit nem lehet elégszer hangsúlyozni, a harc, a nemzet egyetemének önvédelmi küzdelme még folyik. Végét, kimenetelét, lefolyásának mikéntjét és nem utolsósorban következményeit senki sem mondhatja meg előre. Egymásután vonja vissza, módosítja vagy hosszabbítja meg saját kiadott parancsait és kiadott rendelkezéseit a szovjet tankok tetejéről kormányzó rendszer is. A fejveszett kapkodás, az egymással sokszor ellentmondó rendelkezések közepette ki vállalhatja magára azt a felelősséget, amit egy jóvátehetetlen parancs vagy felülről jövő utasítás végrehajtása jelent? Hogyan és milyen alapon követelheti tehát a statáriális rendelkezések végrehajtását ugyanaz a népi demokrácia, amelynek uralmát a saját maga által is törvénytelennek és igazságtalannak vallott vészítéletek ezrei és tízezrei, mártírok védtelen sora jellemzi?
Olyan tanulság ez, amelyet mindenkinek saját jól felfogott érdekében végig kell gondolnia és le kell vonnia. Pillanatra sem lehet kétséges, hogy a statáriális bíráskodásban résztvevőket előbb vagy utóbb ilyen vagy amolyan formában, de feltétlenül felelősségre vonják. Megtörténhet az is, példa van rá elég, akár a közelmúltból, akár a szovjet blokk szomszédos területeiről, hogy ez a felelősségre vonás esetleg éppen a parancsot kiadók részéről indul majd ki. A túlságosan készséges eszközt, az érdemekre vadászó szemellenző szolgálat esetleg éppen maga a gazda dobja oda kényelmes bűnbaknak.
De százszorta bizonyosabb, hogy a számonkérést a legfőbb érdekelt, a legfőbb bíró, maga a nép hajtja majd végre. Olyan alapvető igazság ez, amelyet maga a történelem bizonyít. Felvetődik a kérdés: biztosíték-e a felelősségre vonás elől, mondjuk, a névtelenség? A statáriális gépezet kisebb vagy nagyobb rangú funkcionáriusa számíthat-e arra, hogy megbújik majd az ismeretlenség homályában? Számolhat-e azzal, hogy a döntéséről nem készül feljegyzés, hogy ítélete alól hiányzik majd az aláírása? Az élet, a gyakorlati valóság, a közelmúlt számtalan példája mást bizonyít. A jegyzőkönyv írásos formaságok nélkül elrendelt és végrehajtott kivégzéseknek is fennmaradtak és fennmaradnak a cáfolhatatlan bizonyítékai. Tanúk igazolják majd a névtelenségbe burkolózók szerepének, részvételének jelentőségét és súlyát. Tanúsítani fogja a statáriális bírák magatartását maga a mindenütt jelenlévő és semmit sem felejtő nép.
Vajon hivatkozhatnak-e a statáriumot kiszolgálók erkölcsi alapra? Mondhatják-e akár saját lelkiismeretük megnyugtatására, hogy rablók, gyilkosok és felforgatók felett ítélkeztek? Ki ad hitelt a rágalmazó hivatalos megbélyegzéseknek? Ki ne tudná, hogy a népelnyomó rendszer ellen, alapvető emberi jogaikért, mindenkit megillető szabadságért és kenyérért harcoltak és harcolnak ezek az állítólagos gonosztevők? Ki ne emlékezne, mondjuk Poznan példájára? Vajon ott először nem éppen úgy fosztogató csőcselék volt a nevük? És nem kellett-e később ugyanabból a szájból harcuk, küzdelmük jogosságát elismerni?
A statáriális apparátus nem egy résztvevője talán arra gondol majd, hogy nem lehet bántódása, hiszen parancsra cselekszik. Enyém a felelősség - mondják majd odafönn -, te csak végrehajtod a kapott parancsot. Megáll-e, mentség-e ilyen okoskodás? Ismét csak tények bizonyítják, hogy nem. Semmiképpen sem védekezhet felsőbb paranccsal senki sem, akinek legcsekélyebb köze is lesz a törvénytelenség végrehajtásához. Bizonyításul elegendő talán magára a nürnbergi perre hivatkozunk. A háborús bűnösök, a második világháborúért felelősek nürnbergi főtárgyalásán állapította meg a nemzetközi bíróság, tehát a világ közvéleményének képviselője, hogy a felsőbb parancsra történő hivatkozás nem mentesítheti a felelősségre vonás alól az embertelenségek végrehajtóit. És nem kisebb szereplő, mint maga a nürnbergi ítélőszék vádhatóságának szovjet főügyésze, R.A. Rugyenko állapította meg, hogy a náci elnyomók által életre hívott rögtönítélő bíróságok felállítása és működése törvényellenes volt. Rugyenko szovjet fővádoló bizonyította be jogi érvekkel, hogy az igazságtalan elnyomás ellen jogosan tiltakozók és felkelők statáriális formaságok közötti elítélése és kivégzése közönséges gyilkosság. Olyan bűncselekmény, amelynek elkövetőire, részeseire és elősegítőire külön törvény nélkül is büntetés vár.
Önként adódik ezek után a kérdés: mit tegyen, és mit tehet az, akit belekényszerítenek, vagy bármiképpen belekerül a rögtönítélő bíráskodásban való részvételbe? Szögezzük le: nagyon sokat. Bebizonyíthatja, hogy az adott esetben nem vonatkozik a statárium. Haladékot javasolhat az ügy tisztázására, fiatalkorúnál az életkor megállapítására. Időt és lehetőséget nyerhet életek megmentésére. Magatartását természetesen a körülmények döntik el. De pillanatra se feledje, hogy az a rendszer, amelynek nevében ítélnie kell, végtelenül gyenge, és semmiképpen sem zárkózhatik el az általános amnesztia elől. Nem utolsósorban ezért is gyilkosság lenne, semmiképpen sem menthető bűncselekményt követne el a halálos ítéletek elrendelője és végrehajtója. Ne felejtse, hogy emberi helytállása egyben önvédelem is. Különösen akkor, amikor a nemzet szabadságharca még folyik.
A rögtönítélő bíráskodás kihirdetésével és életbeléptetésével foglalkozott Lovas László most felolvasott kommentárja.
Zene
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!
Információk
Adásba került | 1956-10-25 18:51 |
Hossz | 0:09:18 |
Cím | A statárium kihirdetése és életbeléptetése |
Műsorkategória | Kommentár |
Ismétlések |
1956-10-25 18:51 |
Szerkesztő | Mezőfy László |