Szemtanúk beszámolói

Kedves Hallgatóink! Noel Barber angol újságíróról, a Daily Mail hős munkatársáról már megemlékeztünk egyszer. Barber a magyar szabadságharc napjai alatt Budapesten volt, és a Magyar Rádió épülete előtt az oroszok rálőttek a kocsijára. Fejsebével kórházba került, ahol 47 öltéssel foltozták össze a koponyáját. Most Bécsből, ahová menekülése után érkezett, a következő drámai cikket telefonálta a Daily Mailnek:

"14 kétségbeejtő órát tartott, amikor végre 42 öltéssel a fejemben egy szétesni készülő, összevissza lőtt öreg automobil segítségével sikerült egy pillanattal megelőznöm az oroszokat, akik hermetikusan lezárták a magyar-osztrák határt. Orosz tankok ágyútűzében szántóföldeken át jutottam el Ausztriába, a szabadság földjére, életem legkétségbeejtőbb kalandja után. Soha többé, remélem soha többé nem jutok hasonló helyzetbe, ezt még egyszer nem lehetne túlélni. Noha volt egy elszánt és bátor társam a veszélyes kalandban, Sefton Delmer, a Daily Express munkatársa, akinek segítsége nélkül soha meg nem menekültem volna, két lyukkal a fejemben, amit orosz puskagolyók ütöttek rajta. Most Bécsben ülök biztonságban és fűtött szobában. Vajon mi lesz Dénessel, a nagyszerű hős Dénessel, aki segítőm, társam, vezetőm, fordítom és életem megmentője volt az oroszok által megszállott Budapesten? Könyörögtem neki a határon, hogy jöjjön velem. Erre száraz hangon így felelt: - Nem mehetek, nekem otthon a helyem, a harcolók között.
Pénteken hagytam el a budapesti kórházat, és szombat reggel fájdalomcsillapító szerek tömegének beszedése után megkíséreltem Sefton Delmer társaságában átvergődni a határon. Magyaróvárig jutottunk el, 16 kilométerre az osztrák határtól, ahonnan szovjet tankok visszaparancsoltak bennünket. Amikor a tankok eltűntek a láthatárról, újra megkíséreltük a lehetetlent. Hamarosan rájöttünk, hogy a tankok nem tűntek el. Újabb harminc harckocsi fordult szembe velünk a határon. Próbáltunk az orosz katonákkal vitatkozni, de minden eredmény nélkül. Olyan kemények és durvák voltak, hogy tiltakozó parancsuk ellen nem lehetett semmit tenni. Előttünk egy másik autó egy pillanatig habozott, amikor ráparancsoltak, hogy forduljon vissza. Erre a tank ráhajtott, és szétmorzsolta az autó első felét. Erre mi gyorsan visszafordultunk Magyarország felé. Hegyeshalomnál megálltunk pihenni. Nagyon gyenge voltam, mert fejsebem következtében rengeteg vért vesztettem. A határ, a szabadulás kétszáz méterre volt. Kétszáz méter távolságban orvos, meleg szoba és a szabad világban a családom várt rám, de a vasfüggöny, amelyet újra leeresztettek, áttörhetetlennek látszott. Az autónk minden pillanatban azzal fenyegetett, hogy felmondja a szolgálatot. Nem volt tartalék kerekünk, szétlőtték az oroszok, és éppen annyi benzinünk, ami talán elegendő a határon való túljutáshoz. A kocsi össze volt lőve, az ablakok üvegeit pozdorjává zúzták a gépfegyvergolyók. Amikor már nem bírtam tovább vezetni, bebugyoláltam a fejem egy pokrócba, és Delmer ült a kormánykerék mögé. Négyféle dűlőúton próbáltunk a havas földeken átjutni a határig, de mindenünnen vissza kellett fordulnunk, mert mindenütt oroszok voltak. Végre, órákig tartó kínlódás után régi barátokra akadtam, magyarokra a határ mentén, akik egyszer már átsegítettek. A szemükben könny volt és kétségbeesés. A győzelem, amely már-már a kezükben volt, elveszett. Egy kis vaskályha körül ültünk, és a magyarok kétségbeesve kérdezték: - Tud Amerika és Anglia segíteni rajtunk? - Mit felelhettem én, ezeknek a boldogtalan magyaroknak? Végre döntöttünk. Egyetlen út van a szabad világ felé, szerezni egy vezetőt, és megpróbálni átjutni ott, ahol nincsen út. Így indultunk el a sártengerben. Nem messze tisztán láttuk az egyetlen autóutat, amely Nickelsdorf felé vezetett. Ezen az úton azonban orosz tankok álltak, így hát igyekeztünk tőlük minél távolabbra jutni. Egy félórai harc után a kocsink megrekedt a bokáig érő sárban. Nekem még arra sem volt erőm, hogy kimásszak a kocsiból. Magyar vezetőnk és Delmer rugaszkodtak neki, és megpróbálták tolni az autót. Egy órát tartó szörnyű erőlködés után felszántatlan földeken, sárban, vízben és hóban igyekeztünk így a határ felé. Egy erdőhöz értünk, és egyszerre feltűnt négyszáz méterre a határ, egy hatalmas piros-fehér-zöld zászlóval, és három újabb orosz tankkal. És itt újra elakadt a kocsink. Újabb félórás küzdelem következett. Megpróbáltunk mindent, hogy kiemeljük a sárból a kocsit. Nem messze száraz, szántatlan föld volt előttünk, ide kellett eljutnunk. A három orosz tank lőtávolságában. Mindent megpróbáltunk. Az egész karosszériát levertük az autóról, hogy könnyebb legyen. Kivettük a hátsó ülést, a földre tettük, és ezen próbáltunk hátrafelé hajtani. Valamennyi takarónkat a sárra raktuk, de ez se segített. A kocsi egyre mélyebben süllyedt el a pocsolyában. Végre Sefton Delmer, akiben emberfeletti erő van, a magyar vezető segítségével felemelte az egyik hátsó kereket, és én a kormány mögött ülve hátrafelé próbáltam hajtani a kocsit. Így került előbb az egyik, majd a másik hátsó kerék szárazra. Ekkor gyanúsak lettünk a három orosz tank katonái szemében. Erre gyorsan visszafordultunk újra Magyarország felé. Két kilométert mentünk így visszafelé, ahol végre találtunk egy sávot oroszok nélkül. Az út itt újra sártengerbe fulladt. Erre elhatároztuk, hogy én egyedül maradok a kocsiban, a magyar vezető és Delmer pedig gyalogosan próbálkoznak átjutni. Valahogy így, egy újabb piros-fehér-zöld zászló tövében átvergődtem az autóval a határon. Amikor elértem a sorompóhoz, nem volt annyi erőm se, hogy kiszálljak a kocsiból. Ott maradtam vacogó foggal. A hideg kiverte a homlokom. Végre a gyalogos Sefton elérte a kocsit. Engem áttolt az ülésen jobb oldalra, és beült a kormány mögé. A hideg még mindig rázta a testemet. Sefton becsavart egy sáros pokrócba úgy, hogy a fejem se látszott ki belőle. Így indultunk el. És ekkor hirtelen fények tűntek fel az éjszakában. Az első osztrák falu lámpái. És rövidesen bent voltunk egy csöpp kis helyiségben, és lenyeltük az első meleg falatot.
Ma biztonságban ülök Bécsben. Félórát beszéltem telefonon Londonban lévő feleségemmel. És - noha a hálaérzet és a boldogság tölti be a lelkemet - csak félig vagyok itt, Ausztriában. A másik felem Magyarországon van Dénessel, a szabadságharcosokkal, a halottakkal, az élőkkel, a vérrel és a bátorsággal és a kétségbeeséssel, ami mind-mind mögöttem maradt."