Nagy Imre felelősségéről

Kedves hallgatóink! Most Gellért Andort, a Szabad Magyarország Hangja főszerkesztőjét hallják, aki Nagy Imre felelősségéről beszél.

Budapest utcáin még ott hevernek a holtak, füstölnek a házak, s a gyilkos küzdelem még sok helyen folyik tovább, de a nagy dráma utolsó fejezete, a felelősségre vonás máris megkezdődött. Ez a felelősségre vonás két síkon megy végbe: a rendszer, mármint Nagy Imre rendszere, kikeresi a nép fiai közül a magának megfelelő bűnbakokat, meghurcolja, börtönbe veti, vagy halálba küldi őket. Azonban egy másik síkon is megindult egy felelősségre vonás. Ez nem statáriális, hanem hosszabb folyamat lesz, amely talán évszázadokig is eltarthat. Ennek során a történelem a rendszer vezetői közül szedi össze vádlottjait, s mond fölöttük örök időre szóló ítéletet. Vannak, akik felett ez a történelmi ítélet kurta lesz. Gerő Ernőről például száraz rövidséggel ki fogja mondani, hogy egy idegen hatalom ügynöke volt, aki nem tartozott bele a magyar sorsközösségbe, játszi könnyedséggel és lelkiismeret-furdalás nélkül lövetett magyar emberekre és ontott magyar vért. Lesznek komplikáltabb vádlottai is ennek a történelmi felelősségre vonásnak. E nagyobb vádlottak közé fog tartozni az ország új miniszterelnöke, Nagy Imre is. Az új miniszterelnök személyét nem az ismeretlenségből vetette fel a szemünk előtt lepergő magyar forradalom. Három esztendeje sok figyelem, s nyugodtan kimondhatjuk, érdeklődés kísérte alakját. Ahhoz a kevés kommunistához tartozik, akinek nevéhez az ország minden társadalmi rétegéből remények és várakozások fűződtek. Nyugodtan állíthatjuk: Nagy Imrének volt egy lehetősége, hogy az ország politikai és gazdasági válságának megoldásához az ország nem kommunista rétegeiből is támogatást remélhessen. Ennek az embernek a felelőssége éppen ezért sokkal súlyosabb, mint pártjának sok más tagjáé. Az új miniszterelnöknek felelnie kell mindenekelőtt, hogy az október 23.-ról 24.-re virradó éjszakán ki folyamodott a Vörös Hadsereg beavatkozásáért és a szovjet katonákat ki vezényelte ki magyar ifjak, munkások és katonák ellen. Ha ennek a vizsgálatnak a során kiderül, hogy ezt az új miniszterelnök tette, új pályája olyan tehertétellel indul, amely személyét lehetetlenné teszi az élő és eljövő magyar nemzedékek előtt. Ebben az esetben új vállalkozását Nagy Imre Káin-bélyeggel a homlokán kezdi, amely megöli a személyéhez fűződő illúziókat, s megpecsételi politikai sorsát. A szovjet csapatok felvonultatása olyan merénylet volt a nemzet ellen, amilyenre nem volt példa ezeréves történelmünk véres és szomorú lapjain. Mint minden nép történelmében, úgy a miénkben is vannak példák szégyenletes árulásokra, de arra nincs, hogy akadt volna valaha az ország legfelelősebb helyén olyan ember, aki saját népe ellen vezényelte volna ki egy megszálló hatalom katonáit.
Október 24. és 25. eseményei körül mesterséges homályt tart fenn még a rendszer, és ezért a felelősség kérdésére világosan feleletet még nem lehet kapni ezekben az órákban. Nagy Imre még e percekben azt is állíthatja, hogy nem ő, hanem elődjének, a jelentéktelen Hegedüsnek kormánya szólította fel beavatkozásra a megszálló hadsereget. Ámde ez sem mentő körülmény, mert ez esetben felmerül az a kérdés, hogy Nagy Imre miért vállalta ezt az örökségét? Miért kellett elfogadnia a miniszterelnökséget az orosz szuronyok támogatásának, a szovjet katonák sortüzének és tankjainak az árnyékában? A miniszterelnöki szék elfogadásával miért kellett neki szolidaritást vállalnia a muszkavezetés szégyenletes árulásával? Jól tudjuk, azokban a válságos órákban a helyzet Magyarországon teljesen felborult. Az ország és a párt élén álló elemei fejüket vesztették, és bőrükért remegtek. A tanácstalanság és fejveszettség eme állapotában mindenki tudta, hogy Nagy Imre kezében van a helyzet kulcsa, és sarokba szorított elvtársai mindent megfizettek volna, hogy kihúzza őket a kátyúból. Miért nem kötötte Nagy Imre a miniszterelnöki szék elfogadását ahhoz a feltételhez, hogy a kormány és a párt a szovjet beavatkozásnak azonnal véget vessen? Miért nem kötötte segítségét és közreműködését ahhoz, hogy a kormány és a párt tárgyalásokkal, egy tisztességes kibontakozás ígéretével és a tömeg követeléseinek kielégítésével vessen véget a zavargásoknak? Ha valaki, úgy Nagy Imre világosan ismerte, hogy mik az okai, kik a résztvevői és mi a célja a tömeg megmozdulásának. Világosan tudta azt is, hogy a helyzet kulcsa az ő kezében van, és néhány megnyugtató gesztusára a zavargásokat le lehet csillapítani, vérontás és idegen beavatkozás nélkül is. A 23.-án kirobbant események nem jöttek teljesen váratlanul. Azok között a tényezők között, amelyek előkészítették, nyugodtan mondhatjuk, döntő szerepet játszott az az agitáció, amelyet hívei és barátai Nagy Imre érdekében folytattak céltudatosan az ország minden részében és a politikai élet minden szektorában. Azok a politikai követelések, amelyek a tömegnek az ajkán kifejezésre jutottak, Nagy Imre alakjában személyesedtek meg, s tőle remélték megvalósulásukat. Az a tömeg tehát, amely Budapest utcáin megjelent, részben Nagy Imre érdekében tüntetett, neki követelt politikai szerepet, őérte vállalt kockázatot és az ő iránta érzett bizalmát juttatta tüntetőleg kifejezésre. Az új miniszterelnök első gesztusa azonban abból állott, hogy a személye iránti rokonszenvet képviselő tömeggel a szolidaritását megtagadta, és a Vörös Hadsereget vele szemben fölvonultatta. Hála helyett tehát árulás volt az új miniszterelnök első ténykedése. Az új miniszterelnök magáévá tette Gerőék átlátszó hazugságát, hogy ellenforradalmi erők, reakciósok, néptől idegen elemek furakodtak be a tömeg soraiba, s azok mételyezték meg a tömeget. Nagy Imre nagyon jól tudta, hogy az a tömeg a magyar nép egyetemes érzelmeit, fájdalmait, óhajait és követeléseit képviselte: az egész magyar nemzet lelki és fizikai keresztmetszete volt, amelynek megmozdulásában tíz esztendő elfojtott szenvedése, megalázása és indulata tört a felszínre. Ezek az elemek abban a pillanatban szövetségesei voltak Nagy Imrének, harcba szálltak, kockázatot vállaltak érte, s visszasegítették őt a politikai hatalomba. Nagy Imre viszont új posztján megtagadta és elárulta szövetségeseit, mielőtt az első kakas megszólalt volna. A budapesti események egyik legszomorúbb ténye éppen ez, hogy Nagy Imre hozzájárult a szovjet csapatok felvonulásához és a statáriális bíráskodáshoz, azzal a tömeggel szembe, amely a hatalomhoz segítette, és amely személyével szemben reményeket táplált. Ez a lépése már a mai napon a magyar történelem nagy árulásainak sorába vonul be, amelyet talán még századok múlva is emlegetni fognak. Nagy Imre azonban ízig-vérig kommunista és valószínűleg azt vallja, hogy közömbös, amit magatartásáról a történelem mond, mert a cél szentesíti az eszközt, s ő célját, a hatalmat elérte. Van azonban a történelem késői verdiktje mellett egy másik törvényszék, amely éppoly gyorsan fog Nagy Imre magatartása felett ítélkezni, mint az általa felállított statáriális bíróságok. Ez a magyar közvélemény ítélőszéke. A történelem ítélete közömbös lehet Nagy Imrének, de a magyar közvélemény ma már nagyhatalommá vált, s verdiktjének sorsdöntő ereje van. A pártvezetőség és a szovjet tankok Nagy Imre mellé állhatnak, de ha a magyar közvélemény szembefordul vele, ugyanaz a csőd vár rá is, mint sok dicstelen elődjére. Az új miniszterelnök sorsa is kinn a mezőkön, a falvakban, a gyárakban fog eldőlni és kisemberek millióinak magatartásától függ. Ha ezek együttműködnek vele, vállalkozása sikerülhet és kihúzhatja az országot abból a teljes csődből, amelybe elődjei döntötték. Ha nem, vállalkozása máris bukásra van ítélve. Nagy Imrének volt egy sansza, hogy ezt a támogatást megnyerheti. A 23.-ról 24.-re virradó éjszakán azonban, amikor a nép helyett az orosz szuronyok oldalára állt, ezt a lehetőségét eljátszotta.

Kedves hallgatóink, Gellért Andor, a Szabad Magyarország Hangja főszerkesztője Nagy Imre felelősségéről beszélt.

Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!