Nemzetközi sajtószemle

Nemzetközi sajtószemlét közvetítünk.

Ezúttal az osztrák szociáldemokrata párt napilapjának, az Arbeiter-Zeitungnak vasárnapi vezércikkével kezdjük. A cikk a magyar szabadságharc szovjet részről történt vérbefojtásának a nemzetközi kulturális kapcsolatokra való hatását tárgyalja. A magyarság harcát így jellemzi a bevezetőben.

Egy kis nép, amely páratlan hősiességgel lerázza a tíz esztendeje hordott igát, és erre egy kolosszus tankokkal és bombázókötelékekkel eltapossa, de a nép mégsem adja fel a harcot, hanem az utolsó háztetőig és az utolsó vámházikóig harcol, ez olyan tragédia, amely megrázza az emberiség lelkét.

A cikk ezután áttér a külföldi reakció vázolására.

Minden országból egyre újabb hírek érkeznek a gonosztett elleni tüntetésekről. Tüntetésekről még olyan közismerten nyugodt és mértéktartó népeknél is, mint a svájciak, a luxemburgiak, vagy a hollandok. Néhány nemzet lemondta részvételét a Melbourne-i olimpiai játékokon, és bizonyára mások is fogják követni őket, mert irtóznak a békés mérkőzésen olyan partnerekkel találkozni, akik vérrel szennyezték be kezüket. Hasonlóképp elhalasztottak vagy lemondtak jó pár hivatalos látogatást Moszkvába vagy Moszkvából. A híres angol Sadler's Wells Balett lemondott oroszországi vendégszerepléséről. Sőt, kommunista vagy kommunistabarát csoportok is fellázadtak a még számukra is megfoghatatlan akció ellen. Helyi szervezetek teljes egészükben elszakadtak, kommunista újságok nyíltan ellenzékbe vonultak, és még az eddig mindig ingadozó Pietro Nenni, az olasz szélsőbaloldali szocialisták vezére, még ő is olyan határozottan bírálta Moszkvát, mint még eddig soha. Ha nem is a legjelentősebb, de mint tünet, a legérdekesebb azonban Jean-Paul Sartre-nak, a francia írónak és barátnőjének, Simone de Beauvoirnak oroszellenes kiállása. Sartret a "Mocskos kezek" című, később meg is filmesített drámája tette leginkább ismertté. Ebben a darabban leleplezte a kommunizmus borzalmas erkölcstelenségét, amely túlteszi magát emberéleten, eszményeken, hűségen és hiten. Aztán rövidre rá átment a kommunistákhoz, és ott ünnepeltette magát. A kört, amely körülötte Párizsban kialakult, Simone de Beauvoir, a Mandarinok című regényében híven leírta, egy halom mindenféle mocsok, erotikus és szellemi egyaránt. Franciaország mai szellemi erőinek egész szánalmas helyzete láthatóvá vált a könyvben. Az összeomlásnak és a rothadásnak ebből a légköréből senki sem várt többé tiszta levegőt. Annál figyelemre méltóbb, hogy most még Sartre is elszánta magát a kommunista gaztett elleni tiltakozásra. Még egy Sartre is újramossa már nagyon is bemocskolt kezeit.

Az Arbeiter-Zeitung, az osztrák szociáldemokrata párt napilapja azután áttér az osztrákok reakciójára.

Mindez, amit elmondtunk, külföldön történt. De mit tesz Ausztria? Mivel tudunk mi hozzájárulni, hogy kulturális becsületünkön ne essék folt, és összhangba kerüljön a világ lelkiismeretével? Képviselőink a parlamentben jó példát mutattak. Amint a három kommunista egyike szólásra emelkedett, valamennyi képviselő elhagyta a termet. Demokrácia vagyunk, és a három jogosan megválasztott kommunistának meg van minden joga, ami egy képviselőt megillet, mindenekelőtt a jog, hogy beszélhessen. De az igazi Ausztriának a többi 162 képviselőnek megvan a joga, hogy ne hallgasson oda, megvan a joga, hogy az orosz párt beszédei fölött napirendre térjen. A megvetésnek ez a fala sokkal erősebb, mint bármiféle szidalmazás és akármennyire is jogosult dühkitörés. Az egész népnek így kellene viselkednie. Most már abba kellene maradniok azoknak az úgynevezett beszélgetéseknek az ellenféllel, amelyekkel újra meg újra próbálkozott egy csomó jó szándékú de naiv katolikus és egyéb intellektuel. Ezek mindig csak a kommunista úgynevezett kultúra malmára hajtották a vizet. A beszélgetések csak álcázásra szolgáltak, és az ellenfél a hiszékenyek háta mögött a markába nevetett. Ezek a markok most olyan állapotban vannak, hogy még a legostobább hídépítőknek, kapcsolatkeresőknek meg kellene gondolnia, hogy megszoríthatják-e őket. Még akkor is, ha nem lesz több alkalmuk arra, hogy a csatlós államokban a kultúra nevében mint vendéget etessék, itassák és orruknál fogva vezessék őket. A semlegeskedő tárcaírók most már igazán elhallgathatnának! A színház- és hangversenyirodák is jól tennék, hogy ha feltennék a kérdést a magyarországi események után, a kultúrcserének lehet-e más értelme, minthogy segít az ottani uraknak a kulturális kapcsolatok olcsó mázával átkenni a nyers erőszakot? Ebben a dologban az egyes embertől nem kell több bátorságot kívánni, mint amennyi természetnél fogva megvan benne. Az egyéni és magánélet területén még ott is elismerjük az önrendelkezés jogát, ahol sérti az erkölcsi érzéket. Ezért nem mondjuk az egyes művészeknek, hogy ezt megteheted, ezt meg nem. Önmagával kell neki ezt elintézni. Önmagában kell megtalálni az erkölcsi törvényt. Minden egyes ember maga feleljen a lelkiismeretének.

Az Arbeiter-Zeitung így fejezi be cikkét:

Értse meg végre Moszkva, hogy mennyire belevásott a fájdalom a népek szívébe, milyen keserű az emberek kiábrándulása, hogy oly kegyetlenül eltorlaszolták az utat a koegzisztencia, a békés egymás mellett és későbbi talán együttélés felé. Nagylelkűség Magyarországon egy kis lemondás az óriás térképen az elszámolás végén micsoda hatalmas erkölcsi nyereséget, a békéhez mekkora igazi hozzájárulást jelentett volna Oroszország számára! A tömeglélektan korában az országok meghódításánál fontosabb a lelkek meghódítása. Az orosz rendszernek ez nyilván egyáltalában nem fontos, és mégis éppen ez lesz az, ami végül eldönti a jövőt.

A másik nagy bécsi lap, a Die Presse a csehszlovák kommunisták nehéz helyzetével foglalkozik. Elmondja, miféle ünnepségeket, tüntetéseket rendeztek, mialatt a szovjet páncélosok Szlovákia felől is megindították a hadműveleteket Magyarország ellen. Csehszlovákiában még mindig ott ülnek a régi sztálinisták és a kormány kétségbeesett ravaszkodásokkal igyekszik eltusolni a bajokat. A lap végül a következőket állapítja meg.

A hivatalos csehszlovák hírszolgálatot a magyar szabadságharc propaganda szempontból szörnyű csávába sodorta. A kommunista vezetők előtt az a kérdés áll: Hogy mondom meg én ezt a gyermekemnek? Két héten át egyszerűen elhallgatták, hogy mi történik Magyarországon, de a lakosság az osztrák rádión keresztül mégis épp elegendő tájékoztatást kapott. A Moszkvától függő kommunisták csak most jöttek rá a magyar felkelés okára. A bűnös a magyaroknak az a kísérlete, hogy megpróbálták lebontani a vasfüggönyt az osztrák-magyar határon.

Így mutat rá a bécsi Die Presse arra, hogy miért akarták a csehszlovák kommunisták eltitkolni a nép előtt a magyarok szabadságharcát.

Nemzetközi sajtószemlét közvetítettünk.