Protestáns félóra

Zene

Református istentiszteletet közvetítünk. Igét hirdet Pataki Imre, református lelkipásztor.

Zene, ének

A mi segedelmünk jöjjön az Úrtól, aki teremtette az eget és a földet. Ámen. Az a szent ige, amelynek alapján Isten üzenetét hirdetni kívánom írva található Pál apostolnak a Rómabeliekhez intézett levele 15. részének 13. versében ekképpen: A reménységnek Istene pedig töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hívésben, hogy ’bővölködjetek’ a reménységben a Szentlélek ereje által. Keresztény testvéreim, a reménység Istene, így nevezi a felolvasott ige a mi Urunkat, Istenünket. Milyen mélységes örömnek, mekkora kimeríthetetlen vigasztalásnak és biztatásnak forrása ez a drága név. Isten és a reménység, miként az írás is együtt említi, elválaszthatatlanul egybetartoznak. Akinek Istene van, annak reménysége is van, éspedig nem ilyen vagy amolyan reménység, hanem erőteljes és elveszíthetetlen reménység. Egész és teljes reménység, amelynek áldott eredménye személyes életünkben megint csak az olvasott ige szavaival elmondva így mutatkozik, teljes öröm és békesség. Aki hitének karjaival Istent átölelni megtanulta, az már reménykedni is megtanult. Az ilyen ember reménykedni tud nemcsak az életnek napsugaras emelkedőjén, hanem a sors sötét mélypontjain is. Ez az ember reménykedni tud még akkor is, amikor a halál árnyékának völgyét járja. Az ilyen teljes, maradék nélküli reménységre éhező és azután szomjúhozó embernek szól az apostol intelme és jókívánsága, ’bővölködjetek’ a reménységben. De vajon ’van-é’ és ’lehetséges-é ilyen, az élet minden körülményei között reménykedő, szilárd magatartása a léleknek? Könnyű reménykedni azoknak, akik az élet napsugaras oldalán járnak, akik a teljes egyéni szabadság birtokában ’életerejök’, egészségük és ’életkedvök’ teljességében az élet gondjaitól mentes jólétben hallgatják az apostol eme intelmét. De vajon ’lehet-é’ reménységük azoknak az elnyomatásban, a rabságban, akik kórházi szobában, szanatóriumban, a családi körből messze szakítottan, megfáradva, magányosan hallgatják a reménységről szóló evangéliumot, akiknek földi reménységét széttépte az élet vihara, akiknek testét betegség rágja, lelkét pedig a szomorúság árja járja. Vajon mit éreztek azok a fiatal tengerészek, akik a második világháborúban egy tengeralattjáróba zárva az óceán mélyére süllyedtek, és a reménytelenség mélységéből leadókészülékükkel egyetlen üzenetet ismételtek, ’van-é’ itt reménység? Igen, van-e reménység, amelyik elegendő nemcsak azoknak, akik Isten fényes ege alatt élnek, hanem a mélységekben a biztosnak látszó halálra várakoznak. Van-e reménysége ennek a mi világunknak, amelyik annyira hasonlít egy kórházi ágyon szenvedő, sok sebtől vérző nagybeteghez, amely világ olyan mélyre süllyedt a háborúságnak, gyűlöletnek és bűnnek tengerében? Keresztény testvérem ez az a pont, ahol a mi hitünknek és vallásunknak legnagyobb mondanivalója van a reménységét olyan sokszor elveszítő ember számára. A mi reménységünk teljes reménység, minden körülmények között teljes és elegendő reménység. Elegendő az élet boldog perceiben, elegendő a halál ’magános’ órájában. A régi rómaiak sok istennel és istennővel dicsekedtek, ’közülök’ egyet a reménység istennőjének neveztek. Tiszteletére fényes templomot emeltek Rómában. Titus Livius, római történetíró beszámol arról, hogy egy napon a villám belecsapott a reménység istennője számára emelt templomba és azt pozdorjává zúzta. Az emberek jajveszékelve jártak fel s alá az utcákon és a piactéren, és kétségbeesve újságolták, odavan a reménység, elpusztult a reménység istennője és az ő temploma. Az ilyen kétségbeesett, jajveszékelve járó embernek szól a mai evangélium. A mi Istenünk nem ilyen Isten, nem halandó bálvány, hanem örökké élő Isten. Éppen azért az Istentől kiinduló, általa nyújtott reménység sem múlandó, körülmények szerint váltakozó reménység, nem álomkép, csak vágyaink tárgya, nem földiekkel játszó égi tünemény, istenségnek látszó csalfa vak remény, kit teremt magának a boldogtalan. A keresztény ember reménysége testet öltött, elveszíthetetlen reménység, teljes reménység, amelyik nem hazudik, hanem igazságával megtart és hordoz. A keresztény ember reménysége testet öltött, tehát nem hazug reménység. A mi reménységünk szerzője Isten, útja az Úr Jézus Krisztusban testet öltött megbocsátó, békéltető isteni kegyelem, amely Krisztus Urunkban alá is szállott erre a földre. Azért a mi reménységünk tárgyát többé nem álmaink és vágyaink világában keressük, reménykedő szívünkkel ne az égitestek, a csillagok világát kutassuk. A mi reménységünk a történelem vonalán található, mert az idők teljességében testet öltött a Krisztusban. Madách Imre Ember tragédiája így kezdődik: be van fejezve a nagy mű, igen, a gép forog, az alkotó pihen. Valóban tragédia lenne, ha olyan alkotónk lenne, aki pihen. Milyen jó tudni, isteni igéjéből ismételten hallani, hogy a mi Istenünk nem pihenő, a világ gépezetének bolond forgását kívülről és messziről szemlélő teremtő, hanem az ő fiában a mi emberi életünk síkjára lépett, minden bajunkban és nyomorúságunkban hozzánk közellevő, megváltó Isten. Idézzük hitvallásunkat, a második helvét hitvallást. Kárhoztatjuk tehát az Isten gondviselését tagadó epikureusokat és mindazokat, akik káromlólag azt mondják, hogy Isten messze-távol, az égsarkok körül él és sem reánk, sem a mi dolgainkra nem tekint, s nem ügyel. Elítélte az ilyeneket ama királyi próféta, Dávid is ekképpen szólván: Uram, meddig még, meddig örvendeznek még a hitetlenek. Ezt mondják, nem látja az Úr és nem veszi észre a Jákob Istene. Eszméljetek ti bolondok a nép között. És ti balgatagok, mikor tértek eszetekre? Aki a fület alkotta, avagy nem ’hall-é’, aki a szemet teremtette, avagy nem ’lát-é’? Hisszük, hogy ennek a bölcs, örökkévaló és mindenható Istennek gondviselése tartja fenn és kormányozza mindazt, ami a mennyben, földön és minden teremtményben van. Igen, keresztény testvérem, a mi reménységünk testet öltött reménység. Erről a keresztény reménységről azonban azt is bizonyossággal állíthatjuk, hogy a mi reménységünk nem áltat, nem hazudik, sokkal inkább igazságának erejével megtart és hordoz. Hordoz ebben az életben, amint az ige mondja, háborúságokban tűrők, reménységben örvendezők legyetek. De ez a reménység hordoz a halálban is. Megint csak az ige szavával: még testem is reménységben fog nyugodni, az örök élet reménységére, amelyet a hazugságot nem ismerő Isten örök idők előtt megígért. Ez a minden körülmények között elégséges, teljes, Krisztusban testet öltött és földre szállt reménység az, amelyről ezt mondja az írás: a reménység pedig meg nem szégyenít. Ezért van az, hogy bár történelmünk folyamán sokszor sírt fel ajkunkon a panaszos ének, szűkölködünk, nagymértékben segedelem nélkül. Isten bibliás és zsoltáros magyar népének szívéből ma is boldog bizonyossággal zengedez az ének: reménykedünk örök Isten, te légy segítségül. Testvéreink, származásunk földjén ezt üzenjük néktek érettetek aggódó szeretettel, de a véretek közös hit boldog bizonyosságával, az ígéretet megtartó Isten szavával van reménység. A béketűrés és vigasztalás Istene pedig adja néktek, hogy közöttetek egyetértés legyen a Krisztus Jézus szerint, hogy egy akarattal és egy szájjal dicsőítsétek Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak Istenét és Atyját. A reménység Istene pedig töltsön be titeket teljes örömmel és békességgel a hitben, hogy ’bővölködjetek’ a reménységben, a Szentlélek ereje által. Ámen. Imádkozzunk. Istenünk, te vagy a mi oltalmunk, reménységünk, erősségünk, igen bizonyos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha elváltozik is a föld, ha a hegyek tenger közepébe omlanak is, te nem rendülsz még. Seregeknek Ura légy velünk, Jákob Istene légy a mi várunk. Ámen. Mindezeknek utána az Atyának kegyelme, a Fiúnak szerelme és a Szentléleknek közössége legyen és maradjon mindnyájan tivéletek. Ámen.

Zene, ének

Protestáns félóránk keretében református istentiszteletet közvetítettünk. Az igét Pataki Imre, református lelkipásztor hirdette.
Kedves hallgatóim! Az utolsó évtized során a magyar református egyházban sok minden egyéb mellett egy radikális őrségváltás is lezajlott. Ennek néhány kirívó következményére mutat rá Botos Kálmán, református lelkész.

A forradalmaknak minden időben egyik kísérőjelensége volt az, hogy benne osztályok eltűntek nyomtalanul, és helyükre új osztályok léptek. A vezető rétegek máról-holnapra csaknem egészen kicserélődtek, és sokszor gyorsforralón képzett új vezetői garnitúra ült a kormánykerék mellé. Az elmúlt világháborút követő magyarországi forradalom sem volt kivétel a forradalmaknak ezen törvényszerűsége alól. A személyi változások helyenként erőszakkal, másutt anélkül végbementek, és szempillantásra átalakult az ország képe. Ennek a rövid előadásnak a keretében a magyarországi református egyházban végrehajtott személyi változásokkal kapcsolatban szeretnénk néhány szót szólni kedves hallgatóink. A háború befejezését követő esztendőkben a magyarországi református egyházban is megtörtént az őrségváltás. Régi, érdemes és Európa-szerte megbecsült vezetők egész sora tűnt el a kényszernyugdíjazások süllyesztőjében. A püspökök közül Ravasz László, Révész Imre és Enyedi Andor, az esperesi karból számos kiválóság, továbbá Kovács G. István egyházkerületi főjegyző és sokan mások jutottak erre a sorsra. Nevüket se említik többé, se a hivatalos közleményekben, se a sajtóban, sehol. Bár az említettek életben és jó erőben vannak, semmiféle szolgálatot nem végezhetnek, és teljes visszavonultságban élnek. Másfelől kitermelődött az egyházban az új vezető réteg. Szinte az ismeretlenség homályából bukkantak elő például Péter János, Kádár Imre, Fekete Sándor, Finta István, Szamosközi István és társaik, hogy csak néhány nevet említsünk. Azt mondhatná valaki, hogy ez is természetes. A forradalom félreállította az idősebb nemzedéket, hogy helyet szorítson a kiváló fiatal erőknek. A meglepő azonban az, hogy a fiatalabb nemzedéknek nem a színe-java, hanem mondhatnánk, második vagy harmadik garnitúrája került az élre ebben a változásban. Voltak a felsoroltaknál sokkal tehetségesebb és különb ifjak is, akiknek emberileg szólva mindenki nagy jövőt jósolt a magyarországi református egyház jövőfelépítésében, szolgálatukra azonban ma nem tartanak igényt. Ők nem forgolódnak ott, ahol az irányelveket leszögezik és a jövendő képét formálják. Fekete Sándor és társai azonban kezükbe vették az egyház gyeplőit. Fekete Sándor és előbb említett társai, Finta István és Szamosközi István a ’30-as évek első felében tanultak a Budapesti Református Teológiai Akadémián. Hasonlítottak egymásra ennek a triumvirátusnak a tagjai abban, hogy mindhármat jó képességekkel áldotta meg a teremtő, de abban is megegyeztek, hogy a lelkészi hivatás szerelme érdeklődési körük perifériáit érintette csak meg. Mi, akik ismertük őket, mindig éreztük, hogy valami hiányzik belőlük, valami, ami lendületet adhatott volna nekik a maguk választotta hivatás útján. Ez a valami talán hivatástudatnak nevezhető, belső elhívásnak. Különösen Fekete Sándor volt az, aki nem éppen istenes szórakozásaival tette emlékezetessé a nevét a pesti teológusok körében. Azután elvégezte a teológiát és jöttek a számára különösen keserves segédlelkészi évek. Akkor érzett meg leginkább, hogy az a valami hiányzott belőle, sehogy se tudott előrejutni. Évfolyamtársai közül egyre többen helyezkedtek el vidéki vagy városi parókiákon, ő azonban egyre keseredő lélekkel továbbra is segédlelkész maradt. Hol itt, hol ott hányódott a Duna-mellék gyülekezetiben, és reménytelenül ette az általa sokszor kigúnyolt segédlelkészi élet egyre keserűbbé vált kenyerét. Sok keserűség gyülemlett föl benne, és mi, akik ismertük, még most is élénken emlékszünk arra, hogy hányszor kifigurázta és a pokolba kívánta azt a papi nemzedéket, amely megszállva tartotta az általa kívánt pozíciókat, és ezáltal nem engedte, hogy az ő ambíciói szóhoz juthassanak. Ekkor jött az Úrnak 1945. esztendeje, és az egyházba is bekövetkezett nagy változás. Fekete Sándor azonnal fölismerte a soha vissza nem térő alkalmat, és fölkapaszkodott az új irány szekerére. Kapcsolatait minden irányban ügyesen kiépítette. Számításaiban nem csalódott, pályája hatalmas ívben haladt előre. Az Út című országos református hetilap szerkesztője, fasori lelkész, esperes és zsinati atya lett rövid néhány esztendő leforgása alatt. De mindez nem volt elég Fekete Sándornak, többre vágyott. Az idő az ő malmára hajtotta a vizet, de neki nem volt türelme várni, siettetni akarta a malom kerekeinek forgását, püspökséget kívánt. Éppen annak a férfiúnak a helyére vágyott, aki olyan sokat tett azért, hogy nagyravágyását kiélje. Duna-melléki püspök szeretett volna lenni. Célja elérése érdekében megmozgatott minden külső és belső kapcsolatot, de a puccs nem sikerült. Felsőbb hatósága, amely fölemelte, most minden tisztétől megfosztotta, beleértve fasori lelkészi állását és esperesi hivatalát is. Az álüstökös, amely csak nemrégen tűnt fel a magyar református élet gyászos egén, lehullott onnan. A moszkvai recept szerint ezek után szigorú önkritikát kellett volna gyakorolnia, és bűneit bevallva, megbánva alacsonyabb fokon talán előröl kezdhette volna a fölfelé kapaszkodást, Fekete Sándor azonban nem így cselekedett. Számára az egyházi élet megszűnt érdekes lenni, nem ment el falusi lelkésznek. Igehirdetés, szívós pásztori munka, a magyar lélekben erőt tartani – mindez nem neki való feladat. Egészen logikus, amit tett, levetette a papi palástot és elment a kommunista rádió munkatársának. Az elmúlt években bőven volt alkalma arra, hogy megismerkedjék új gazdáival, most nyíltan is szolgálatukba állott, hogy együtt építsék az úgynevezett dolgozók paradicsomát. Fekete Sándoré azonban nem az egyetlen kirívó eset a mai magyarországi egyházban. Társai ottmaradtak még egy időbe. A rosta azonban rázódik tovább az Úr kezében.

Protestáns félóránk keretében református istentiszteletet közvetítettünk. Az igét Pataki Imre, református lelkipásztor hirdette. Utána Botos Kálmán, református lelkipásztor mutatott rá az egyházi őrségváltás néhány kirívó esetére.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a szabad Magyarország hangja.