Gazdaságpolitikai kommentár

Gazdaságpolitikai kommentárunk következik. A Magyar Statisztikai Zsebkönyv közzétételéről megemlékeztünk múlt heti adásunkban. Előadtuk, mit hallgat el a kommunisták adatszolgáltatása. Ezúttal, főleg azt mutatja ki Pannonicus, mily ingatag az alapja a kommunista részről feltálalt kimutatásoknak.

A sztálini diktatúra durván és leplezetlenül fosztotta meg a népet a lehetőségtől, hogy saját sorsáról, a kormányzat részéről kiadott adatok alapján, tájékozódjék. Sztálin leállította a civilizált világban önmagától értődő statisztikai szolgálatot a kormányzati tevékenységéről. Az utódok legalább látszatát szeretnék kelteni annak, hogy rátérnek civilizáltabb módszerekre, és nem tartják a népet kiskorú módjára továbbra is tájékozatlanságban. Hogy mennyire a látszatra dolgoznak, mutatja a Statisztikai Zsebkönyv óriási hiányai. Egyetlen adatot sem tartalmaz a zsebkönyv a költségvetésről, nem tájékoztatta az adózókat, hogy hány milliárd folyt el közpénzekből ipari deficitekre, kolhoz szubvenciókra, gépállomások zavaros gazdálkodásának alátámasztására, a szovjet-magyar külkereskedelemből származó veszteségek pótlására. Semmi nyoma a zsebkönyvben nemzeti banki kimutatásnak. Olyan messze már nem megy a statisztikai színváltozás, hogy a sűrű titkot a bankjegyforgalom alakulása felől felfedje. Három és fél évvel Sztálin halála után sem merik közzétenni a bankjegyforgalmat, nehogy abból leolvashassa a nép az inflációs folyamatot, melyet az ország erőforrásainak túlfeszítése katonai és egyéb célok szolgálatával okozott. De a hiányok mellett vannak a statisztikai kiadványban számadatok is, kétszáz egynéhány oldal. Számos részlettel szolgálnak többek között az ipari termelés fejlődéséről. Az ipari produkció kibontakozása legfőbb büszkesége a kommunista rendszernek. 5 év leforgása során úgy állítják, közel megháromszorozták a magyar ipari termelést. Ily nagy eredmény felmutatása révén igyekeznek igazolni rengeteg mulasztásukat, a mezőgazdaság lelkiismeretlen elhanyagolását, a közlekedési rendszer lezüllesztését, a lakásépítés háttérbe szorítását. De az iparstatisztikát a következő gyanúsan hangzó szöveg vezeti be:
"Az ipari termelés növekedése nem csak azt fejezi ki, hogy az ipar több terméket állított elő, hanem azt is, hogy az iparvállalatok közötti munkamegosztás fokozódott."
Ez beismerése burkolt formában annak, hogy a kommunista iparosítás távolról sem volt olyan méretű, amilyennel olyan szemérmetlenül dicsekedtek. Az ipari termelést összegező kimutatásoknak alapvető hibája: gépiesen adják össze a bányászati és ipari termelés értékét. A szén ára tehát megjelenik először a bányatermelés keretében, másodszor a kohászat eredményében, harmadszor a gépek értékében, amelyeknek előállításánál a kohászati anyagokat felhasználták. A kommunista termelési statisztika tehát felduzzasztott, nem felel meg a valóságnak. Adataik távolról sem reális termelési szaporulatot tükröznek. Bármely iparág termelése kiugorhatik újabb profilírozás útján. Vagyis ha bármelyik gépipari üzemet szétválasztják úgy, hogy az egyik önállósított üzemrész foglalkozik a félgyártmány előállításával és a másik fejezi be a gyártást, akkor a szétválasztás folytán a kommunista statisztika tükrében a termelés megduplázódott. Kétszer jelenik meg az összegezésben, egyszer az egyik, másodszor a második üzemrész termelése eredményeként. Az így felépített adatok eltorzult képet adnak a fejlődésről. Az Egyesült Nemzetek Gazdasági Bizottsága részletes számítások megejtése alapján megállapította, milyen fokú ez az eltorzítás. E szerint, az első 5 éves terv folyamán az ipari termelés nem közel a háromszorosára emelték, amint ezt számtalanszor világgá kürtölték, hanem nem egészen a kétszeresére. A reális eredmény, amelyet annyi emberi szenvedés árán értek el, a valóságban kétharmada annak, mint amivel kérkednek. A számok árulók akkor is, ha nem azzal a szándékkal közlik őket, hogy őszintén feltárják a helyzetet. Összekerestük az építési tevékenységre vonatkozó adatokat, amelyek a kiadvány különböző fejezeteiben szétszórtan találhatók. Kitűnik ezekből, mily rengeteg mértékben duzzasztotta fel a kommunista rendszer az építőipart. Az építkezéseknél foglalkoztatott munkások száma 80 ezerről 200 ezer fölé ugrott. Az építőanyagok termelését óriási százalékban fejlesztették. Égetett téglából 1 millió 200 ezret állítanak elő a régebbi 400 ezerrel szemben. Ugyancsak ugrásszerűen emelkedett a cement, a mész, a vasbeton termelés. És az időszakban, amelynek folyamán az építőipar teljesítőképessége oly rohamosan gyarapodott, csökkent a lakásépítkezés. 1955-ben lépte csak az újonnan épített lakások száma túl az 1950 évi szintet, amely nem kell mondanunk, távolról sem felelt meg a hivatalos ígéreteknek, s még kevésbé az igényeknek. Erős a gyanúm, hogy az 1955. évi többlet termelés is jórészt a 2 szobás típusról az 1 szobás típusra való átlépésre vezethető vissza. Még 1955-ben is, amikor az összes tervberuházásoknak valamivel nagyobb hányadát fordították lakásprodukcióra, mint az előző, még sanyarúbb években, az építkezésekre kiadott summának kevéssel több mint egynyolcada jutott lakások céljaira. Összesen 7 ezer millióból 900 millió. Az adatok egybevetése során újból és újból feltolul a kérdés, milyen célokat szolgál a 7 ezer milliónak a több mint hétnyolcada. Ipari építkezésekre is kereken 900 milliót adtak ki, és a mezőgazdaság építkezései kitettek több százmilliót. De ha a három nagy tételt: lakást, ipari és mezőgazdasági építkezést összeadjuk, 2.500 millióhoz jutunk a 7 ezer millióból. Mennyit fordítottak a fennmaradó 3 ezer 500 millióból katonai építkezésekre? Mennyivel lehetne a silány lakásprogramot megtoldani, ha a katonai kiadásokat ellenőrzés alá vennék és megszorítanák? Hálás téma lenne ez a kivizsgálásra a parlament számára, ha a népképviselet jogkörének kiterjesztését komolyan vennék. Statisztikai kiadványában is elismétel a rendszer nyilvánvaló valótlanságokat. Leközli, amit senki sem hisz el, hogy a fejenkénti fogyasztás 1951 és '55 között 35 százalékkal emelkedett. Ezt az úgynevezett fogyasztási indexet, amelynek számítási módját soha nem fedték fel, meghazudtolják magának a zsebkönyvnek részletesebb fogyasztási adatai. Kitűnik ezekből, hogy a tejellátás a kérdéses időszakban csökkent. Hogy kisebb volt az 1950 évinél a kiskereskedelmi forgalom tojásban, továbbá mindenfajta szövetben, férfiruházati cikkben. A nyomorúságos húsadag, amely 1950-ben felénél kevesebb volt annál, ami a nyugati országok fogyasztóira jut, 1953-ig tovább esett, majd legutóbb épp hogy elérte a régebbi szintet. Két cikkben emelkedett a kommunista uralom alatt a fogyasztás: lisztben és burgonyában. Mindkét esetben az emelkedés szegénység jele. Mutatja, hogy az élelmiszerellátás, még ha mennyiségileg javult is, minőségileg össztételében romlott. Burgonyából több jut a magyar fogyasztónak, de nem jut több magasabb tápértékű állati termékekből.

Kedves Hallgatóink, gazdaságpolitikai kommentárunkat hallották, amely a Statisztikai Zsebkönyv adatait ismerteti kritikailag.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!