Rendkívüli riportsorozat a magyarországi események visszhangjáról - a nyugati fővárosokban működő tudósítóink jelentései

Folytatjuk riportsorozatunkat. Most felolvassuk londoni tudósítónk telefonjelentését.

A londoni Sunday Dispatcher érdekes cikket írt a magyarországi helyzettel kapcsolatban. Nem a szokásos politikai állásfoglalást, hanem egyik riporterének londoni élményeit közli. A cikk címe "Hogyan lettem a legmegutáltabb ember Londonban", a cikk így szól:

Munkatársunk körutat tett Londonban a kommunista lappal a kezében. Kalandjáról elmondja, hogy a reggel megvette az angol kommunista lapot a Daily Workert, és azzal járta a várost. Meg akartam tudni - írja - mi a londoniak véleménye a kommunista lapról. A Daily Workerrel a kezemben leültem a Temze partján és olvasni kezdtem. Mellettem egy férfi ült. Amikor meglátta az újság címét, hozzám fordult és nem éppen barátságos hangon ezeket mondta: "Aki ezt a szennylapot a kezébe veszi, hazaáruló. Szégyellje magát, hogy ilyen lapot olvas." A tudósító erre azzal felelt, hogy szabad országban élünk, azt olvas, amit akart. A padon ülő férfi sem maradt adós a válasszal: "Magyarország is szabad ország lenne, ha a kommunisták orvul nem támadnak rá." Aztán mondott még mást is, és annyira felindult, hogy futva menekültem előle - írja a Sunday Dispatcher cikkírója.
Mert attól féltem, hogy tettlegességre ragadtatja magát. Szerencsém volt, fel tudtam ugrani, és egy éppen arra haladó autóbuszra ültem. A lap még mindig a kezemben volt, a jegyszedő utálkozva adta jegyet, és a visszajáró pénzt megvetéssel az ölembe dobta. Nem akart hozzám érni. A Piccadillyn szálltam le megint, újra egy padra telepedtem, de alig nyitottam ki a kommunista Daily Workert egy asszony lépett mellém. Takarodjék innen, bepiszkolja a Piccadillyt ezzel az újsággal. Úgy tettem, mintha nem hallanám. Két katona állott a közelben, az asszony azokat hívta. Rám mutatott és csak annyit mondott. Ez itt kommunista. Nem tudom honnan, kis csoport támadt körülöttem. Itt is szerencsém volt, mert hamarosan akadt egy rendőr, aki mellém lépett és felkért, hogy hagyjam el a teret. Kijelentette, ha itt maradok, nem tud megvédeni a tömegharag ellen. Továbbálltam tehát. Beszálltam a földalattiba. Itt addig nyomkodtak, míg a következő állomások egyikén kiszorultam a peronra. Kiutáltak onnan. Bementem egy kávéházba. Megint a kezembe vettem a kommunista párt lapját a Daily Workert és így rendeltem kávét. A pincér rám nézett csodálkozó szemekkel aztán udvariasan, de határozottan azt mondta, nem tud kávét hozni, mert rövidesen zárnak. Tovább folytattam az utamat. Az egyik híd alatt három munkást láttam dolgozni, odamentem hozzájuk és megkérdeztem tőlük, mi a véleményük a Daily Workerről. Nem szóltak azok egy szót sem. Az egyik ellökött, a másik kiköpött előttem, a harmadik pedig sajnos jól célzott. Elővettem a zsebkendőmet, elhajítottam a kommunista lapot, mert hiszen én voltam a legutáltabb ember Londonban. És mindez miért? Azért, mert a kommunista Daily Workert tartottam a kezemben.

A Sunday Express melbournei tudósítója érdekes részleteket közöl az olimpián lejátszódott eseményekről. A magyar versenyzők, amikor az olimpiai árbocra felhúzták a kommunista magyar zászlót, felháborodva tiltakoztak. Kijelentették, hogy nem vesznek részt az olimpián, ha ezt a zászlót hagyják fenn. A magyar zászló a szabadságharcosok zászlója. Ez csak a kezdet volt, írja a tudósító. A magyar csapat tagjait több ezer ott élő magyar fogadta gyászszalaggal a karján. Amikor a magyar sportolók meglátták őket, sírva borultak a nyakukba. Az orosz vívók is ott voltak a magyarok fogadásán, de a magyarok rájuk se néztek. A Sunday Express tudósítójának véleménye szerint a magyar versenyzők aligha fognak jól szerepelni az olimpián, mert hiszen feleségeik, gyerekeik vannak Magyarországon. Az újságírónak elmondották, hogy amikor elindultak nagyon boldogok voltak. Azt hitték Magyarországon végre szabadság van. Prágában értesültek a szovjet orv támadásról, de már nem engedték vissza őket. "Nem tudtuk pontosan mi történt, - mesélte az egyik versenyző - miután leszálltunk a repülőtereken, értesültünk a rettenetes hír részleteiről. Hazatérésre már nem volt mód. Rettenetesen le vagyunk sújtva. Legtöbben közülünk a szabadságharcosok soraiban harcoltunk, ezt jól tudják otthon is."

A londoniak híres divattudósítója ott hagyta műhelyét és repülőgépen Bécsbe és onnan a magyar határra utazott. Azt hitte, segíthet. Így számolt be ottani élményeiről:

Bécsben Magyarországról csak könnyes szemmel beszélnek. Szomszédnép, testvérnép vagyunk, mondják valamennyien. Láttam egy asszonyt, aki két karon ülő gyereket vitt magával, magyar asszony volt, egy osztrák nő megállította és mondta neki, hogy nála már ugyan van egy magyar gyerek, de férjével együtt hajlandó nemcsak a gyerekeket, de az asszonyt is magához venni. Rögtön beültették őket egy autóba és vitték új otthonuk felé. A határ mentén egy kétségbeesett férfit láttam, aki Ausztriából minden áron Magyarországra akart jutni. Elmondotta, hogy két testvére ott maradt a határon túl. Ezeket szeretné átsegíteni. Két nap óta próbálkozik már az átjutással, mindenki szívesen segítene, de egyelőre nem tud áthatolni a vasfüggönyön. Találkoztam egy kislánnyal, aki pár évvel ezelőtt jött ki Magyarországról. Most ő is itt van a határon, és szeretné édesanyját és testvéreit is biztos helyen tudni. Szeretne bemenni értük. Neki sem sikerült. Legalábbis eddig nem. Az újságíró úgy nyilatkozik a magyarokról, szép és egyedülálló fajta. Sohase felejtem el őket. Beszéltem olyan magyarokkal, akik néhány napja jöttek ki.
Az egyik azt mondta: Azért jöttem el, mert mi igazi szegények vagyunk.
A másik: Gyűlöltük az oroszokat. 10 éven át rengeteget dolgoztunk, de nem mentünk semmire.
Egy asszony, aki négy nyelven beszél, így nyilatkozott: Eljöttem, mert taníttatni akartam a gyerekeimet. Otthon munkába kellett küldeni őket. Öten voltunk és négyünknek dolgozni kellett ahhoz, hogy fenn tudjuk tartani a családot.
Egy cipész ezeket mondta: Nekem volt kenyerem, de szabad akartam lenni, ezért hagytam el az otthonomat.
A paraszt így beszélt: Bestiák az oroszok, azért jöttem el. Nem beszélnek sokat, de amit mondanak a lényegre tapint.
Lementem a határra, a senkiföldje sivár volt elhagyatott. Távolabb egy bozótban embert láttam. Puska volt a vállán. A magyar oldalon orosz tank forgolódott. Az őrház mögött gépfegyveres katonák lövöldöztek.

A News of the World című lap hiteles tudósítást közöl Budapestről. Andersson, svéd rádióriporter, aki most jött Magyarországról, így nyilatkozott:

Az oroszok adtak katonai passzust, hogy elhagyhassam Budapestet. Szombaton indultam. Pénteken még folyt a harc a városban. Az utak zsúfolva voltak szovjet tankokkal. Budapest népe pénteken halálosan szomorú volt. Az asszonyok dacolva minden veszéllyel sort álltak az üzletek előtt. Mindig, ha rövid időre abbamaradt a gépfegyvertűz, kilopakodtak az utcára, hogy élelmet szerezzenek a családjuk számára. Pokol volt ez a hét. Reménytelenebb várost még életemben nem láttam, mint amilyen Budapest volt az elmúlt héten.

Riportsorozatunkban londoni tudósítónk telefonjelentését olvastuk fel.