Magyar kollégium

Rádiónk Magyar kollégiuma következik. Ebben a műsorszámunkban a magyar tudomány szabad földön élő munkásainak adjuk át a szót. Ma végződő előadássorozatunkat egy nemzetközi tekintélyű történettudósunk írta. Témája: Állam és nemzetiség a középkori Magyarországon. Vagyis azt mutatja be, hogy 5-600 évvel ezelőtt minő jogok és kötelességek jutottak nálunk magyaroknak és nem magyaroknak.

Az előző előadásunkban elmondtuk, hogyan segítették hozzá királyaink a nem magyar népelemeket, az erdélyi és szepesi szászokat, a székelyeket és a jászkunokat népi különállásukat fenntartó önkormányzatuk kialakításához. Ma, először is azt vesszük vizsgálat alá, milyen kiváltságaik voltak ezeknek a népeknek az adózás és katonáskodás tekintetében. A kérdés már csak azért is érdekes, mert az állam még ma is az adószedéssel és a katonakötelezettséggel nyúl bele a legmélyebben az egyének életébe. Adózás tekintetében kétségkívül a székelyek helyzete volt a legkedvezőbb. Tulajdonképpen az egész székelység nemesnek számított és bizonyos alkalmi ajándékokat, például az úgynevezett ökörsütést nem számítva, fel volt mentve minden a királynak szóló szolgáltatás alól. Az erdélyi és szepesi szászok, mint eredetileg földművelő parasztok, nem élveztek ugyan teljes mentességet, de terheik igen alacsonyak voltak. Náluk is csak az egész közösség, az egész nép fizette a nekik átengedett föld fejében az uralkodó részéről megállapított földbért. Az önkormányzati szervezet egyik legfontosabb feladata épp az volt, hogy ezt a közös terhet arányosan és igazságosan ossza fel az egyesek között. De az adókontingens alacsony voltát legjobban mutatja, hogy például a Szeben vidéki szászok adója az 1224-ben kiadott Andreanumtól, vagyis II. András kiváltságlevelétől egészen a XVI. század elejéig nem változott, habár a lakosság nem csak számban, de teherbíró képesség tekintetében is rendkívül gyarapodott. Még az erdélyi szászoknál is kevesebb földbért fizettek az ugyancsak jómódú szepesi németek. Az erdélyiek ugyan a XV. század eleje óta néhányszor hozzájárultak a török elleni harc céljára kivetett rendkívüli adókhoz is. Hogyan állunk a katonáskodással? Itt tudnunk kell, hogy a középkori alapelv szerint a katonáskodás elválaszthatatlan járuléka a nemességnek, sőt általában minden szabad állapotnak. Ezért az önkormányzattal bíró szabad népcsoportok már saját érdekükben is vállaltak bizonyos katonai terheket. Ehhez hozzájárul határszéli letelepedésük is, amely honvédelmi szempontból, különösen Erdélyben, kulcshelyzetet biztosított nekik. A székelység honvédelmi terhei voltak a legsúlyosabbak, ami megfelelt harcias népjellemüknek és lényegében nemesi jogállásukból is következett. A székely nemesember módjára fejenként harcolt a király seregében. Hadkötelezettsége még a középkor végén is általános jellegű, nincsen csak az erdélyi országrész védelmére korlátozva. Valószínű, hogy annak idején az erdélyi szászok betelepítésénél is a katonai szempontok voltak a legfontosabbak. Hadkötelezettségük mégis sokkal szűkebb körű volt. Mind az adózásban, úgy ezen a téren is az idők folyamán a kontingens elve érvényesült. Nem fejenként szálltak táborba, mindössze egy csapatot kellett kiállítaniuk, amelynek létszámát és fegyverzetét a király állapította meg. Sőt, II. András 1224-es kiváltságlevele azt is mondja, hogy a Szeben vidéki szászok a maximumként megállapított 500 harcos kiállítására csak akkor kötelesek, ha arra az ország védelmében és a király személyes vezénylete alatt szükség van. A határokon túlra, vagy ha az ország védelmében nem a király, hanem egyik bárója vezérkedik, akkor a szászok a maximális kontingensnek csak egyötöd, illetve egytized részét kötelesek mozgósítani. Ebből az következett, hogy a szászság egyszerűen zsoldosokat fogadhatott, akik a középkor vége felé már zömében már városi polgár életet élő nép helyett katonáskodtak. A szász polgár személyesen már csak a városfalak őrizetére vállalkozott. A szepesi szászoknál még határozottabban mutatkozik ez a fejlődés. A XIII. század hetvenes éveiben az erdélyi szászokéhoz hasonló, de jóval kisebb kontingenst állítottak ki. A XIV. század elején már maguk kérik a királyt, emelje fel adójukat, de engedje el régi hadkötelezettségüket. Ettől kezdve a szepesi szászok is csak saját városaikat védik és a király szolgálatában való katonáskodást a köztük élő magyar nemeseknek és a szepesi lándzsásoknak engedik át. Lássuk most a kunokat! Az ő hadkötelezettségük kezdetben azonos volt a székelyekével. IV. László király törvényei a kunok egész közösségét nemesnek nyilvánították, amivel együtt jár a személyesen a királyi zászló alatt teljesített hadi szolgálat is. Eredetileg nomád jellegű társadalmi közösségük azonban a XIV. század folyamán felbomlott és az állandó megtelepedést követő válság a jászkunság tagjai között is mélyreható különbségeket teremtett. A nép egy katonáskodó és egy attól mentesített, de ennek fejében adófizető részre oszlott. A XV. század derekán már csak a szálláskapitányok vonultak nemesi módon személyesen hadba, míg a köznépet összesen 600 fegyveres kiállításának kötelezettsége terhelte. De ezt is megválthatták pénzzel, ha nem tudták kiállítani a katonákat. A jászkunok is végül ugyanúgy a kontingensszerű katonaállításhoz jutottak el, mint az erdélyi és szepességi németek, csak náluk a fejlődést más gazdasági és társadalmi jogok határozták meg. A késő középkor nem magyar eredetű kiváltságos helyzetű népeinek részvételét a honvédelemben, tehát túlnyomó részt a kontingens rendszer jellemezte. Végigtekintettük a székelyek, erdélyi és szepesi szászok, jászkunok birtokjogát, adózását és hadi terheit. A kép, ami ebből az áttekintésből adódott világos: a késő középkori magyar állam a nem magyar elemeknek nemcsak zárt települési területet és efölött önkormányzatot adott, de ezen felül a közteherviselés tekintetében is kedvezőbb helyzetet biztosított nekik, mint aminőt az országos jog uralma alatt élő egyéb alattvalók élveztek. Az a nem magyar, vagy származására nézve, eredetileg nem magyar nép tehát, amely bele tudott kapcsolódni ebbe a fejlődésbe, még akkor is meg tudta őrizni egyéniségét és különállását, ha éppen leglényegesebb vonásaiban, például nyelvében azonos volt a magyarság zömével. Ennek a középkor folyamán kialakult külön jogállásnak következménye, hogy a magyarságon belül ma is beszélhetünk még külön székely népjellemről, népművészetről és költészetről. Ez a sajátos középkori fejlődés azonban még nagyobb hatással volt a magyarságtól nyelv és etnikum tekintetében is különböző népcsoportok sorsára. A szepességi és az erdélyi németség a középkorban kapta meg a létalapot, amelyet a következő századok fejleményei sem tudtak többé megingatni. A területükre beköltöző szláv, illetve román elem számbelileg ugyan túlsúlyba került, de a szászok szervezeti kereteit nem tudta megváltoztatni. Ezt az évszázados életet biztosító jogi keretet pedig a németség a magyar politikai vezetésnek köszönhette. A szepességi és az erdélyi szászság egyetlen tagja a németségnek, amely a XII-XIII. század nagy keleti települései folyamából a német határokon kívül megmaradt németnek. Pedig a középkori Magyarország németsége sem hozott új hazájába magasabb igényeket, mint a szabad jogállást, a falusi bíró- és papválasztás követelését. Ennyit cseh és lengyel földön is megkapott, de – és ebben van a lényegi különbség – nem az uralkodótól, hanem a nagybirtokostól, ami feltarthatatlan asszimilációjára, elszálosodására vezetett. Evvel szemben Magyarországon közvetlen királyi védelem és fennhatóság alá került és a király a németség esetében is az ismert politikát követte, igyekezett őket közjogilag elismert szervezetbe tömöríteni és a nagybirtok-fennhatóság alól mentesíteni. Ennek köszönhették a szászok külön szervezetüket, jogrendszerüket és végeredményben megmaradásukat. Természetesen a népi megmaradás minden királyi támogatása mellett is lehetetlen lett volna, ha nem él magában a szászságban is a maga népi mivoltának tudata, a területi és szervezeti egység utáni vágy. A XVI. és XVII. századi szász statutumok mindig követelik a szász nép egységének és tisztaságának fenntartását és a többi erdélyi népről, mint nem német nemzetekről emlékeznek meg. A népi közösségtudat jelentőségére már azért is figyelemmel kell lennünk, hogy választ adhassunk a kérdésre: miért nem jutottak a XIX. század óta oly nagy szerepet játszó nemzetiségek, a szlovákok, románok és rutének, olyan népi szervezet és önkormányzat birtokába, mint a szászok, székelyek vagy akárcsak a jászkunok. Erre a kérdésre a románság viszonyainak alakulása adja meg a választ. Erdélyben a XIII. század elején kimutatható románság, az egyes királyi várak körzetében, már a XIV. században külön kerületeket alkotott. Ez esetben is érvényesül tehát a magyar királyoknak az a törekvése, hogy az idegen népeket lehetőleg elvonja a nagybirtoktól és közvetlen uralkodói felügyelet alatt tartsa. III. András 1293-ban országának összes románjait egyetlen királyi birtokra akarta áttelepíteni és a korona számára visszakövetelte a nemesek és nagybirtokosok földjén addig megtelepedett románokat. A határos várak körül meginduló szervezkedés azt is bizonyítja, hogy Havaselvéről beköltöző románságra elsősorban a királyi hatalom tartott igényt és azt határvédelmi szervezetébe kívánta bekapcsolni. A XIV. században alapult román kerületek élén mindenütt királyi várnagyok állanak, akik mellett már korán román bírák is működtek. Hunyadi János kormányzó 1451-ben kísérletet tett arra, hogy a két román területet egyesítse és közös szervezetet adjon nekik. Szász és székely mintára most már székeknek nevezték őket és mindegyik külön bíróságot kapott, amelynek föllebbezési fóruma a Karánsebesi Főtörvényszék lett. 1457-ben V. László király külön ispánt állított a román székek élére és ezzel megszűnt a várnagyoknak a korábbi kerületek fölött gyakorolt hatalma. Azt is ünnepélyesen megígérte a király, hogy a most egyesített területeket többé egymástól el nem választja, őket el nem adományozza és rajtuk idegennek birtokot nem ad. A románság tehát a XV. század közepén lényegében olyan jogok birtokába jutott, mint a szászok 1224-ben az Andreanum korában. A két nép állapota közt azonban van egy lényegbe vágó különbség. A románok kiváltságleveleiben a román kerületek nemes kenézei által választott szolgabírákról van szó, amiből kitűnik, hogy a román szervezkedésmintájú, a magyar nemesi vármegye volt és benne főszerepet a nemesi jogállást igénylő román vezetőréteg a kenézség játszotta. Ha a román kerületek szorgalmazták is egyesítésüket, ez csak a kenézek mozgalma volt és ezért sohasem vezethetett a szászokéhoz vagy székelyekéhez hasonló népi önkormányzat kialakulására. Az ilyen önkormányzat első feltétele ugyanis, mint láttuk, az egységes és szabad társadalom volt, jogilag egyenrangú szabadok közössége. Épp ez hiányzott a középkori románságnál, mint a szlovákok és a ruténok esetében is. Ezért alakultak ki a románok, ruténok és szlovákok lakta vidéken magyaros szervezetű vármegyék, nem pedig népi megalapozású önkormányzatok. Itt is nemes uralkodott jobbágy felett, mint az ország belsejében, de nemesek túlnyomó része épp úgy román, szlovák vagy rutén volt, mint jobbágyaik. És hogy ezek a nemzetiségek a XIX. században igazi nemzeti létre ébredhettek és történelmi szerephez jutottak, ezt annak köszönhették, hogy a középkori magyar nemzetiségpolitika jóvoltából volt nekik saját vérükből való vezető rétegük.

Rádiónk Magyar kollégiumát hallották. Egy nemzetközi tekintélyű történelemtudósunk előadássorozatának utolsó részét olvastuk fel a középkori magyar állam nemzetiségi politikájáról.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a szabad Magyarország hangja.