Nemzetközi sajtószemle

Magyarország szabadságharca.
A legtekintélyesebb német nyelvű lap, a svájci Neue Zürcher Zeitung naponta ezen a címen közli az olvasók felháborodott leveleit. Ebben a rovatban az egyszerű ember, az utca embere nyilatkozik és tiltakozik. Szemelvényeket közlünk a lap mai, csütörtöki számából. A hivatalos tiltakozások, a tömeges tüntetések, a lapok riportjai után lássuk, hogyan fogadják a magyarországi eseményeket az egyszerű emberek.
Most részleteket olvasunk fel a levelekből:
Nem vagyok sem politikus, sem intellektuel, egyszerű zürichi lakosként írom e sorokat. Borzalmas magyarországi mészárlás mélyen megrendített. Nem maradhatunk tovább tétlenek, cselekedni kell, de úgy, hogy a vasfüggöny mögött is éreztesse hatását. Mi volna, ha a szabad népek teljesen elszigetelnék a Szovjetuniót? Egy ilyen agresszorral nincs többé tárgyalni valónk. Éppen elég véres provokációt követett el ahhoz, hogy megszakítsuk vele minden kapcsolatunkat. - A levél alatt teljes aláírás.
A következő levél így hangzik:
Nagy halottat gyászolunk ezekben a napokban, a szabadságot. A szabadság nem csupán Magyarországon halt meg, a mi szabadságunk is elveszett, csak még ezt nem tudjuk, mert csúfosan elárultuk. Nem vettük tudomásul, hogy egy és oszthatatlan. Éveken át láthattuk, miként táplálták az elnyomott országokban a szabadság tüzét. Éveken át hallhattuk, miként erősítették rádióadásokban oly sok nyelven az elnyomott népek szabadságvágyát, mígnem egy nép őszintén hitt benne és fölkelt. Nos, most szovjet páncélosok ezrei tiporják el ezt a szabadságvágyat. Hol vannak az amerikai bombázók az európai kontinensen, hogy a szent magyar ügy segítségére siessenek? Melyik szabad ország kormánya szakította meg eddig a diplomáciai kapcsolatot a szovjettel? Hol vannak azok a gyárosok és kereskedők, akik hajlandók lemondani a kelettel való üzletről, és készek megszakítani kereskedelmi kapcsolataikat a gyilkosokkal? Hol van a világszervezet, a szellemi vezérkar, hogy új szellemi megújulást hirdessen, és erkölcsi erőt adjon mindannyiunknak az ellenállásra, nehogy a haláltól való félelmünkben öngyilkosok legyünk mindannyian? Megvan minden okunk, hogy November 4-ét a világ gyásznapjának tekintsük.

Egy másik egyszerű ember ezeket írja a Neue Zürcher Zeitunghoz írott levelében:
Jól tudjuk, nekünk svájciaknak nem áll hatalmunkban, hogy a legyilkolt Magyarországnak katonai segítséget nyújtsunk. De legalább e bátor nép tudomására kell hoznunk, hogy minden emberi segítségre készek vagyunk. A magyarság tudomására kell hoznunk, hogy elnyomóik gazságait a legnagyobb nyíltsággal közönséges gyilkosságnak bélyegezzük. Brutális erőszakos politika Európát egyszer már romokba döntötte. Ez azért történhetett, mert a jóhiszeműek sokáig hallgattak, és ezáltal bűnrészeseivé váltak a mérhetetlen nyomorúságnak. A halottak milliói vádolnak minket. Azzal biztatták őket, hogy egy jobb világrendért küzdenek. Ebben a hitben haltak meg a mi szabadságunkért, és ebben a hitben véreznek velünk együtt a magyar szabadságharc mártírjai is. A magyarországi események figyelmeztetnek minden élőt, hogy haladéktalanul váltsák be a mártírok hozzájuk fűzött reménységét.

Egy svájci orvos ezeket írja a Neue Zürcher Zeitungban:
Mélységes gyász van a szívünkben a magyarországi események láttán. Ezek az események olyan kérdéseket vetettek fel, amelyekkel kapcsolatban állást kell foglalnunk. Így, hogy előbb a határainkon belül adódó problémákról szóljunk, nem volna-e itt az ideje, hogy e világtörténelmi jelentőségű szabadságharc hatására országunk valamennyi politikai szervezete egyetlen hatalmas demonstratív tüntetést szervezne, hogy semlegessége miatt akadályozott kormányunk helyett így nyilvánítsa ki a svájci nép egységes magatartását. Az oly szükséges egységet és államfői bölcsességet joggal hiányolhatjuk a szuverén kis- és nagyhatalmaktól. Kerek tíz esztendő óta kézenfekvő tény, miként hajtja igájába a szovjet diktatúra a népeket. Úgy látszik, hogy ez alatt a tíz esztendő alatt a felelős államférfiak semmiféle megoldást nem találtak arra vonatkozóan, hogyan képzelik az elnyomott népek felszabadítását. Noha nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a népek szomjaznak a szabadságra és az önállóságra, tehát az úgynevezett belső felszabadulás feltételei adva voltak. Csupán az volt a kérdéses, hogy ez a felszabadulás belülről vagy kívülről kezdődjék. Senki előtt sem volt kétséges, hogy a szovjet imperializmussal való fegyveres megütközés elkerülhetetlen, tehát legfeljebb idő kérdése. Mégis kénytelenek voltunk az Egyesült Nemzetek Alapokmányára bízni sorsunkat, amely elvileg megbélyegez minden agressziót. Azt azonban ennek ellenére elvárhattuk volna, hogy a nyugati hatalmak rendelkezzenek egy jól előkészített tervvel olyan klasszikus esetre, mint amilyen a magyar népfölkelés. Mily gyakran hallottuk a legfelsőbb helyekről az elmúlt években az elnyomott népekkel való szolidaritás és barátság fellengős szavait. Mily gyakran hallottuk a reménység kifejezését arról, hogy Kelet-Európa hamarosan felszabadul. De az senkinek nem jutott eszébe, hogy egy ilyen felszabadulás erélyes katonai támogatás nélkül a szovjet hatalommal szemben soha nem vezethet sikerre. A magyarországi katasztrófa láttán szabadjon megkérdeznünk: hogyan képzeli el a Nyugat tulajdonképpen Kelet-Európa felszabadítását? Minek kell még történnie, hogy a szovjet gazságokra felfigyeljen a világ? Minek kell még történnie, hogy a Nyugat valóban beavatkozzék? Igaz, hogy a magyar hazafiak nem a Nyugati iránti bizalmuk miatt keltek föl, szabadságharcuk a szívükből lángolt fel. A maguk szabadságáért, a maguk emberi méltóságáért, saját hazájuk függetlenségéért harcolnak. De éppen ezért, mert ezt a szabadságot, ezt az emberi méltóságot, ezt az önrendelkezési jogot a leggyalázatosabb módon tiporják el, szükséges lett volna, hogy minden nép, amely e jogok boldog birtokosa, egyesült erővel és a legnagyobb elszántsággal siessen a bajba jutottak segítségére. Igaz, a magyarországi segélykiáltás visszhangra talált világszerte. Igaz, hogy tonnaszámra gyűjtik és szállítják a ruhát, az élelmiszert és a gyógyszert a magyarságnak. A lényeg azonban, a szabad Nyugat egysége és bátor tettre való készsége elmaradt. És ez a tény nem sok bizakodással tölthet el minket.
A többinél kissé részletesebben ismertettük egy svájci orvos levelét. Tiltakozása és vádja ugyanis tömör összefoglalása az egyszerű ember gondolkodásának Nyugaton.

Most még végezetül egy svájci munkás leveléből olvasunk fel annak bizonyságául, hogy a kisember, az utca embere, sokszor jobban látja, mi a teendő, mint a körültekintő államférfiak:
A szovjet szakszervezetek meghívták a svájci szakszervezetek vezetőit baráti látogatásra a Szovjetunióba. A svájci szakszervezetek szövetsége ezt a meghívást visszautasította. Bravó! Végre akadt egy szervezet, amely visszautasította a gyilkosok kezét, mégpedig olyan formában, ahogy megérdemlik, nyíltan és félreérthetetlenül. A nyugati szervezetek és kormányok akkor cselekednének helyesen, ha egységesen követnék ezt a példát.

Kedves hallgatóink, a naponta megjelenő, sorsunkkal foglalkozó vezércikkek, riportok és felháborodott beszámolók után most azt ismertettük, hogyan vélekedik a kisember, az utca embere a magyar szabadságharcról. Szemelvényeket olvastunk fel a Neue Zürcher Zeitung című svájci lapban írott levelekből.