Rendkívüli riport

Rendkívüli riportunkat hallják.

A New York Times két Budapestre küldött tudósítója, McCormack és Giniger tegnap délután érkeztek vissza hosszabb budapesti tartózkodás után az osztrák határra. Az ő beszámolójukat hallják most.

Mr. McCormack a következőket jelentette lapjának.

A magyar történelem folyamán negyedszer történt, hogy az orosz csapatok lerohanták Budapestet. Romokat hagytak maguk után, és vérbe fojtották a szabadságért folyó kétségbeesett küzdelmet. Több mint 200 ezer katona, 15 hadosztály 5000 tankkal felszerelve harcolt november 4-e óta felkészületlen, felszerelés nélküli, kis csoportokba tömörült magyar diákok és munkások ellen. Ha egy puskalövés érte az oroszokat, ágyúval válaszoltak rá és egy teljes utcát pusztítottak el. Ez volt a taktikájuk. Nagyobb pusztítást vittek végbe Budapesten, mint 1945-ben, amikor hosszú ostrom után a német csapatokat leverték. Pótolhatatlan nemzeti kincsek pusztultak el és súlyos veszteség érte a magyar nemzet virágát, az ifjúságot, amelyre a szovjet uralom reménységét építette. Mindez azért történt - ahogy az oroszok mondják - hogy elfojtsanak egy fasiszta ellenforradalmat. A valóság azonban, hogy az egész magyar nemzet, beleértve a kommunisták túlnyomó többségét is, támogatta a felkelést. Az oroszok azonban erről hallgatnak. Az 1945-ös szabad választásokon a magyar szavazók 17 százalékot adtak a kommunistáknak. Ma a megszálló szovjet csak a magyar kommunistáknak egy parányi töredékét és a titkos rendőrséget számíthatják barátaik közé. A magyar fölkelés a kommunizmus elleni háborúvá alakult át november 4-én, amidőn a szovjet hadsereg megtámadta Budapestet. Ezen a reggelen felnyitva a rádiót hallottuk Nagy Imre miniszterelnök bejelentését, ma hajnalban szovjet csapatok támadtak a fővárosra, hogy elűzzék a törvényes kormányt. Hogy a magyarok mégsem adták fel a harcot, azt délben hallottuk a rádión, amikor Dunapentele, azelőtt Sztálinvárosnak hívták, a következőket mondotta: tudjuk, hogy ki az áruló, szabadság vagy a halál a jelszó, harcoljatok ahogy tudtok! Az orosz csapatoknak mindössze másfél órába tellett, hogy elérjék a várost. De belépni Budapestre nem jelentette, hogy azt el is foglalták. A vezetőiktől megfosztott magyar ellenállás még szervezetlenebbül szállott szembe az oroszokkal, mint a felkelés első idejében, de a harcok csak annál elkeseredettebben folytak. Puskaropogást hallottunk, a felkelőktől jött, orosz ágyúszó volt rá a felelet. Egy újabb fejezete nyílt meg e csodálatos forradalom hihetetlen történetének.

A New York Times másik tudósítja, Mr. Giniger a következőket jelentette lapjának.

Budapest fegyverrel a kezében fogadta a megszállókat, a fővárost elfoglalták, de nem adta meg magát. Hat nappal a szovjet támadás után géppisztolyos, puskás és pisztolyos magyarok még mindig veszélyt jelentettek a szovjet páncélosok számára. A szovjet páncélosok uralma november 4-én kezdődött, de a magyar ellenállás itt-ott mégiscsak felütötte fejét. A felkelés első hetének lelkesedése elkeseredésnek adott helyet és az utca emberének körülbelül ez a véleménye: a harc reménytelen, de tovább fogunk harcolni. A legtöbb felkelő apró csoportokban harcolt, házak ezrei alakultak át alkalmi erődökké. Tankok és páncéljárőrkocsik dübörögtek az utcákon, és ha egyetlen puskalövés érte őket, az egész környéket elárasztották gyilkos tüzükkel. A lakosság mégsem hagyta el az utcákat. A házak árnyékában, kaputól kapuig ugorva, romokon, üveghalmazon keresztül közlekedtek, ha a tankok dübörgése felhangzott, eltűntek, majd a csend beálltával folytatták útjukat. Aki Budapest utcáin járt ezekben a napokban sohasem tudhatta, hogy a következő sarkon nem mered-e rá egy szovjet tank ágyújának torka. A terror az utcákról az otthonokba is átterjedt.

A lakosságot nemcsak a bombák és lövedékek veszélyeztették, hanem a szovjet járőrök is, akik házról házra jártak katonákat és politikailag gyanús személyeket keresve. Időközönként szovjet katonák fogolycsapatokat tereltek maguk előtt. Elsősorban a fiatalembereket keresték, hiszen az ellenállás magva a magyar fiatalság volt. A fiatalemberek és gyerekek közötti határvonal elmosódott. 13 éves gyerekek is akadtak a harcolók soraiban és egy sereg fiatal leány is. Az ávósok újból előkerültek. A kommunizmusnak ez a gyűlölt hatalmi szerve újból megjelent, hogy folytassa vérengző munkáját ott, ahol a felkelés előtt abbahagyta. Orosz tankok és páncélos kocsik előtt kék egyenruhás, és rohamsisakos, géppisztolyt tartó ávósok meneteltek. Házról házra jártak, hogy áldozataikat összeszedjék. De lövésre kész géppisztolyok dacára is lerítt róluk a félelem. Az élelmiszerhiány egyre növekszik. Ha egy bolt felhúzza redőnyét, percek alatt hosszú sorok állnak előtte, nem törődve az utca veszélyével. Csak a tankok dübörgése ugratja szét őket néhány percre, hogy aztán újra elfoglalják helyüket. Amikor a nyugati újságírók kocsijai elhagyták Budapestet az újságírók látták, hogy orosz tankok magyar nyelvű röpcédulákat osztogatnak a város népének, a Vörös Hadsereg jóindulatáról biztosítva őket, és kérve a lakosságot, hogy ne támogassák a felkelőket. A szovjet hatóságok és a Kádár-kormány egyre hajtogatta, hogy fasiszták ellen harcolnak, de a nyugati megfigyelők egyöntetű benyomása az volt, hogy a magyar nép ellen harcolnak, amely gyűlöli az oroszokat és a kommunista uralmat, és ég a vágytól, hogy újra demokratikus államformában élhessen. Kádár János kijelentette, hogy a miskolci ellenforradalom külföldi fasiszták vezetése alatt áll. De a nyugati megfigyelők miskolci látogatása alkalmával külföldit nem találtak a felkelők soraiban, csupán diákokat és munkásokat. Csütörtök este Budapest tűz, romhalmaz és pusztulás színhelye volt.

Két amerikai újságíró, John McCormack és Mr. Giniger, a New York Times munkatársai hosszabb budapesti tartózkodás után tegnap érkeztek Ausztriába. Az ő beszámolójukat olvastuk most fel.