Bécsi levelező telefonjelentése

1956. november 12. 23:11 ● 14:10

00:00 00:00

A műsor leirata

Kedves Hallgatóink, most bécsi levelezőnk telefonjelentését közvetítjük.

Október 27-én délben a Váci Forradalmi Tanács elnöke levett kalappal, könnyel a szemében állt a hírhedt fegyház kapujában. Megrendítő látvány tárult a szeme elé. A börtönudvar tágas térségén ezerfőnyi rabruhás fegyenc a Himnuszt énekelte. Ezzel a fennkölt akkorddal fejeződött be a váci fegyház politikai foglyainak győzelmes, vér nélküli forradalma. A Himnusz elhangzott, és a rabruhások megindultak a kijárat felé. A forradalmi tanácselnök, egyszerű parasztember, kereste a szavakat, ami a nagy pillanatnak a legjobban megfelelt volna. Elképesztette a rabokat, akik alig néhány perccel azelőtt törtek ki börtönük gyűlölt celláiból. Így nem is tudhatták, hogy a börtön falain kívül a forradalom már napokkal előbb győzedelmeskedett, és a közigazgatás a forradalmi pártot levetve, lassan visszatért megszokott ügyintéző stílusához. Felkérem a rabokat - visszhangozták a börtön falai a tanácselnök harsány szavait - hogy alakítsanak háromtagú forradalmi bizottságot és közöljék Vác város nemzet és forradalmi tanácsával követelésüket. A háromtagú forradalmi bizottság megalakulására e pillanatban nem volt idő. Szabadságot, szabadságot, szabadságot! Ezt harsogta az ezernyi fogoly, és megittasodva kitódult a fegyház kapuján, magával sodorva a meglepett elnököt.
A fegyház előtti térségen egybesereglett a város lakossága. A rabok forradalmának hamarább híre terjedt, mint az új kormány átalakulásának. Virággal és zászlókkal várták a kapuk megnyitását. Már a környező községekből is ott voltak a küldöttségek. Hiába zárták el a fegyház lakóit három méteres falakkal, vasráccsal, őrtornyokkal és operatív ávós pribékekkel, a váciak pontosan tudták kik sínylődnek a falak mögött, úgyszólván név szerint tudták mind az ezeregyszázról. A csodálatos kapcsolat, amely a legszigorúbb megtorló intézkedések ellenére az elszigetelt börtöncellák között kialakult, láthatatlan szálakkal fűzte össze a börtön lakóit a külvilággal is. A boldogságtól zokogó emberek borultak egymás nyakába. Anyák fiaikkal, gyermekek apjukkal, akiket hosszú évek óta elszakított egymástól a barbár önkény. Akik csak annyit tudtak egymásról, amit a börtönből kiszűrődő suttogások sejtettek. Amiből sohasem lehetett teljes biztonsággal a valóságot megállapítani. Ami után mindig visszamaradt a kétség, hogy talán nem is igaz, csak kegyeletes csalással juttatják a hozzátartozók, a jószívű emberek, hogy leplezzék a kegyetlen valóságot. A valóság most ott állt előttük. Ezerszáz fogoly. Mind valamennyien, akikről tudtak, vagy csak sejtettek. Idegen emberek borultak a nyakukba, csókolták és simogatták őket. A lelkendező tömegben valahol felhangzott a Himnusz. A Jóisten tudja hányadszor ezen a felejthetetlen napon. Egy idegen krónikás feljegyezhette volna, hogy a magyaroknál nemzeti szokás, hogyha csordultig van a szívük boldogsággal, a nemzeti imádságot, a Himnuszt éneklik.
A Himnusz hangjait még visszhangozták a falak, az ének messze elszállt a Duna fölött. A fegyház kórházának ablakából alattomos tüzek villantak fel, és vijjogó golyók csapódtak a kövezetre. A meglepetés megdermesztette az ajkakat. A rabkórház ablakaiból a kórház ávós orvos alezredese tüzet parancsolt az ünneplőkre. A honvédség, amely szintén felsorakozott a térre, az ünneplők közé, fegyvert ragadott. Az őrjöngő ávós tisztre és pribékjeire sokszoros sortűz zúdult. A provokálók elnémultak. A 100-as cella egyik hőse megérkezett Bécsbe. A bolsevista zsarnokság őrültjei 15 évi börtönre ítélték mondvacsinált rendszerellenes tevékenységért. Október 27-én hajnalban 9 társával együtt még rabruhában ült a 100-as cellában és a börtönrend sivár egyhangúságában átvette a cellaajtón benyújtott kávéscsöbröt a szűken mért fekete kenyérrel együtt. Néhány óra múlva lehulltak róla a rabláncok. Egy nap múlva pedig részt vett a kőbányai gyűjtőfogház politikai rabjai szabadon bocsátásának megszervezésében. Egy hét múlva pincelakó lett Budapesten, a főváros lakosságának többségével, amely a szovjet nehéztüzérség pergőtüze elől a föld alatt keresett menedéket. Alig két héttel a váci fegyház történetének legdicsőbb napja után gyalog nekiindult a határnak. Sok vesztenivalója nem volt. Kihasználva az általános fejetlenséget, megkísérelte átvágni magát az oroszok és az ÁVH zárógyűrűin. Nem akarta megvárni, míg a bilincseket megint a csuklójára rakják. A vállalkozás sikerült. Az ÁVH még nem talált magára, nem rendezte sorait, a szovjet csapatok sorában pillanatnyi zavar uralkodott. A parancsnokság, mintha igyekezett volna kivonni a harcokból és elszigetelni a lakosságtól.
Menekülése során többször letartóztatták. Leszámolt az élettel és hidegvérűen várta a következményeket. Egyik meglepetés a másik után érte. Komárom előtt azt kérdezte tőle az őrszem, magához intve a páncéloshoz: merre vannak az amerikaiak? Nem tudta mit feleljen nekik. Az orosz szeszélye kiszámíthatatlan. Ha rámutat tévedésére, talán kémnek tartja, és szó nélkül lelövi. Hátramutatott azzal, hogy ott nincsenek. Ezzel a válasszal az orosz megelégedett. Aztán még közelebb intette magához. A következő kérdésnél már körülnézett, hogy társai elég messze vannak-e. Merre van a nagy tenger - kérdezte. Az egészen nagy tenger tette hozzá szemléltető mozdulattal. Ezt a furcsa kérdést sem lehetett válaszolatlanul hagyni. A Balaton felé mutatott. Haraso! Csak ennyi volt a válasz és az orosz útjára engedte. Orosz tudása kevés volt ahhoz, hogy a kérdések nyomán beszédbe elegyedjen, de nem is merte volna kockáztatni a kíváncsiskodást. Mégis a két kérdés módjából és körülményeiből arra következtetett, hogy az újonnan érkezett csapatoknak fogalmuk sincsen, hol vannak és miért vannak Magyarországon. Nincs kizárva, hogy azt hiszik, hogy a sivatagban vannak, és azt mondták nekik, hogy a tengerbe kell beszorítani az amerikaiakat, akik orvul megtámadták a Szovjetunió mohamedán barátait. Az is lehet, hogy akiket több hetes propagandával előkészítettek arra, hogy mint önkéntes szabadcsapatosok az Arab-félszigeten fognak harcolni a Vörös-tenger partján, az utolsó pillanatban a magyar forradalom vérbefojtására küldték anélkül, hogy a propagandista tiszteket kicserélték volna.
A kérdés azonban tisztázatlan maradt, a váci rablázadás egyik hőse nyugodtan folytathatta útját. A határ előtt honvéd járőrbe ütközött. Megállították. Vörös csillag helyett piros-fehér-zöld kokárda volt a sapkájukon. Tagadni értelmetlen lett volna. Bevallotta férfiasan, Bécsbe akar menni. A két járőr összenézett, majd megmutatta az irányt, jó utat kívánva.
A csodák október 25-én kezdődtek a váci fegyházban. Reggel hét órakor senkit sem vittek le a gombüzembe dolgozni. Ilyesmi 11 év óta nem fordult elő a népi demokratikus büntetés-végrehajtó váci intézetben. A séta is elmaradt. Az étkezést rendben és idejében megtartották. A cellák megteltek feszültséggel. Mi történhetett? A munka és a séta csak akkor marad el, hogyha szökési kísérlet történt. Az ÁVH operatív osztályának jól működő spicli rendszere mellett azonban erre sem jutott alkalom az utolsó öt esztendőben. Lázas kopogás morzézott végig a három emeletes épület falain. Senki sem tudott meg semmit. Első ízben történt meg, hogy a rabok rosszul voltak értesülve. A műhely és a séta, a fegyencek két információs forrása kiesett, el voltak vágva a világtól.
Október 25-től 26-ra virradó éjszaka virrasztottak a 10-es cellák lakói, mind az 1100-an. Feszült izgalommal várták mit hoz a holnap. 26-a a börtön-rendszabályok szerint indult. De hét órakor felborult a napi program. Megint nem vitték a rabokat dolgozni. Délben a séta is elmaradt. Ekkor már kitört a nyugtalanság. A raboknak jogaik is vannak, amit még a legkegyetlenebb korszakokban sem sértettek meg. Ilyen elvitathatatlan börtönjog a séta. A rabok tudni akarták, miért vonták meg tőlük. Először csak a fegyőröket hívták gyenge zörgetéssel. A fegyőrök azonban némák. Nem tudtak semmit. Az idegesség növekszik. A kopogás dörömböléssé fajul.
Megjelenik az operatív ÁVH-s tiszt. Sorra járja a 10-es cellákat. Beköszön mindenhova. Erre sem volt még példa az ÁVH történetében. De arra sem, amit a rabokkal közölt, hogy rövidesen rendkívüli sétára viszik őket, és cigarettát osztanak ki közöttük. Az ígéretet be is váltották. Séta közben derengeni kezdett a rabok előtt a csodák sorozatának rejtélye. Hangtalan hangon súgták egymás fülébe: Budapesten forradalom van. Nem is lehetett másképpen, mert az ÁVH-s tiszt még az este bekopogott mindenhová és kétszemélyenként egy csomag Kossuth cigarettát osztott ki. Rövid beszéd kíséretében, amelyben felkérte a rabokat, hogy legyenek csendben és tartsák meg a rendet. Az ÁVH ezúttal rosszul számította ki a rabok lélektani reakcióját. Ahol rabtartók csendet és rendet kérnek, ott perceken belül kitör a forradalom. Az összezárt emberek között eltűntek a rácsok és a falak. Egyetlen egységes akarattá kovácsolódtak. Valahol felcsendült a Himnusz. A nemzeti imádság hangjai celláról cellára terjedtek és megremegtették az ódon épületet. Utána a Szózat, majd a Hiszek egy szárnyalt túl a falakon. Az emberek tudták már az utcán, hogy a fegyházban is ütött a szabadulás órája.
Az éjszaka még nyugodtan telt el. Az ének a szabadságvágy első spontán kitörése egy időre megnyugtatta a rabokat. 27-én reggel azonban valaminek már történnie kellett. A reggeli osztás közben elterjedt a hír, hogy nem csak Budapesten, de vidéken, Vácott is győzött a forradalom és a kommunista népsanyargatókat elkergették. A reggelihez nem nyúlt senki. Szavalókórusok alakultak és követelték a cellaajtók felnyitását. A követelést dörömbölés, majd az ajtók feszegetése követte. A 100-as cella eresztékei meglazultak. A cella lakóinak ereje megsokszorozódott. Még néhány lendület és a vasajtó nagy robajjal kidőlt. A fegyőr elmenekült a folyosórészről, bezárva maga mögött a rácsos ajtót. A rabok forradalmát már nem lehetett volna megállítani. Már nem is volt senki, aki megakadályozta volna. Egymás után feltörték a cellaajtókat. Szétszedett vaságyrészekből feszítővasat, az ügyesebbek álkulcsot rögtönöztek és felpattantották a még zárt rácsokat és tömlöcajtókat. Az első fegyőr beszorult a kelepcébe. Fegyvertelenül állt a forrongó fegyencek előtt. Senki sem nyúlt hozzá. A forradalom nem szennyezi be a kezét a pribékek vérével. Erről nem beszéltek, de senki sem volt más véleményen. Az operatív ávós tiszt, aki előző nap még cigaretták osztogatásával akarta leterelni a forradalmat, helyet cserélt rabjaival. Később döntsön róla a bíróság, mennyiben felelős a foglyokkal való kegyetlenkedésben.
A váci fegyház vértelen forradalma során 1100 politikai fogoly nyerte vissza szabadságát. Vác népe felöltöztette őket, elhalmozta élelemmel, pénzzel és szeretettel. Október 31-én a Vácról szabadult politikai foglyok kezdeményezésére a felkelő egyetemisták, a honvédség és az ügyészség forradalmi tanácsának egy-egy képviselőjéből alakult bizottság jelent meg a budapesti kőbányai gyűjtőfogházban, hogy felülvizsgálja az ottani rabok ügyét és egyénileg döntsön a szabadon bocsátás ügyében. A közbűntényesek és a fasiszta bűncselekmények miatt elítélt rabok maradtak csak fogva. A többieket szabályos elbocsátó levéllel kiengedték. Több mint 1000 politikai foglyot, akikről megállapították, hogy minden bűncselekmény nélkül, terroreszközök alkalmazásával vetették őket börtönbe.

Bécsi levelezőnk telefonjelentését közvetítettük.

Információk

Adásba került1956-11-12 23:11
Hossz0:14:10
CímBécsi levelező telefonjelentése
MűsorkategóriaTudósítás
Ismétlések
1956-11-12 23:11
Műsor letöltése MP3