Heti folyóiratszemle

1956. október 22. 11:10 ● 14:02

00:00 00:00

A műsor leirata

Miről beszél Amerika? Kedves Hallgatóink, heti folyóiratszemlénk következik.

Szignál

Mai témánk a kommunizmus változó arca lesz, és a két hozzászóló folyóirat a New Leader és a New York Times vasárnapi magazinja.

A kommunista világ mióta megvan, mindig súlyos válságokkal küzd, de az utóbbi időben ez valahogy kifelé is nyilvánvalóbbá vált, a feszültség itt is, ott is szeleteket kap, feltör a felszínre és mindenki számára látható, sokszor nagyon is drámai eseményekben mutatkozik meg. Ennek az új jelenségnek ma már többféle elnevezése van. Olvadás, új kurzus, liberalizálódás, új nacionalizmus, titoizmus - a legközkeletűbbek. De mindegy, hogy miként nevezzük a tény a lényeges, és ez azt mutatja, hogy a kommunista világon belül lazul a rend, és mozog a föld. A nyugatot ez új jelenség természetesen módfelett érdekli, és a fejtegetések és hozzászólások általában e körül a kérdés körül csoportosulnak. Ismerve a kommunizmust, emberi számítás szerint meddig mehet el ez a folyamat? Most legutóbb a New Leader című hetilap vetette fel ezt a kérdést. A választ rá Leslie Stevens adta meg, aki jól ismeri a kommunista világot, mert a háború után éveket töltött Moszkvában, mint az amerikai követség egyik katonai attaséja. Élményeiről és tapasztalatairól annak idején könyvet is írt. A New Leaderben megjelent tanulmányának gondolatmenetét a következőképpen lehetne összefoglalni.

Még a jobbhiszemű szimpatizánsok is el szokták ismerni, hogy a Szovjetunió a nemzetközi érintkezésben csak úgy, mint belügyeiben, igen gyakran tér le a tisztesség útjáról. Valahányszor azonban úgy tesz, mintha visszakanyarodnék a civilizált normák közé, azonnal lelkesen állapítják meg, hogy íme a leopárd leveti foltjait. És ha valaki erre azt feleli neki, hogy a leopárd csak hosszú és igen lassú fejlődési folyamat után tudja levetni foltjait, az ilyen embert csökönyösen vaskalaposnak tartják. Ennek legfőbb oka, hogy a naivabbak nincsenek tisztában az orosz kommunista párt eredendő természetével. Persze ez a párt is képes a fejlődésre a maga természetének határain belül, és igen figyelemreméltó módon időről időre változik és át is alakul. Számára a marxizmus-leninizmus filozófiája nem dogma, hanem az akciók szakadatlanul formálódó irányelve, melyet az új tapasztalatok és a változó körülmények állandóan befolyásolnak. Az orosz kommunista párt büszke arra, hogy nem ül tétlenül babérjain, hogy kudarcaiból levonja a tanulságot, és idejekorán kikorrigálja tévedéseit. Kétségtelen, hogy a Szovjetunió története valósággal kaméleoni alkalmazkodó képességről és nagyfokú hajlékonyságról tesz tanúságot, mégis azt feltételezni, hogy a kommunista párt eredendő természetének határán túl is képes a változásra, súlyos naivitás. Pontosan olyan, mintha valaki az emlősöktől várna el olyan átalakulást, mely figyelmen kívül hagyja egyik legfőbb adottságukat, a gerincüket. Mert nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy Sztálin bármekkora hatalmat is gyűjtött maga köré, a párt eredendő természete nem függ személyektől. Ez sokkal inkább filozófia és életstílus kérdése. Lenin, aki e filozófiának első megfogalmazója volt, már réges-rég halott, de szemlélete ma is ott él a párt minden akciójában. És Sztálin nimbuszának lerombolása együtt járt a leninizmus új hangsúlyozásával, Lenin pedig semmivel sem járult úgy hozzá az orosz kommunista párt megerősítéséhez, mint a hatalom használatának tanításával. Lenin a hatalomban minden alkotás végső eszközét látta. "Ha mi a párt - mondotta - meg akarjuk valósítani végső céljainkat, semmit sem tehetünk a teljes hatalom birtoklása nélkül. Okosabb hát, ha abbahagyjuk az üres beszédet és magunkhoz ragadva a hatalmat, nem engedjük, hogy bármi is utunkat állja." Egy más alkalommal, amikor már a hatalom birtokában voltak a kommunisták, Lenin ezt mondta. "Bennünket, bolsevistákat azzal vádolnak, hogy nincs erkölcsünk. Ez tökéletesen igaz, mert nekünk más és magasabb erkölcsünk van, mint a burzsoának. A miénk nem egy nem létező Isten állítólagos kinyilatkozásából ered, hanem az osztályharc valóságából. Minden, ami segíti a forradalmat jó, minden ami akadályozza rossz." És ezek nem csak szavak. Mint ahogy a hatalom sohasem elméleti, hanem gyakorlati kérdés. Korunk problematikájának egyik legfogasabb kérdése, hogyan használjuk a hatalmat? Lenin válasza erre a kérdésre egyenes úton vezet a totalitárianizmushoz. Lenin monopolizált hatalma nem csak a politika területére szorítkozik, hanem ellenőrzése alatt tartja a társadalmi élet minden megnyilvánulását. Senki más, csak a párttag rendelkezik igazi hatalommal a kormányzatban, fegyveres erőknél, a rendőrség keretében, és a termelés minden területén. A párt ellenőrzésének ez a korlátlansága értelmetlenné tesz minden olyan beállítást, amely a párt és egyes intézmények, mint a hadsereg, vagy a rendőrség közötti hatalmi harcról beszél. Mert minden ilyen konfliktus azonnal átalakul politikai kérdéssé, melyet minden esetben a párton belül oldanak meg. De maga a párt, mely viszonylag válogatott és kis létszámú együttes, sem tekinthető demokratikus szervezetnek, mert keretein belül semmi sincs, ami intézményesen szabályozná a hatalom megszerzését, és ellenőrizné annak gyakorlását. Sok minden történt azóta, hogy a bolsevikok magukhoz ragadták a hatalmat, de nehéz lenne valamit is találni, ami megalapozná azt a hiedelmet, hogy a leopárd valóban vetkezi foltjait. A leopárd nem élhet e foltok nélkül, mert ezek híján nem leopárd. A leghalványabb jele sincs annak, mintha a hatalom monopóliumának tana átalakulóban lenne. Az a tény, hogy a végső hatalmat egy helyett most állítólag két-három ember gyakorolja, még nem biztosíték a hatalmi visszaélések megszüntetésére, és aligha jelenti azt, hogy a Szovjetunió érdemlegesen haladt volna előre azon az úton, amely a civilizált normák világába vezet.

És amíg a budapesti és varsói tudósítások a rendszer engedményeiről beszélnek, és nem kis önellentmondással a kommunizmus liberalizálódásáról, sőt az írás és gondolkodás szabadságáról, addig a kommunista világ másik oldalán dermesztő következetességgel folyik egy nagy nemzet lelkének kerékbetörése. A hírhedt kínai agymosásra gondolunk, mely a jelek szerint a történelem legnagyobb arányú inkvizíciójának bizonyult. A kommunizmusnak erről az arculatáról most friss beszámolót közöl a New York Times vasárnapi magazinja. A cikket Doak Barnett írta, aki ez idő szerint az amerikai egyetemek hongkongi tanulmányi csoportjában működik. Barnett Kínában született és ott is nevelkedett, így a kínai lelket közvetlen tapasztalat alapján ismeri. Cikkének főbb megállapításai a következők.

Az a kísérlet, amely 600 millió ember lelkét és gondolkozását akarja átalakítani, kétféle technikával dolgozik. Az egyik az úgynevezett negatív kontroll, melynek lényege a megfélemlítés, és a megtorlás. A másik az úgynevezett pozitív ráhatás, és legfőbb eszköze a propaganda és az indoktrináció. És ez utóbbi az, amely egyre aggasztóbb méreteket ölt. A modern totális állam módszerei a rendőrterror, és az ellenzék kegyetlen elnémítása, amely egy egész népet néma szolgaságra tud kényszeríteni, már a kínai kommunisták hatalomátvétele előtt is közismertek voltak. De az a kommunista technika, amellyel a tömegek lelkét gyúrják, és alakítják ma Kínában, minden jel szerint messze túl fogja szárnyalni a Szovjetunió és a többi totalitáriánus állam e téren elért eredményeit. A kínai kommunisták a felszínen legalább gyors és látványos sikereket értek el. 1949 óta alig néhány esztendő telt csak el, és máris úgy tűnik, hogy a kínai népből tökéletes fejbólintó Jánost csináltak. Ennek persze nagy ára volt. A két első nagy propaganda kampányt a földbirtokosok és ellenforradalmárok ellen vezették, akik közül százezreket és milliókat végeztek ki. Kultúrember számára különösen hangzik, de a kínai kommunisták még e mészárlásban is hangsúlyozták az úgynevezett nevelő szempontokat, ahelyett, hogy áldozataikat csendben és titokban intézték volna el, kivonultak az utcákra és terekre, ahol nem csak a tárgyalást, de a kivégzést is sok ezer ember hallgatta és nézte végig. És igen sokszor megesett, hogy az ítélet végrehajtását a felbujtó tömegre bízták. E barbarizmus fő célja nem annyira az ellenség likvidálása volt, mint a tömegek érzelmi és gondolati befolyásolása. A pekingi kormánynak ma már mérhetetlen arányú propaganda gépezet áll a rendelkezésére, amely igénybe veszi a gondolatközlést, és véleményformálás minden elképzelhető eszközét. A mikrofonok ott bömbölnek minden utcasarkon, téren, és még a vonaton is, ahol nem csak azt magyarázzák meg a lojális hallgatónak, hogy miként kell viselkednie, míg utazik, hanem azt is, hogy mit kell gondolnia. Ezt a propagandát belopták az iskolás lányok dalaiba, és ormótlan betűivel némán is ordít az éttermek és más nyilvános helyiségek falán. És még a női harisnyakötőbe is gyárilag szövik bele a politikai szólamokat. A tömegnevelés bevált intézményéről, a színházról, filmről és a könyvkiadásról, amelyek minden moccanásukkal a propagandát szolgálják, talán fölösleges is beszélni, de hadd mondjuk el, hogy a falusi mesemondók, akik még ma is szép számmal csatangolnak az irdatlan területeken, szintén központilag készült vázlatok alapján boldogítják új mesékkel a népet. És mivel a kínai nép nagy többsége még ma is írástudatlan, a kormányzat nagy súlyt helyez az élőszóval végzett indoktrinációra, különösen a mezőgazdasági vidékeken. Már ma is roppant szervezet szolgálja ezt a célt. A kormánynak azonban ez sem elég, és a politikai misszionáriusok számát a közeljövőben már a lakosság egy százalékára, azaz 6 millióra akarja emelni. Repertoárjukhoz tartozik a tömeggyűlés, a piactéri szónoklat, a vetítőgép és a bábszínház csakúgy, mint a magánbeszélgetés. De valamennyi propagandafogás között a legnyomasztóbb az úgynevezett tanulmányi csoport. Az embereket ennek az akciónak a keretében 8-10-es sejtekbe szervezik. És ez alól a társadalom egyetlen tagja sem vonhatja ki magát. Mindenkinek aktívan kell részt vennie az irányított eszmecserében. És vallania kell a régi bűneiről, tévedéseiről, és jelen kétségeiről. Ezekben a tanulmányi csoportokban ismeretlen dolog a hallgatás szabadsága. Senki sem lehet közömbös, passzív, vagy semleges. Csak idő kérdése és mindenkire rákerül a sor. Az ember egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy társainak gyanakvása és kritikája szorulni kezd körülötte, mint a hurok, és nincs menekvés, ő lesz a bűnbak, akinek a bőrén a többiek a maguk buzgalmát és haladó gondolkodását akarják bizonyítani. És a mozgalom hatását országszerte aprólékos gonddal mérik és ellenőrzik. Ma már három besúgóból álló országos szervezet dolgozik ezen a területen is. Az egyik a rendőrségé, a másik kettő pedig a tágabb értelemben vett kormányzaté. A besúgó had figyelemmel kísér minden egyes embert, és tetteiről, magatartásáról rendszeresen jelent.

És a jelentések gyűlnek, gyűlnek, gyűlnek. Ki tudja, hány millió készül egyetlen nap? Ki tudja, hogy mi a tényleges hatása e roppant méretű agymosásnak? Mi történik ma 600 millió ember lelkében? Hányan vannak, akik őszintén elfogadják az új ideológiát, és hányan, akik az embertelen nyomás alatt csak színlelik? Hányan szűntek meg gondolkozni? Hánynak sikerült az ellenállás láthatatlan falát felépítenie lelke és elméje körül? Ezek a kérdések akaratlanul merülnek fel az emberben, miközben figyeli e százmilliókkal cinikusan játszó lélekrombolást. Felelni rájuk ma még senki sem tud. Egy azonban bizonyosnak látszik, a kínai kommunisták Ázsia közepén felépítették a történelem legszörnyűbb inkvizíciós rendszerét, amely a világ egyik legrégibb nemzetét forgatja ki lelkéből. És ezen a tényen ugyan mit változtat, hogy a rendszer Sztálinját Maonak hívják, aki szabadidejében állítólag gyöngéd verseket ír. Aki változó személyekkel, régi vagy új irányzatokat jelentő nevekkel próbálja magyarázni a kommunizmus bűneit, alighanem téved. A rendszer a gyilkos, mely az emberből előhívja az embertelent.

Szignál

Heti amerikai folyóiratszemlénket hallották.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!

Információk

Adásba került1956-10-22 11:10
Hossz0:14:02
CímHeti folyóiratszemle
MűsorkategóriaNemzetközi sajtószemle
Ismétlések
1956-10-22 11:10
Műsor letöltése MP3