Nemzetközi hír- és helyzetmagyarázat

Nemzetközi hír- és helyzetmagyarázatunk következik. Miért hátráltak meg egyelőre Hruscsovék Lengyelországgal szemben? Erről szól New York-i külpolitikai munkatársunk, Hegyi András kommentárja.

New York Times vezércikkével kell kezdenem, kedves hallgatóim. A lap arra emlékezteti olvasóit, hogy hányszor hallottuk a szovjet vezérektől, Moszkva sohasem avatkozik más országok belügyeibe, a Szovjetuniónak és a közép- és kelet-európai országoknak egymáshoz való kapcsolata az őszinte megértés és együttműködés jegyében alakult ki, az önkéntesség elvének tiszteletben tartásával épült fel. A múlt hét végén azonban Hruscsov néhány szovjet főkorifeus kíséretében berobbant Varsóban, és a Vörös Hadsereg szuronyainak fedezete alatt elejét akarta venni annak, hogy a lengyel központi bizottság az eddiginél függetlenebb kurzus mellett döntsön, és kizárja tagjai sorából a sztálinistákat. Ez az esemény - vonta le a következtetést a New York Times - egyenesen nevetségessé teszi azt az állítást, hogy a Szovjetunió nem avatkozik más országok belügyeibe, és hogy a közép- és kelet-európai országok annak idején önként csatlakoztak a moszkvai blokkhoz. Ez az akaratlan szovjet beismerés csak egy része a történetnek. A jövő szempontjából sokkal lényegesebb, hogy a moszkvai kísérlet, a beavatkozás ezúttal nem járt eredménnyel. Hruscsov hiába érvelt a tárgyalóasztalnál, hiába fenyegetőzött felvonuló szovjet divíziókkal, akaratát nem tudta keresztülhajszolni. A lengyel kommunista párt központi bizottsága a Hruscsovnak kevésbé tetsző megoldást választotta. Hadd fűzzem mindjárt hozzá, még ha leggondosabb követője volt is az ember a vasfüggöny mögötti fejleményeknek, ha tudatában is volt a mélyről egyre erőteljesebben felfelé törő elégedetlenségnek, szovjetellenes hangulatnak, ez a hétvégi fordulat akkor is kissé váratlanul, meglepetésszerűen érte. Mi történt valójában, hogy Hruscsov, legalábbis egyelőre, kénytelen volt visszakozót fújni? A lengyel kommunista párt Gomulka-szárnya megvalósíthatta személyi terveit a központi bizottságon belül, és lazíthatott a párt moszkvai kapcsolatain.
A kérdésre nem lehet egyszerű, szimpla mondattal válaszolni. Nem lehet, mert több tényező, körülmény játszott közre a hétvégi eredmény kialakításában, és a váratlan moszkvai látogatóknak végül is meg kellett hajolniuk előttük. Nem vállalkozhatom a tényezők pontos felsorolására. Kitérek azonban a véleményem szerint legfontosabbakra. Mindenekelőtt kétségtelen szerepe volt annak a kommunista párton belül megnyilvánuló törekvésnek, amelyet titoizmus néven szokás emlegetni, és amely a külön szocialista út elve alapján óhajtja céljait megvalósítani. Gomulka első megnyilatkozása határozottan ezt a törekvést vetíti elénk. De egyedül ezzel a fegyverrel a kezében kevés eredményt érhetett volna el. És most kell megemlítenem a második, felfogásom szerint a döntőbb tényezőt, a hazai közvéleményt. Ahogy Joseph Harsch, a Christian Science Monitor neves publicistája írta:
"A lengyel kommunisták nem saját elveik eredményeképpen választották a liberalizálódás útját. Sokkal inkább annak a praktikus meggyőződésüknek a következménye ez, hogy vagy liberalizálódnak, vagy végképp elvesztik kapcsolataikat a nép széles tömegeivel. Amikor az elé a feladat elé kerültek, hogy válasszanak Moszkva és a lengyel nép között, a nép mellett kellett állniuk, a másik lehetőség a pusztulás lett volna."
Aki ismeri a hátteret, aligha vonhatja kétségbe Harsch szavainak igazságát. Ilyenformán állt elő az a különös helyzet, hogy Gomulka a Hruscsovval való vitában a moszkoviták által kizsákmányolt, robbanásig feszült közvéleményt, a lengyel nép felfokozott függetlenségi érzését, Moszkva-ellenességét is felsorolhatta érvei között. Gomulka és a lengyel nép nem azonos fogalmak. Bizonyos azonban, hogy ebben a kérdésben a moszkvai befolyás visszanyesésében, Hruscsov durva beavatkozásának visszautasításában senki se kifogásolta fellépését. Az ideges szovjet utasoknak át kellett látniuk, nagy bajok vannak a pártban. Az igazi veszély azonban azon túl, a lengyel társadalomban rejlik számukra. Gomulka és társai nem légből merítették figyelmeztetéseiket. Ez a felismerés is sokat nyomott a latban a hétvégi varsói konferencián, de még mindig nem magyarázza meg egészen Hruscsovék viselkedését. Miért kullogtak vissza Moszkvába, miért nem állították meg, ha kellett, akár nyers erőszak árán is a varsói folyamatot? Hiszen nem ez lett volna az első, de még csak nem is a tizedik eset, amikor a Szovjetunió erőszak alkalmazásával rendezi át a szomszédos, úgynevezett baráti országok sakktábláján a politikai figurákat. Azt hiszem, abban, hogy ez most nem történhetett meg, döntő szerepe volt egy harmadik tényezőnek, amelyet ki szeretnék emelni, mégpedig a nemzetközi közvéleménynek.
Erről persze nehéz lenne néhány őszinte bevezető szó nélkül beszélni. Mi, vasfüggöny mögöttiek sokszor lassúnak, tökéletlennek érezzük a külföldi közvéleményt. Valóban, nem egyszer vontatottan, hiányosan reagál bizonyos eseményekre, és gyakran mintha túlzott türelmet tanúsítana a szovjet politikával szemben. De ha átgondoljuk ennek a közvéleménynek a sokszínűségét, és hogy hányféle népet, országot, politikai álláspontot, temperamentumot foglal magában, akkor talán azt is megértjük, hogy a közös nevező kialakítása bonyolult folyamat, sokkal bonyolultabb, mint egyetlen országban, vagy pláne kisvárosban, esetleg faluban. De még így is elérkeztünk odáig, hogy a nemzetközi közvélemény ma az egyik legnagyobb fék a moszkvai politikában. Egyre behatóbb figyelemmel kíséri különböző vállalkozásait, és egyszerűen nem tűr bizonyos dolgokat. Hruscsovéknak valóságos tojástáncot kell járniuk, hogy igazi szándékaikat leplezni próbálják előtte, hogy túlságosan maguk ellen ne bőszítsék. A nyílt lengyelországi beavatkozás pontosan olyan cselekedet lett volna, amellyel nehéz elszámolni a közvélemény előtt. A világ túlnyomó része a lengyelek oldalára állt. A világ legnagyobb hatalma, az Egyesült Államok részéről maga Eisenhower elnök fejezte ki együttérzését a lengyel néppel. Világos, hogy ilyen körülmények között minden elhamarkodott lépés a Szovjetunió iránti bizalmatlanság megerősödéséhez, Moszkva nemzetközi elszigetelődésének egy újabb fejezetéhez vezetett volna. A szovjet vezérek megtanulták a múltból, hogy ez az állapot súlyos fulladási tünetekkel jár együtt. Ezerszer meg kellett gondolniuk a végső döntést. Így jutottak arra az elhatározásra, hogy leállítják a Varsó felé indított divíziókat, és engednek Gomulkáék nyomásának.
A különböző tényezők együttműködése következtében új és eddig ismeretlen helyzet állt elő Lengyelországban. Nem tudjuk, hová fog vezetni, megbékél-e vele a Szovjetunió vagy sem. Kétségtelen azonban, hogy ez a helyzet a hruscsovi arrogancia és a moszkvai hatalom vereségéből született meg. Ezen a tényen semmi sem változtathat. A Szovjetunió természetesen még nem bukott meg, nem mállott széjjel. Nem lenne szabad ennyire túlértékelni a történteket. Lengyelország azonban példa arra, hogy a szovjet szuronyok nem mindenhatók, Hruscsov mozgási lehetőségei sokkal korlátozottabbak, mint a tájékozatlan külvilág gondolhatta volna. Ez a felismerés pedig nagyon fontos szerepet fog játszani a vasfüggöny mögötti helyzet további alakulásában, de a nemzetközi közvélemény magatartásában is.

Kedves hallgatóink, nemzetközi hír-és helyzetmagyarázatunk hangzott el. Miért hátráltak meg egyelőre Hruscsovék Lengyelországgal szemben? Erről szólt New York-i külpolitikai munkatársunk, Hegyi András kommentárja.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!