Irodalmi műsor - A nyugati szellem útjai

A Nyugati szellem útjai című rovatunkban Ferdinándy Mihály, a Portoricoi Egyetem tanára a modern szellemi élet törekvéseit, eredményeit ismerteti. Mai adásunkban Bert Brechtről, a nemrég elhunyt német költő...

Augusztus közepén az egész világ minden rádiója közölte a szomorú hírt, Bert Brecht, a költő, korunk egyik legnagyobb drámaírói tehetsége, hirtelen, 'szívattackban' meghalt. Brecht az illuzionista romantika ellen harcoló józan marxista költő korunknak különös, rendkívül jellemző figurája volt. Nagyon jól tudjuk azt, ha valaki teljes erővel, egész egzisztenciája latba vetésével harcol valami ellen, úgy az a valami, nagyon is mélyen az övé. Az ember nem száll sorompóba egyéni módon, egész egyénisége latba vetésével, csak akkor, ha a harc tárgya igazán érdekli. Ha pedig Brecht ilyen nagyon keményen, ilyen elkeseredetten harcol a romantika, a szentimentalizmus és minden velejáró jele ellen, úgy a romantika és velejárói nagyon is mélyen gyökerezhettek lelkében. Hogy ez így van, és nem másként, azt mutatja életútjának sajátságos törése, a hiba, amit többé nem is tudott egészen kiheverni és meg nem történtté tenni. Mikor az 1920-as évek Münchenében felbukkant ez a fiatal, kíméletlen, tehetséges, cinikus augsburgi fiatalember, szociális elveivel és gúnyos nevetésével, az akkori zsenikorszak ferdeségeivel és kinövéseivel szemben, érezni lehetett, hogy még keres, keres egy nagy formulát, egy olyan közös nevezőt, amely alakuló világképének sok irányú ága-bogát egyetlen irányba terelhette volna. Mikor aztán Max Reinhardt elvitte magával Berlinbe, a Hitler-korszak előtti német főváros erjedő levegőjében, úgy tűnt Brechtnek, hogy a megváltó formulát meg is találta. És itt van a tévedés. Belsőleg Brecht emberi szempontjából nézve a dolgokat, a hiba nem abban van, hogy Brecht éppen a marxizmusba szeretett bele, hanem abban, hogy ezt a marxizmust elfogadta a maga számára, egyedül üdvözítő formulának. Holott éppen ő, az etikus drámaírás újraalkotója, éppen ő, az ember lírai szövevényeinek avatott kifejezője kellett, hogy tudja és tudta is, hogy az emberi szellem ilyen egyedül üdvözítő formulát, az emberi élet komplikált valóságaival szemben, még soha nem talált és nem is fog találni. Brecht mégis hű maradt a formulához. Vergődés kezdődött. A hitlerizmus elől Brecht Moszkvába menekült, és jóllehet, ott kitűnő fogadtatásban volt része, továbbment Kaliforniába. Hamar meghasonlott azonban az amerikaikkal is. Midőn a világháború után felbukkant Berlinben, talán igazán hitte és remélte, hogy nagy és kétségkívül jóindulatú szociális ideáljai megvalósítására most jött el az idő. De rosszul számított. Kelet-Berlinben telepedett le oly körülmények között, amiket nemcsak mi, a szabad világ emberei veszünk rossz néven tőle. Szállása, munkahelye fejedelmi volt. A megvesztegetésnek vannak egészen különböző módjai, ez is egy közülük. A tömegek szerelmese, a segíteni akaró költő bevonult berlini aranykalitkájába, mert az új helyzet mégiscsak börtön volt, ha nagyon kényelmes és csinos börtön is. A sztálini időkben Brecht drámái a Vasfüggönyön túli területen nem, vagy csak igen ritkán, s erősen megfésülve kerültek színre. Különös paradoxonképpen éppen a nyugati világ volt Brecht olvasója, piaca. Éppen a nyugati világ nyitotta meg színházait a Brecht-darabok számára. Mit gondolhatott minderről a költő? Költeményeiből tudjuk, hogy egész mélységében megélte felemás helyzetében ellentmondásterhes tragikumát. Midőn meghalt, bejárta a nyugati sajtót egy őszinteségében cicomátlan, igazmondásában valóban megrázó verse. A versnek Az utókorhoz - An die Nachgeborenen a címe. Így kezdődik:

„Bizony sötét időkben élek én,
A gondtalan szó ostoba.
A redőtlen homlok csak érzéketlenségre vall,
S aki nevet éppen, hogy meg nem kapta még
Az irtózatos híradást.”

Ezek a bevezető sorai a versnek csupán egész általánosságban jelzik azt a nyomást, amiben ma a Vasfüggöny mögötti világ él. A harmadik versszakban azonban a költő teljes kietlen igazságában föltárja saját felemás helyzetét is:

„Való igaz, én még ma húzom zsoldomat,
Higgyétek el véletlenül csupán.
Nem, semmi abból amit teszek
Nem igazolja azt, hogy jól lakom.
Véletlenül megkíméltettem.
Hogyha szerencsém elhágy,
Elvesztem.”

És egyszerre áttör ezen a keserű és egyszerű versen egy hang, egy hangulat, ami váratlan mélységeket nyit meg, a Biblia mélységeit. Azt mondhatnók, egy vágyat, nem a kereszténység külső formáit, hanem annak etikai lényege iránt.

„Szívesen volnék bölcs!
Ó, könyvekben olvasható,
Mit tesz a bölcs,
E világ harcát elkerüli,
S a rövid időt rémülés nélkül tölti el.
Csakhogy erőszak nélkül élni meg,
Gonoszt jóval fizetni meg,
Vágyam betörni nem,
De elfeledni, a bölcs ez is.
Mindenre képtelen vagyok,
Bizony sötét időkben élek én. „

Ha már itt felcsendült a Biblia hangja, mennyivel erősebbek ezek a regnisztenciák a következő sorokban, ahol még a bibliai versek kedves kifejezési formája, a gondolatritmus is visszatér.

„Zűrzavar idejében értem én a városokba,
Ott az éhség uralkodott.
Lázadás idejében jöttem én az emberekhez,
S velük lázadtam fel én is.
Így illant el időm,
Amely a Földön nékem volt kiszabva. „

És most a vers utolsó részében Brecht az utókorhoz fordul, azokhoz, akik majd miutánunk fognak megszületni.

„Ti, kik majd felcsillámlotok az árból,
Amelyben mi süllyedtünk el,
Gondoljatok, ha gyöngye voltunkról fogtok beszélni,
Erre a sötét időre is.”

S, mit gondoljunk mi erről a marxista költőről? Mit gondoljunk erről az emberről, aki a Keletet és nem a Nyugatot választotta, holott választhatta volna, midőn így ír:

„Hisz mentünk mi gyakrabban, mint országjáró cipő,
Hol így, hol úgy, az osztályok harcába,
S kétségbeestünk, hogy csak gazságot leltünk ott,
És nem szabadságharcot.”

A vers végén, egy teljesen modernül felbontott gondolatritmusban, amelyben szembeállítja saját magát a jövendő generáció emberével, feljajdul a nagy költő politikailag elhibázott életének egész gyógyíthatatlan fájdalma.

„Jaj, mi, akik a szeretet számára készültünk feltörni a talajt,
S szeretni nem tudtunk magunk se.
Ó, ti, ha majd odáig eljut a világ,
Hogy ember embernek barátja lesz,
Gondoljatok elnézéssel reám.”

Valóban, mit tehetünk? Nagy költő, eltévedt ember. Bert Bercht, amidőn elbúcsúzunk tőled, elnézéssel gondolunk reád, úgy ahogy te kívántad ebben a csodálatos versben.

A Nyugati szellem útjai című műsorszám hangzott el. Ferdinándy Mihály beszélt Brechtről, a nemrég elhunyt német költőről. Itt a Szabad Európa Rádiója, a szabad Magyarország hangja.