Nyugati könyvszemle

1956. október 19. 21:36 ● 23:27

00:00 00:00

A műsor leirata

Zene

Kedves hallgatóink! Nyugati könyvszemlénk következik.
Mai adásunkban André Thérive, a kiváló francia író, A vér szava című most megjelent regényét ismertetjük.

Zene

A francia könyvpiac egyik nagy érdeklődést keltett újdonsága André Thérive: A vér szava című regénye. A szerző mint esztétikus és kritikus tette ismertté nevét. A háború előtt a francia külügyminisztérium félhivatalosának, a nagy tekintélyű Le Donne-nak volt irodalomkritikusa. Ebben az időben Magyarországon is járt, és őszinte barátja maradt a magyar népnek. A háború után egyik előharcosa lett a francia-német megbékélésnek, és az egyesült Európa eszméjének. Kritikusi tevékenysége mellett egész sor regényt is írt, ezek közül legismertebbek: Fekete és arany, A legnagyobb bűn és Anna című művei. Most megjelent könyvét igaz történetnek mondja a szerző, alapjában véve azonban teljesen jelentéktelen az a körülmény, hogy valóban megtörtént-e mindaz, amit Thérive regényében leír. A lényeg, hogy mindez megtörténhetett, amiből könnyen adódik a tanulság is. De nem akarunk elébe vágni a cselekménynek, és további fejtegetés helyett inkább elmondjuk magát a mesét.

A történet 1914 nyarán, az első világháború kitörésének idején kezdődik. A hadüzenet hírére a Párizsban élő osztrák és német alattvalókat különvonatok szállítják vissza hazájukba. Ilyen vonaton utazik az osztrák Günther házaspár is. Hevenyészve összeszedett poggyászukon kívül alig egy éves kisfiúkat és annak nevelőnőjét viszik magukkal. És velük utazik még valami, az elfojtott szerelem, amit az asszony a Párizsban maradt Marc Frenel iránt érez, és a maró féltékenység, mellyel a férj ezt a háború kitörése miatt csírájában elfojtott kalandot kísérte. Marc Frenel azonban nem az az ember, aki egy asszony szerelmével beéri, felesége van, akit kislányával együtt egy eldugott fészekben helyezett el a francia főváros környékén. Könnyelmű életének a háború vet véget. Frenel tartalékos hadnagyként bevonul a francia hadseregbe, ahol oly kitűnően állja meg a helyét, hogy 1916-ban már kapitányi rangra emelik. Közben egy napra meglátogatja feleségét, aki e találkozás következményeként egészséges fiúgyermeknek fog életet adni.

Nem sokkal e találkozás után Frenel százados a Marne-i csatában hősi halált halt. Emléke azonban tovább él két asszony szívében. Az egyik Élisabeth, a francia feleség, aki két gyermekével nehezen tengeti életét, a másik Lore Günther. Az osztrák asszony hazájába visszatérve se tudja elfelejteni párizsi kalandját. A Günther-család Bécsben telepedett le. A férj, aki érzi, hogy felesége, ha testileg nem is, de lelkében hűtlen lett hozzá, egyre mogorvább, életuntabb lesz. Végül is a búskomorság annyira erőt vesz rajta, hogy családja szanatóriumban helyezi el. Állapota itt se javul, és egy őrizetlen pillanatban öngyilkosságot követ el.

Az özvegy és a fiúcska egyedül maradnak. A háború befejezése után Lore Günther Franciaországba költözik, mert azt akarja, hogy Párizsban született fia, Luis francia nevelést kapjon, és ne maradjon benne szomorú, idegbajos apjának még az emléke sem. Mitrában laknak, és a fiú az itteni líceum növendéke lesz. Pajtásai francia fiúcskák, akiknek nyelvét jobban beszél, mint a németet. Vidám, megelégedett, és csak akkor tör ki könnyekbe, amikor iskolatársai közlik vele, hogy nem Franciaország az igazi hazája. A másik asszony, Élisabeth Frenel kis özvegyi nyugdíjából neveli fel két gyermeket, Susanne-t, és a háború alatt született kis Cloitére-t. Egy Párizs környéki bérkaszárnyában laknak két szűk, rosszul bebútorozott kis szobában. A kis Cloitére egyetlen szenvedélye a rajzolás.

Múlnak az évek, és a két fiúcskából felnőtt fiatalember lesz. Cloitére festőművésznek készül. Mint műszaki rajzoló keresi kenyerét, de nem alkuszik meg, tovább fest és tovább reménykedik abban, hogy egyszer majdcsak felfedik tehetségét. Luis Günther érettségi után német egyetemen fejezi be tanulmányait. Mérnök lesz, és családja vállalatainak egyikénél, Bajorországban helyezkedik el. A romantikus bajor hegyek között a 30-as évek vége felé, amikor Európa felett egyre fenyegetőbben gyülekeznek a viharfelhők, a szerelembe menekül. Mint apja, ő is csalódik. A lány, akit élettársául szemelt ki, megcsalja. Bizonyítékai kézzelfoghatóak. A fiatalember, akinek nincs hazája, mert a franciákkal érez, de származása szerint osztrák, aki nem tudja, hogy az egyre inkább két táborra szakadó Európában melyik oldalra álljon, a szerelmi csalódás után céltalannak érzi az életet. Öngyilkosságot kísérel meg, de a mérget, amellyel véget akar vetni életének, nem fogadja be a szervezete. Mire halálra rémült édesanyja betegágyához érkezik, már túl van a veszélyen. Az anyát azonban nem nyugtatja meg, hogy fia nyugodt és közömbös. Kétségbeesve gondol arra, hogy Luis nyilván neuraszténiás apjától örökölte az öngyilkosságra való hajlamot. Hogy ebből kigyógyítsa, elmeséli a beteg fiúnak párizsi kalandját azt a látszatot keltve, mintha Luisnak nem Günther Erik, hanem a francia Frenel kapitány volna az apja. A hatás megdöbbentő. Luis boldog, végre felszabadult. Örömmel veszi tudomásul, hogy nem Ausztria, hanem Franciaország az igazi hazája. Azonnal bejelenti édesanyjának, hogy felgyógyulása után Franciaországba utazik, és mindent elkövet, hogy hű állampolgára legyen új hazájának.

Luis boldogan él Párizsban, úgy érzi, végre hazaérkezett. Pénze bőven van, nem kell megélhetés után néznie. Aránylag rövid idő alatt megkapja a francia állampolgárságot, és katonai szolgálatra jelentkezik. Egy marokkói lövészezredhez osztják be. Itt éri a második világháború. A német offenzíva idején a marokkói ezredet az európai frontra irányítják, természetesen velük megy Luis Günther is. A fiatalember harctéri élményét André Thérive így írja le:

A városka főterét két országút keresztezte. El-elakadva, lassú ütemben különös karaván vonult végig rajtuk. Katonákat szállító tehergépkocsik és nehéztüzérség közé vegyülve matraccal fedett túlzsúfolt magánautók, kerékpárosok, rögtönzött taligák, kézzel tolt, felpakolt gyermekkocsik és gyalogosok hosszú raja rótta az utakat. Az egész környék benzingőzben úszott. Az utak szélén marokkói katonák bámészkodtak. A déli nap izzón tűzött le rájuk. A tér közepén az egyik motorkerékpárról fiatal káplár ugrott le, Günther Luis volt. Csak néhány napja érkezett ezredével Európába, hogy feltartóztassa az új hazáját elözönlő német hadsereget. Azt hitte harcolni fognak, de ehelyett csak össze-vissza vonultak a zsúfolt országutakon. Parancsok és ellenparancsok követték egymást, az volt az érzése, hogy a világ vége közeledik. Most úgy látszott, végre célhoz értek, tábort ütöttek a faluban és vártak. Két nap múlva továbbmeneteltek. Egy erdővel borított magaslatra értek. A marokkóiak elragadtatva bámulták az alattuk elterülő mezők üde zöldjét. Szép nyarunk lesz – mondotta Luis, de ez a gondolat ma vakmerően és gyászosan hatott, ki tudja, életben marad-e ezen a nyáron.

A visszavonulásnak nem akart vége szakadni. 3 hete meneteltek, 3 hete zúgtak fejük felett az ellenséges repülőgépek. Néha egész alacsonyra szálltak le, és gépfegyvertűzzel pusztították a katonákat. Legszívesebben a föld alá bújtak volna a repülőgépek kattogó zúgása és halált osztó lövedékei elől. Az arabok szerencsésebbek voltak, ők nem fogták fel a veszélyt. Hasra feküdtek, fejüket a földbe fúrták és menten elaludtak. Édes mindegy volt számukra a nap égető tüze, a lövedékek zápora, nem törődtek azzal sem, amikor meghallották a német csapatok menetelésének és harckocsijainak dübörgésének zaját, nyugodtan aludtak tovább. Napok óta meneteltek egyik helyről a másikra, és ezalatt az idő alatt az emberállomány felét és csaknem az egész hadianyagot elvesztették. Esténként motorosok jelentették, hogy a visszavonulás melyik útját vágta el az ellenség. Június 15-e volt. Sliman, az arab lövész, aki valamikor a riffkabilokkal harcolt, a földre vetette magát és hallgatódzott. Tankok közelednek – jelentette. Ugyanakkor egy másik arab fölkapaszkodott a legmagasabb tölgyfa tetejére és valamit arabul kiáltott onnan. Két fütty hallatszott, majd parancs az újabb visszavonulásra. Luis nézte, amint kapitánya egy töltényládán ülve telefonál.

Vagy elkerüljük a bekerítést? Igenis! Honteni irányába. Értem! Minden rendben! Értem!

Egy katona felkapta a telefont és összecsavarta a dróthálózatot. Luis szomorúságot és végtelen fáradtságot érzett, aludni szeretett volna és semmire se gondolni, de ez nem sikerült. A német tankok zaja egyre közeledett, és egyszerre egy tűzokádó szörnyeteg bukkant fel előtte, valami villamosság járta át, olyan volt, mintha a sötétben éles csengettyűzajt hallott volna, aztán csend, nagy, végtelen némaság, amelynek már nincs neve. Így esett el Luis Günther, francia káplár, soha nem tudta meg melyik hazáját védte melyik ellen.

Güntherrel együtt, bár csak átmenetileg, elesett Franciaország is. A német megszállás immár két esztendeje tartott. Cloitére Frenel, az egyik párizsi utcán áll rögtönzött képkiállítása mellett. Vevőkre vár. Mellette asszonyok halk hangon dohánynak mondott szárított füvet, aszalt gombát, lisztpótlékból készült kalácsot, és szaharinnal édesített úgynevezett cukorkát kínálnak eladásra. Ez volt minden, ami a megszállott Párizsban 1942 nyarán kapható volt. A fiatal Frenel még mindig művésznek hitte magát, nyomorúságos műtermében remekműveknek képzelt képeket festett. Mecénásról ábrándozott, aki fölfedezi tehetségét, és lehetővé teszi, hogy művészetének élhessen. Ehelyett egy németekkel üzérkedő, kövér és gazdag kereskedővel találkozik, aki jól megfizetné a képeit azzal a feltétellel, hogy azokat tehetségtelen, de feltűnni vágyó fél hülye fia szignálhassa. Frenel az ajánlatot felháborodva utasítja vissza, akkor inkább megmarad a régi nyomorúságban. Nappal rosszul fizetett műszaki rajzoló, este és hajnalban pedig képeket fest, melyeket vasárnaponként az utcán árusít, mint holmi vásári portékát. Családja is szétzüllik. Édesanyja a sok munka és a még több nélkülözés következtében hirtelen meghal. Nővére, aki zsidó kereskedőhöz ment férjhez, csak úgy tudja eltartani magát és kisfiát, hogy napi munkája után esténként aktmodellként szerepel egy festőiskolában. A lány, akit szeretett, egy német megszállásból hasznot húzó fiatalember kedvéért elhagyta. Mindez bőven elég ok arra, hogy Cloitére boldogtalan legyen. De még tartja magát, még vonszolja élete keserves igáját. Amikor azonban a műhelyben, ahol dolgozik, közlik vele, hogy mint legfiatalabbat őt jelölték ki arra, hogy Németországba menjen kötelező munkaszolgálatra, kitör belőle az elkeseredés. Nem megy el Németországba, nem megy, bármi történjék is. Most már nem törődik semmivel. Valaki azt ajánlja neki, hogy jelentkezzék katonának. Mindegy. A kaszárnya Versailles-ban van, francia nemzeti színű zászlók díszítik. Cloitére Frenel jelentkezik és besoroztatja magát. Kicsit csodálkozik, mikor meglátja a német kiképzőtiszteket. Még jobban csodálkozik, mikor rövid kiképzés után német egyenruhát kap. De már nincs visszaút. Szinte anélkül, hogy tudná, mit cselekszik, katonája lesz a német hadseregben szolgáló külföldi önkéntesek légiójának.

A légiósokat Lengyelországba viszik. Frenelt Jenicour hadnagy mellé osztják be. A hadnagy alaposan kikérdezi a fiút.

Mondd meg őszintén, tulajdonképpen miért jelentkeztél a légióba?

Magam sem tudom hadnagy úr. Mindentől megundorodtam.

Úgy tudom hadiárva vagy. Az én apám is az első világháborúban esett el. Sokszor gondolok rá. Te nem gondolsz arra, hogy most azokat segíted, akik árvaságodat okozták? Nem félsz, hogy egyszer majd számon kérik tőled Franciaországban, hogy itt szolgáltál?

Az idő telt, és nem beszéltek többet se a háborúról, se mostani életükről. Egy napon Jenicour búcsút vett Freneltől. A hadnagy arra kérte a fiút, hogy amikor szabadságra megy Párizsba, adjon át ott barátainak egy kis amulettet. A címet ne írja fel, hanem vésse jól emlékezetébe. Az amulettben feljegyzések vannak roppant fontos szöveggel. Vigyázzon rá, mint a szeme világára, nehogy idegen kézbe jusson. Cloitére elvállalta a megbízást, és fájó szívvel mondott búcsút hadnagyának.

Hosszú hónapok teltek el csaknem teljes tétlenségben. A légiót nem vetették be a harcokba. Egy este, amikor a pályaudvaron élelmiszerkirakodásnál dolgoztak, Cloitére arra lett figyelmes, hogy valaki Jenicour hadnagy nevét említi. A halk beszélgetésből megtudja, hogy hadnagya átállott a lengyelekhez és titkos iratokat vitt magával. Biztosra veszik, hogy valamely titkos szervezet megbízásából jelentkezett a légióba, és a németek most bűntársai után kutatnak. A fiatal Frenel rémülten fogja fel megbízatása jelentőségét. Nem meri eldobni az amulettet, de tudja, ha megtalálják nála, elveszett. Egyetlen lehetősége a szökés. Az éjszaka leple alatt sikerül észrevétlenül eltávolodnia társaitól. Óvatosan lopózik a sínek mellett. A pályatesten nyitott teherkocsi áll, felkapaszkodik rá. A vonat hirtelen elindul, és Cloitére-t magával viszi dél felé. Lefekszik a kocsi alját borító szalmára, és lassan elnyomja az álom. Mikor felébred, már szürkül az ég alja. Feltápászkodik, derekára csatolja géppuskáját, és kiugrik a lassú ütemben haladó vonatból. Szerencséje van, szökését senki se veszi észre. Elhatározza, hogy továbbvándorol dél felé. 300 márka és gépfegyvere minden vagyona. Abban reménykedik, hogy katonazubbonyát és a gépfegyvert, amint emberlakta helyre ér, civil ruhával cserélheti fel. Délig egy lélekkel sem találkozik. Hideg tél van, ilyenkor az emberek otthon maradnak. Délután egy tanyához ér, ahol sikerül némi élelmiszert vásárolnia. Aztán megy tovább. Éjszaka az utat szegélyező bokrok között húzódik meg, nappal folytatja útját. 4 napig vándorol a lengyel síkságon. Hogy félelmét elűzze, gyakran önmagával beszélget, vagy régi párizsi dalokat énekel. Bánatosan nézi az idegen tájat, vádolja a sorsot és önmagát is, amiért idejutott. Elvesztette hazáját, mert hogyan is lehetne hazája annak, aki az ellenségnek szolgál, és még ebből az idegen hadseregből is megszökik. Búgó dalra gyúlt, óh szép Franciaország, zümmögi egy katonadal melódiáját. A negyedik napon egy falu határába ér, barátságos házak csalogatják. Jó meleg lehet odabent – gondolja – és átugrik a legközelebbi ház kerítésén. Az udvaron egy emberrel találja szembe magát. Darabig farkasszemet néznek egymással, majd Cloitére, hogy bizalmat ébresszen maga iránt, lecsatolja géppuskáját és a földre dobja.

Barát vagyok. Érted? Barát, francia. Francuski, civil.

A lengyel paraszt nem válaszol. Nyugtalanul nézi a gépfegyvert. Cloitére tovább beszél.
-Nem katona, no soldat, civil! Odaadom a puskámat, vedd el! Adj érte civil ruhát!
Kézzel-lábbal magyarázza, hogy mit akar és elrúgja magától fegyverét. A lengyel hasmánt odacsúszik a géppuskához, felkapja és anyanyelvét morog valamit. Cloitére szót sem ért belőle. Leül egy közelben lévő fatönkre, hallgatja a lengyel beszédét és még egyszer megkísérli megértetni magát.
-Jól van, csak beszélj öregem. Nem értelek ugyan, de biztosan igazad van! Hazafi vagy ugye? Könnyű neked, itthon vagy, saját házadban, a magad földjén. Pihenni szeretnék és enni valamit! Van pálinkád? Vodka vagy talán sör? Pivo? Na, felelj már!
Amint körülnézett, észrevette, hogy az ember eltűnt a gépfegyverrel. Eltelik öt perc, tíz perc és senki se jelentkezik. Türelmetlenség fogja el. Mit akarhat tőle ez az ember? Végre megpillantja a lengyelt, amint a házból kilépve közeledik hozzá, kezében a gépfegyverrel. Vagy nyolc ráncos képű, szőke hajú, vasvillával fölfegyverzett paraszt követi. Az egyiknek a kezében revolver. Cloitére nem ijed meg tőlük, mosolyogva magyarázza, hogy jó szándékkal jött. De azok nem mosolyognak, komoly arccal vitatkoznak valamiről. Cloitére tovább magyarázza, kézmozdulatokkal, hogy enni és inni szeretne. Erre az egyik lengyel eltávozik és rövid idő múlva karéj kenyérrel és egy korsóval tér vissza. Cloitére átveszi a korsót és jót húz belőle, utána falatozni kezd. A lengyelek közben körülállják és úgy szemlélik, mint valami foglyul ejtett állatot. A legöregebb mellé lép, ünnepélyesen vállára teszi a kezét és keresztet vet. Cloitére követi példáját és megismétli:
-Francia vagyok, francuski, Párizsból. Paris. Érted? Paris.
-Hazudsz. - feleli az öreg lengyel és ez a kijelentés úgy hangzik, mint valami káromkodás.
A fiú nem hallgathatta tovább. Türelmetlen mozdulattal, földre hajítja katonasapkáját, kigombolja zubbonyát, föltárja meztelen mellét.
-Mit akartok tőlem? Francuski, megmondtam barát! Megmondtam!
Nem hallgatnak rá. Az öreg rövid parancsot ad, újból keresztet vet és a revolveres ember tarkón lövi az ellenségnek vélt katonát. Utána a gépfegyverrel még egy golyósorozatot eresztenek Cloitére Frenel élettelen testébe.”

Így ért véget Cloitére Frenel német ruhába bújtatott francia katona szomorú élete messze hazájától Lengyelországban. Cloitére és Luis szomorú történetéből könnyen levonhatjuk a tanulságot. A vér szava nem mindig és nem mindenki számára hallható és a fajok elmélete sokszor megtévesztő. A közelmúlt Európájában a nacionalizmus nagy szerepet játszott és mégis lehetséges volt, hogy egyesek tévedésből haltak meg és nem azért, mert hazájukat védték. A két halott példája nyomán talán új szellem támad fel, amely lehetetlenné teszi, hogy Európát még egyszer háború szaggassa darabokra.

Zene

Kedves hallgatóink, Nyugati könyvszemlénket közvetítettük. Ismertettük André Thérive, francia író A vér szava című regényét. Itt a Szabad Európa Rádiója, a szabad Magyarország hangja.

Információk

Adásba került1956-10-19 21:36
Hossz0:23:27
CímNyugati könyvszemle
MűsorkategóriaIsmeretterjesztő
Műsor letöltése MP3