Rendkívüli riportsorozat a magyarországi események visszhangjáról - a nyugati fővárosokban működő tudósítóink jelentései

Folytatjuk riportsorozatunkat. Londoni munkatársunk beszélgetést folytatott egy Magyarországon járt angol diákkal. Most felolvassuk a beszélgetésről készített londoni jelentést.

Szemben ül velem az oxfordi diák, Robert Oakshot, aki egy hétig Magyarország szabadságharcának tanúja volt. 24-én itt, Londonban hallgatta a rádióját, és meghallotta a magyar szabadságtüntetésről szóló hírt, és azt követőleg a harcokról érkező híreket. Egy társával együtt megrakták autójukat penicillinnel, elszöktek a kollégiumból, és elindultak Budapest felé. El is érték minden baj nélkül. Leadták a kórházaknak a kincset, visszatértek Londonba szerencsésen. Múlt szombaton indultak ide Pestről, a szovjet orvtámadás előtti napon. Most itt ül velem szemben a fiú. A kabátja hajtókáján három szalag. Egy piros, egy fehér és egy zöld. Felette fekete gyászfátyol.
- Ők tűzték ki ide, ők, a magyarok.
- Az angol diák kitűnő kiejtéssel mondja a szót, "magyarok". Úgy, mint mi. Külfölditől soha sem hallottam ilyen jó kiejtéssel. Elnéztem, hogyan becézi, simogatja mellén a magyar nemzeti színű szalagokat, aztán megkérdezem.
- "Mondja, készültek a magyarok a forradalomra?" - Ezeket mondja az angol diák.
- Nem volt időzítve és megszervezve. Egyszerűen kirobbant. Talán az a gonosz és ostoba ávós robbantotta ki, aki tüzet parancsolt a diákok ellen, akik a Gerő beszéd miatt a rádió épületéhez mentek tüntetni. A rendőrség, a rendes rendőrség nem tüzelt. Megtagadta az ávós parancsát. De a légkör túl feszült volt. Talán akkor kezdődött a forradalom. Pár napra rá láttam a kiáltványokat a 16 követeléssel, amit a rádió falára akartak kiakasztani. Akkor semmi egyebet nem akartak. Ezt elmesélték nekem a diákok és gyerekek, akikkel később, pár nap múlva a diákszálláson találkoztam. Spontán volt a tüntetés. Ez azonban nem jelenti, hogy nem volt eredményes. Eredményes volt a tüntetés, és eredményes volt a harcuk is. A diákok és munkások az első szabadságharcos napokon mindent remekül megszerveztek. Fiatalok járták az utcákat, egész fiatalok, sokan, alig 14 évesek. Ilyen gyerekeket láttam a tankokon, az ő vállukon volt a puska, de ők hozták be az élelmet is a falukból, mert az ellátásra azonnal gondoltak. Ők maguk csináltak mindent, nem volt szervezet mögöttük. Nevetséges állítás, hogy idegen befolyásra vagy biztatásra történt. Nem. Senki sem biztatta őket. Idegenekre nem is hallgattak volna.
- Hol tanulták meg a katonáskodást?
- Azt mesélik a gyerekek, hogy valamennyien beiratkoztak a partizán alakulatokba. Meg akarták tanulni a fegyverforgatást. De megmagyarázták nekik azt is, hogyan kell benzinpalackokkal tankot támadni. Megmondták, és meg is mutatták a gyerekeknek a tanfolyamokon, hogy a legeredményesebb, ha a palack hátulról éri a tankot, mert akkor az égő petróleum vagy benzin becsurog a motorba, és attól felrobban. Különben, ha nagyon meleg van benn a tankban, akkor kibújik a legénység a tornyon, és agyon lehet lőni őket. Ezt mind megtanították ott, a tanfolyamon. Ráadásul a gyerekek az iskolában jelentkeztek éles lövésre is. Akik nem voltak úttörők, azok is megtanulták kezelni a puskát. Nekem azt mondották, azért, mert nem lehet tudni, mikor lesz rá szükség.
- Hallom, találkozott Maléterrel.
- Igen, csütörtökön találkoztam vele. A Forradalmi Diákszövetség adott nekem egy igazolványt, és azzal beengedtek a kaszárnyába. Mária Terézia vagy Kilián, nem is tudom már, hogy hívták.
- Milyen ember Maléter?
- Nekem kommunistának mondotta magát. Azt mondta, hogy Magyarországon a kommunista párt csak olyan politikai párt lehet, mint a többi. A titoizmus nem elég Magyarországon. Moszkvától semmi esetre sem fogadna el parancsokat, nem támaszkodna a titkosrendőrségre és nem üldözné ellenfeleit.
- A magyar katonaság hogy viselkedett? Erről mit hallott?
- Először csak apró csoportok álltak át a forradalmárokhoz. Az első átállók - úgy hallottam - egy szállítóosztag tagjai voltak. A rendőrség is átadta rögtön a tüntetőknek a fegyvert, amikor az ávós tiszt parancsot adott a tüzelésre a rádió előtt. De amint fegyverük volt, és Maléter átvette a parancsnokságot, minden magyar katona a szabadságharcosokhoz csatlakozott. Ezt maga Maléter mondotta nekem.
- Volt fegyverük?
- Úgy hallottam, 40 tankjuk volt. Kicsit kisebbek, mint az oroszoké. Egy ilyen tankkal elállta Maléter a laktanya bejáratát, mert tudja nem volt Pesten, amikor meghallotta a forradalom hírét. A tankjával keresztülvágta magát az oroszokon, és így jutott be a laktanyához. Szép szál, magas, szomorú szemű ember. A gyerekek kezében voltak a gépfegyverek, puskák, töltények. Akkor még bőven volt nekik, ezt magam is láttam.
- Volt-e étel?
- Az is volt elég. Hoztak a gyerekek faluról. Én például egy munkásétkezdében voltam a vendégük, mert vendégül láttak. Mindenki kapott egy tál rizst egy kis hússal, de senki sem fizetett. Tudja, mit szerettem a magyarokban a legjobban? A kézszorításukat. Mi, angolok megszoktuk azt a lagymatag kézfogást. Ők jól megszorítják. Vállon veregetik az embert, és mindig a szemébe néznek. Én mondom, nincs ennél különb nép a világon. Mind politizálnak, de mindenki egyet akar. Hányszor kérdezték, milyen a mi angol demokráciánk! Magyarázgattam nekik. Az államosításról is kérdeztek. Akkor egy kicsit elkezdtek vitatkozni, hogy vajon a bankokat nem kellene-e szintén államosítani, vagy csak a vasutat és a bányát? A magánautó-engedélyezést is kérdezték páran. Az egyéni parasztgazdálkodásról nem volt soha vita. Egyetlenegyszer sem hallottam, hogy vissza akarnák adni a volt nagybirtokokat. "Ezen a kérdésen csak nevetni kell" - mondták ők. Mert akkor még volt nevetni való kedvük. Jókat nevettek. Egész Győr ünnepelt. Minden ablakba zászlót tűztek. Nagyon büszkék voltak a szabadságra, rendet tartottak. Őrizték a szabadságot. Sopronban is olyan rend volt, mint egy nagyon rendezett nyugati városban. Pedig csak diákok parancsoltak, méghozzá okosan. Hozzájuk mentek a felnőtt munkások is, és megkérdezték tőlük, mit tegyenek. Erre ők elosztották a munkásokat. "Bemégy a pékségbe, bemégy a malomba" - mert kenyér kellett, sok kenyér Pestre.
- Mikor jött el Magyarországról?
- Szombaton reggel. A szörnyű vasárnap előtti napon. Akkor már nem voltak nagyon bizakodók a diákok. Érezték, hogy a harc dandárja még hátravan. "De győzni fogunk!" - mind ezt mondták. Bár bennrekedtem volna velük, hogy együtt harcolhatnánk. Mert tudja, ők a barátaim. Nekem már a magyar történelem lesz a szakom ezután az egyetemen. Megmondom őszintén, sokszor bűntudatom volt, és szégyelltem magam, hogy ezekért a hősökért, akik szívvel-lélekkel Európához akarnak tartozni, Európa olyan keveset tesz. Mindenütt találtam olyan fiatalt vagy öreget, diákot vagy katonát, aki beszélt angolul.
- Most mivel foglalkozik?
- Előadásokat tartok a magyarokról. Meghívtak az oxfordi és vidéki egyetemek, és ráadásul a rádió és televízió is. Pénzt kapok az előadásokért. Különösen a televízió fizet sokat. Ez a pénz mind a magyaroké. Értük teszem, hiszen a barátaim.

Szignál

Londoni munkatársunk beszélgetést folytatott egy Magyarországon járt angol diákkal. A beszélgetésről készített londoni jelentést olvastuk fel.