Rendkívüli kommentár

A magyar szabadságharc csodálatos és tiszta tettét semmiféle szennyes váddal nem lehet bemocskolni. Egy forradalom nem volt elég, hogy a kommunisták rászokjanak az igazmondásra. Egy véres szabadságharc sem döbbentette rá a szovjet propagandát, hogy nyíltan szembenézzen a kiáltó igazsággal. Amikor az Egyesült Nemzetek rendkívüli közgyűlésén a szovjet küldött, vagy valamelyik vazallusa szólalt fel, már előre tudtuk, mit fog mondani. A szöveg mindig és mindenütt ugyanaz volt. Ugyanazt szajkózták a fölháborodott világnak, amit magyarországi bábjuk, a börtönben sem okult kommunista, Kádár János ismételgetett a magyar népnek: "fasiszta ellenforradalom, fehérterror, gyilkos banditák kísérlete a földesúri és kapitalista világ visszaállítására". Hányszor halljuk naponta ezeket a vádakat! Kádár mai beszéde hemzsegett ezektől a jelzőktől. Megint kergetik a fantomot, mint Rákosi és Gerő idejében. Új kormányzásukat a régi hazugsággal kezdik a szovjet szuronyok védelmében. Aligha volt több olaj a tűzre, aligha volt több ok az országos fölháborodásra, mint éppen ez a rosszhiszemű vád. A nemzet érezte, hogy hősi halált halt fiainak vérét akarják beszennyezni, azokét akarják bemocskolni, akik történelmünk legtisztább szabadságharcát vívták a gyilkos túlerővel szemben.
A napokban itt jártak stúdiónkban az első menekültek. Egyszerű, tiszta, bátor fiatalok. Volt közöttük munkás, műszerész, egyetemi hallgató és katona. Vagyis a mi népünk fiai. És ez a távolság, ami őket a hazától és a hazai eseményektől közben elválasztotta, ez sem volt elég, hogy leplezze fölháborodásukat. "Még mirólunk mondották azt, hogy fasiszták vagyunk?!" - emlegették dühösen és elkeseredve.
Kedves hallgatóim, ez a vád még sokáig fog kísérteni. A világban talán kevésbé, hiszen az ENSZ egyértelmű megbélyegző határozatait nyílt kudarcra ítélték a szovjet propagandák. A népek fölháborodása a társadalmak egyértelmű válasza volt a hazugság és rágalom mestereinek. Hangjuk még jobban gyöngül, ha az Egyesült Nemzetek szankciókban is érvényt szerez majd elhatározásának. És a hazában is olyan emberek kerülnek vezető helyre, akiknek lesz bátorságuk és erkölcsi erejük megtisztítani a meggyalázott szabadságharcot!
Fasiszták és ellenforradalmárok harcoltak és harcolnak még ma is? A gyárosok és a földesurak hatalmáért folyt volna a küzdelem? Hát kik készítették elő, és kik vettek részt ebben a forradalomban? Csak köztudott dolgokat ismételünk, ha elmondjuk: egyetemista fiatalok, ipari munkások, írók és katonák. Vagyis a magyar társadalomnak azok a rétegei, amelyek a nép mélyéről jöttek, akiknek hűségéhez, tisztaságához, demokratikus felfogásához kétség sem férhet. Maga a kommunista rend szelektálta egy évtizeden át e társadalmi rendeket. A főiskolák kapuján vagy a kaszárnyák bejáratán ez a jelmondat virított: csak munkás és parasztszármazék teheti be a lábát! Maguk a kommunisták állították egy évtizeden át, hogy az iskolákban a nép gyermekei tanulnak, a kaszárnyákban a nép gyermekeiből nevelődik a hadsereg. Még az elnevezésüket is meghatározta a jelző: népi értelmiség, néphadsereg. Hogyan? Hát ezek a külvárosból és tanyákról jött fiatalok a fasiszták, a régi rend képviselői? A gyárosok megbízottai? Vagy a munkásokat tekinti a szovjet tőkésnek? Való igaz, egy évtizeden át azt is hangoztatták, hogy tiéd a gyár, magadnak építed, magadnak termelsz. A kommunistákat bizonyára meglepte, hogy ezek az újdonsült tőkések ezeknek az egyszerű, dolgos embereknek a tízezrei fogtak fegyvert és harcoltak sokszor az utolsó szálig a szovjet tankok ellen. Harcoltak Csepelen, harcoltak Újpesten, harcoltak Kőbányán, a VIII. kerületben és Dunapentelén, Miskolcon, Győrött, Pécsett, Komlón, Salgótarjánban, az ipari centrumokban és a bányavidékeken. Köztudomású, hogy a leghevesebb és legelkeseredettebb harcok éppen a munkásnegyedekben és a munkásvárosokban dúltak. A harc is ő ellenük folyt legkíméletlenebbül. Mert az ő jogaikat, az ő jövőjüket, az ő kenyerüket és bérüket fenyegette és az ő verejtéküket és vérüket csapolta legjobban a szovjet kizsákmányolás. Őket nevezi Kádár és a többi szovjet pribék tőkésnek?
Nem, kedves hallgatóink, ha ezek a munkások a földesúri és a tőkéshatalom visszaállításáért harcoltak volna, a kisujjukat sem kellett volna megmozdítaniok. Hiszen ez az elnyomó hatalom megvolt. Olyan tökéletesen megvalósult Rákosi Mátyás és Gerő Ernő Magyarországában, mint még soha szomorú történelmünk folyamán. Az államkapitalizmus és az állami földbirtok tíz éven át diadalt ült a kizsarolt dolgozók hátán. Ez a kapitalizmus és ez a kolhoz földbirtok cseléddé tett mindenkit! És a tetejében ott trónolt az új földesúr, Rákosi Mátyás, meg az iparbáró Gerő. Minek kellett volna tehát olyasmiért harcolni, ami elviselhetetlen mértékben megvolt? A harc nem ezekért, hanem éppen ezek ellen folyt Magyarországon. Kíméletlenül és elszántan, az igaz ügy hevületében. Még mindig fülünkben cseng a hős dunapentelei munkások válasza, amelyet a szovjet parancsnoknak adtak akkor, amikor a szovjet tankok már indulásra készen állottak, hogy letiporják ezt a munkások verejtékéből épült, munkások vérével megszentelt várost. A szovjet megadási felhívásra így hangzott a válasz:
"Dunapentele az első szocialista város Magyarországon! A városban, többségben munkások laknak és a hatalom az ő kezükbe van letéve. A győztes forradalom után a munkások megválasztották a nemzeti bizottságot, ahová saját küldöttségüket delegálták! A város lakossága fegyverben van, és fegyverét nem adja le! A gyárakat és a házakat a munkások a saját kezükkel építették. A munkásság megvédi a várost a fasiszta túlkapástól, de megvédelmezi a szovjet csapatokkal szemben is."
Ennyit ebből a megrázó és igaz válaszból. Ennyit annak bizonyságára, hogy a szovjet nem fasiszták, hanem tisztességes magyar munkások ellen harcol hazánkban, népünk fiait irtja, és egy tiszta, demokratikus magyar szabadságharcot tipor le tankjaival. Ez sem volt elég Kádáréknak? Ez sem nyitotta föl szemüket? És ez sem világosította meg elborult agyukat? Hát éppen ő, a volt munkás nem látta vagy nem érezte, hogy az oroszok munkás testvéreit gyilkolják? Ki hiszi el, hogy azt az elemi erőt, ami egységbe forrasztotta az egész társadalmat, azt a testi-lelki heroizmust, amely elvégezte a lehetetlent, néhány politikai kalandor kaphatta volna a kezébe, hogy idegen reakciós célok szolgálatába terelje?
Néhány szót még az írók szerepéről. Mint minden nagy történelmi megmozdulást, mai szabadságharcunkat is a szellem készítette elő, és termékenyítette meg. Tiszta, bátor poéták, igazmondó emberek mondották ki először ebben az országban az igazság igéit. Ezek az igék akkor még a bebörtönzött Kádár János ügyében is szóltak. És ezek között a bátor írók között sokan tagjai voltak a kommunista pártnak. Ők lettek volna ellenforradalmárok? De elég az okfejtésből: ki volt itt ellenforradalmár és ki volt itt fasiszta. Az egész nemzet talán? A magyar nép? Mert az elmúlt három hét alatt a magyar nép, a magyar nemzet kelt fel egységesen és elemi erővel a zsarnokság, az elnyomás és a szolgaság ellen, minden elnyomás, minden szolgaság ellen. Olyan egységesen, mint talán még soha a történelme folyamán. Ezt a csodálatos, egyképpen politikai és erkölcsi feltámadást nem lehet utólag sem beszennyezni, sem kiforgatni mivoltából.