Rendkívüli kommentár

Rendkívüli kommentárunkat közvetítjük. A budapesti forradalom országos szabadságharccá változott néhány nap alatt. Fölkelt a magyar nép, hogy kivívja jogait és a nemzet függetlenségét. Ezt a szent ügyet akarják a kommunisták beszennyezni, amikor provokátoroknak és fasiszta ügynököknek bélyegzik népünk hős fiait. Janust hallják arról, hogy miért folyik a harc.

Negyedik napja, kedves hallgatóim, hogy hazánkban "föltámadott a tenger" és recsegve-ropogva zúzza szét a kommunizmus tákolmányát. Éjjel-nappal folyik a harc, ez a hősi küzdelem a tépett nemzeti lobogóért, ami szabadságunkat jelképezi. Mert új szimbólumot adtak munkásaink, fiataljaink és katonáink ezekben a napokban a magyarságnak. Tépett nemzeti zászló, kiszakítván közepéből az idegen zsarnokság jele, a szovjet címer. Legyen ez jövőnk záloga, ez a rongyos, csonka zászló, figyelmeztesse minden időben a magyart, és emlékeztesse jövő nemzedékeinket is történelmünk e legszebb napjaira! Mert emberi jogainkért és nemzeti függetlenségünkért kelt fel népünk a szovjet túlerővel és a becstelen kommunista árulók hitvány hadával szemben. Azokkal szemben, akik ebben a történelmi órában fölcsaptak muszkavezetőnek és labanc-szerepet vállaltak, a szovjet zsarnokság szolgálatába szegődtek. A világ megismerte ezt a tépett, dicső, háromszínű zászlót, a világszabadság jelképe lett ez a zsarnoki címertől megfosztott lobogó.
Az elmúlt napok megmutatták és bebizonyították, hogy egységes nemzeti ügy lelkesítette harcra ezt a 9 milliós népet. Nem kellett kimondani, nem kellett megfogalmazni, nem kellett kiáltványban közzétenni, hogy miről van szó. Új Kossuth Lajosra, új népvezérre, új mítoszra sem volt szükség, hogy ez a történelmi tudatú nép meghallja az idők szavát, és megérezze az elkövetkezett történelmi pillanatot. A szabadságharc kibontotta zászlaját, a forradalom lángja fellobbant az ország minden táján, és pártra, világnézetre, származásra, foglalkozásra, osztályra való tekintet nélkül, egy emberként harcol a magyar.
És ezt a nemzeti szabadságharcot szeretnék a zsákutcába került muszkavezetők fasiszta provokációnak, megtévesztésnek, ellenforradalmi akciónak bélyegezni. Mintha 9 millió embert meg lehetne téveszteni. Mintha a magyar munkásságot orránál fogva lehetne vezetni. Mintha fiainkat és katonáinkat még ma is sötétségben lehetne tartani. Kádár János, a párt új első titkára csütörtöki felhívásában még azt mondotta, hogy a lázadók - vagyis a szabadságharcosok - a régi igát, a tőkések, a bankárok, a földesurak uralmát kívánják visszarakni népünk nyakára. És ezt olyan ember mondotta, az a volt munkásember, aki hasztalan került a kivételezettek társaságában, a pártarisztokrácia sorába: bőrén, a körmén, testén és lelkén érezhette a kommunizmus börtöneiben azt a kínt és gyalázatot, amelyet egy nép hatványozott mértékben átszenvedett egy sokkal nagyobb börtönben: Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Kádár többi "tovarisainak" Magyarországán. Csakhogy a magyar nép tanult ebből a szenvedésből, Kádár János meg nem okult a saját szenvedéséből. Különben neki tudnia kellene, hogy ha a magyar nép a tőke és a nagybirtok igáját kívánná vissza, akkor a kisujját sem kellett volna megmozdítania. Ez az iga ugyanis a nyakában volt egy évtizeden keresztül. Az állami tőke és az állami nagybirtok, az államkapitalizmus és a szovhoz meg a kolhoz olyan kíméletlenül megvalósult hazánkban az elmúlt évtized alatt, amelyhez foghatót hasztalan keresünk ezeréves történelmünk során. Aki hát ezzel a jelszóval kísérletezett volna népünk sorában, süket fülekre talált volna, mint ahogy süket fülekre lelt az úgynevezett szocializmus minden prédikátora és agitátora az elmúlt évtized alatt.
És ha már ezt a kérdést kell bolygatnunk: kik harcolnak most a magyar szabadságért? A budapesti rádió többször ismételte, hogy megtévesztett fiatalok, megtévesztett munkások, megtévesztett katonák, megtévesztett értelmiségiek és vidéken megtévesztett parasztok. A főnévben egyetértünk. De lássuk a jelzőt. Ha már maguk is elismerik, hogy a nép harcol, illetve a nép minden rétege harcol: kik azok, akik megtévesztették ezt a vérét ontó népet? Az ég szerelmére! Kinek van olyan befolyása, kinek van olyan hatalma, kinek van olyan döntő szava, kinek van olyan varázsos személye, hogy egy intésére ezrek és ezrek készek meghalni, ezrek és ezrek készek puszta kézzel vagy sokszor csak azzal a tépett, zsarnoki jelképétől megfosztott nemzeti színű lobogóval a kezükben szovjet tankoknak rohamozni? Ki ez az ember vagy kik ezek a csoportok, miért nem nevezik meg? Fantomokat kergetnek? Kísértetek ellen hadakoznak?
Mindannyian tudjuk, hogy mi az a természetfölötti hatalom, amiért most ezrek és milliók kockáztatják életüket és mindenüket. Ez a hatalom egy szó. A neve: szabadság. Népszabadság és nemzeti szabadság. Ez a szó provokálta az ifjúságot, ez a szó tévesztette meg a magyar munkásságot, ez a szó vezette félre az értelmiségünket, parasztságunkat és népünk minden rétegét, ez a szó szólította barikádokra a magyarságot. És ez a szó az, amelyet az új muszkavezetők, Kádár Jánosék és Nagy Imréék nem mernek kimondani. Ez a szó az, amelytől rettegnek az új, föllépésük pillanatában megbukott vezetők. Csak ezen az egy szón múlott minden. Csak ezen az egy szón múlott az ő létük és bukásuk is. Hiszen emlékezzünk: a budapesti tüntetés, a kokárdás pesti felvonulás, a fiatalok lelkes felvonulása írókkal az élén még nem kis részben Nagy Imre nevével kezdődött. Ő volt az, akiért - az adott helyzetben - oly sok lelkes ifjú kezdetben vállalt minden kockázatot. A bizalom és a várakozás feléje fordult a forradalom kezdetén. És Nagy Imre meg Kádár János nem merte vállalni a kockázatot. Nagy Imre és Kádár János nem merte vállalni egyetlen szó kimondását. E két férfiú nem merte vállalni, hogy kimondja, a szó, az ügy, az ok, amiért a harc megindult: a szabadság!
Valamikor azt mondták, hogy a hatalom megrontja birtokosait. Ezek a vezetők elbuktak, mielőtt valóságos hatalommal rendelkeztek volna. A hatalom ugyanis két kézben van ma Magyarországon. A fölkelt, szabadságharcos magyar nép kezében egyrészt, és a zsarnoki szovjet tábornokok kezében másrészt. E két hatalom ütközik meg most már negyedik napja ezen a nagy múltú földön, e két hatalom vívja rettenetes harcát, és a tét, ami a harc kimenetelétől függ: igazság vagy gazság, szabadság vagy zsarnokság, emberség vagy galádság, jog vagy jogtalanság, magyarság vagy szovjet szolgaság.
Azok az emberek, akik uralomra kerültek, hitvány uralomra, az elmúlt években hangoztatták és követelték a tiszta lap politikáját. Bátor szószólóik, az írók véd- és dacszövetségre léptek az igazsággal. És uralmukat mindjárt hazugsággal és hitványsággal kezdték. Hazugsággal, amikor a szent szabadságért fölkelt magyar népet provokátoroknak, fasisztáknak nevezték, és hitványsággal, amikor e nép ellen, mely fiainak fogadta őket, idegen csapatokat, idegen szuronyosokat, orosz tankokat vezényeltek. Magukra vessenek, ha a magyar szabadságharc most már nélkülük és ellenük is folyik. A tenger, a népek tengere föltámadott hazánkban. És a szovjet szuronyokba kapaszkodó kommunistáknak, a szovjet gályára menekült potyautasoknak tudniuk kellene, hogy: habár fölül a gálya s alul a víznek árja, azért a víz, illetőleg a nép az úr!

Kedves hallgatóink! Janus Rendkívüli kommentárját közvetítettük arról, hogy kik harcolnak a magyar szabadságért.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!