Arany János: Magányban

Arany János: Magányban című versét mondjuk el.

Amikor több mint száz esztendeje a magyar nép élet-halál harcát vívta a szabadságért, a nemzeti függetlenségért és az emberi jogokért, amelyeket Európa szerencsésebb nemzetei már javarészt kivívtak maguknak, Arany János örökérvényű üzenetet hagyott a magyarságnak. Népünk legjellegzetesebb tulajdonsága, a józanság valósággal testet öltött Arany Jánosban. De higgadt józansága, a magasabb rendű értelem olyan dalra hevítette, amely nem foszlott széjjel, mint tűnő hangulat, mint puszta líra. Ebben a remekművében Arany János egy természetfölötti valóság megdönthetetlen örök erejéről tett tanúságot. A magyar nép, mint a világ csodája, akkor is önfeláldozóan ontotta nemes vérét az emberhez méltó életért, amelyet országában megteremtett, akkor is védelmezte azt az emberi életmódot, azt a humanista hagyományt, amelyet sokan mások cserbenhagytak. De Arany János átkozódás és háborgás nélkül mutatta meg a biztos reménység és kétségtelen jövendő sugarát. Hallgassuk meg ezt a bátorító és biztató üzenetet mostani nehéz óráinkban! Következik Arany János Magányban című költeménye:

Az óra lüktet lassú percegéssel,
Kimérve a megmérhetlen időt;
Ébren a honfigond virrasztva mécsel,
Homlokra összébb gyűjti a redőt.
Vajúdni meddig tart még e világnak?
Sors! óraműved oly irtóztató:
Hallom kerekid, amint egybevágnak:
De nincs azokhoz számlap, mutató.

Jön, jön... egy istenkéz sem tartja vissza...
Mint mélybe indult sziklagörgeteg:
Élet? halál? átok, vagy áldás lesz? - Ah,
Ki mondja meg! ki élő mondja meg!
Vár tétován a nép, remegve bölcse,
Vakon előtte kétség és homály.
Idő! szakadna bár méhed gyümölcse...
Ne még, ne még - az istenért! - megállj.

Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen,
A kockarázás kínját érzenünk;
De nyújtanók a percet, míg vetetlen
A szörnyü csont, ha rajta mindenünk.
Egy lépés a gomolygó végtelenbe,
Holott örvényzik a lét, a halál:
És mi fogódzunk a hitvány jelenbe:
Tarts még egy kissé, gyönge szalmaszál!

Még egy kevéssé... De mely kishitűség!
El, el! ne lássam e dúlt arcokat!
Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfihűség,
Bátorságot nekünk mindez nem ad?
Megvert reménnyel induljunk csatába?
Hitben feladjuk már a diadalt?...
Nem, nem! Szivünk egy vértanú imába'
Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt!

Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér - a szabadság kovásza -
Posvány maradjon, hol elönteték.
Támadni kell, mindig nagyobb körökben,
Életnek ott, hol a mártir-tetem
Magát kiforrja csendes földi rögben:
Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.

Nem mindig ember, aki sorsot intéz;
Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb;
S midőn lefáradt az erőtelen kéz,
A végzet tengelye harsog tovább;
Csüggedve olykor hagyja lomha gépűl
Magát sodorni az ember fia:
De majd, ha eszmél s öntudatra épűl,
Feltűnik egy magasb hármónia.

És vissza nem foly az időnek árja,
Előre duzzad, feltarthatlanúl;
Csak szélein marad veszteg hinárja,
S partján a holt-viz hátra kanyarúl.
Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet közőlünk még talán nem egy:
De szállva, ím, elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy!

Zene

Arany János: Magányban című versét mondtuk el.