Washingtoni figyelő

Kedves hallgatóink, Washingtoni figyelő című műsorszámunk következik! Mai adásunkban felolvassuk washingtoni munkatársunk tudósítását.

Szignál

A vasfüggöny mögötti események jelenőségét semmi sem igazolja jobban, minthogy a választási harc, a szuezi vita se tudta leszorítani azokat az amerikai lapok első oldaláról, sőt, azt mondhatnám, hogy az ideáti sajtó ritkán foglalkozott olyan behatóan a rabnépek sorsával, mint az utóbbi hetekben. Ezt a fokozott érdeklődést a brioni és jaltai tárgyalások lobbantották fel, és azóta úgyszólván mindennap történik valami, ami ébren tartja. Az amerikai lapoknak nincs világos, megnyugtató kifejezésük annak a meghatározására, ami most a vasfüggöny mögött végbemegy. Az olvadás, a liberalizálódás és hasonló szavak elkoptak, elszürkültek, alkalmatlanokká váltak a lényeg megragadására. Egyáltalán sokszor cseppet sem könnyű feladat a nagy zűrzavarból, kavargásból kihámozni a lényeget. Ennek következtében a nézeteltérések, ellentétes vélemények se ritkák a kommentátorok között. Bizonyos kérdések körül azonban nincs vita, ezek közé tartozik például, hogy Hruscsovot nem demokrata meggyőződés vitte rá az új kurzus elindítására, hanem a kényszer, a leigázott tömegek nyomása és a külső, nemzetközi elszigeteltség. Ezzel függ össze, hogy végső célja nem a szabadság uralmának megalapozása, hanem a kommunizmus átvezetése a mai krízisen. Az egyik legfőbb mentőövnek a titoizmust szánta. Azt gondolta, ha némi autonómiát engedélyez a kommunista pártoknak, ez kívül-belül mindenkit meg fog nyugtatni, és a rendszerek átvergődhetnek a válságon. Itt jött azonban a bökkenő. Sikerülhetnek-e az ilyen kísérletek? Nem sodorják-e életveszélybe a hatalmat, amely rájuk fanyalodik? Cyrus Sulzberger, a New York Times diplomáciai főmunkatársa a hét elején szellemes cikket írt a kérdésről. Emlékeztetett arra, hogy egy évvel ezelőtt, pontosan 1955. szeptember 17-én Hruscsov nagy mellel kijelentette, a Szovjetunió majd akkor fog lemondani a kommunizmusról, amikor a tengeri rák megtanul fütyülni. Közben azonban – folytatta Sulzberger – váratlan dolog történt, az Adelaide-i, ausztráliai egyetem egy rákfajtára bukkant, amely ha nem is fütyül, de ugatáshoz hasonló hangokat ad. Az ugatás nem fütyülés, de a hír mindenesetre komoly intelem Hruscsovnak, hogy a rákok sokoldalú, tanulékony élőlények. Ezzel nem azt akarja mondani Sulzberger, mintha a szovjet kommunizmus napjai máris meg lennének számlálva, jelenleg még semmi jele annak – írja –, hogy a kommunizmus általunk jól ismert, monolitikus formájában letűnőben lenne az orosz színtérről. Nemrégiben francia látogatók megkérdezték Hruscsovot, nem történhet-e meg, hogy bevezetik a kétpártrendszert a Szovjetunióban. A szovjet pártvezér azzal válaszolt, hogyha a gyerekeinek ő ilyen lehetőségekről beszélne, nekirohannának, hogy papa, elvesztetted az eszedet? Hruscsov tehát minden lavírozása ellenére alapjában szilárdan ragaszkodik a régihez. Kérdés azonban, sikerül-e kontroll alatt tartani az eseményeket, és hogy időközben – Sulzberger szavaival élve – a tanulékony rákok nem tanulnak-e meg fütyülni? Az amerikai lapok véleménye szerint Hruscsovot és nagy experimentumát két közvetlen veszély fenyegeti. Az egyik a kommunisták táborán belül emelgeti fejét, és a Moszkvától való fokozottabb függetlenség utáni vágyban nyilvánul meg, amelyet az egyszerűség kedvéért titoizmusnak szokás nevezni. A másik, és végső fokon döntőbb veszély számára a leigázott tömegek szabadságvágya, amelyet nem lehet apró engedményekkel kielégíteni, és ezért megállás nélkül porlasztja, őröli a rendszert. Hruscsovot nem ejtették a fejére, látja, mi folyik körülötte, és szeretné megszilárdítani a helyzetét anélkül, hogy feladja az engedékenység látszatát. Ezt az újszerű, moszkovita vitustáncot Titóval akarta kezdeni, azért ővele, mert könnyebben elérhető, mint a széles, megfoghatatlan, hullámzó tömeg. A jelek szerint Hruscsov Brioniban is, Jaltában is arra próbálta rábírni Titót, hogy adja fel a külön szocialista út elvének hangoztatását, teremtsen szorosabb együttműködést a Szovjetunióval. A konferenciák pontos lefolyása még mindig rejtély a külvilág számára, de ami a végeredményt illeti, az amerikai sajtó általában úgy látja, hogy – és most a Christian Science Monitort idézzük – Titónak sikerült megvédenie eddigi pozícióját. Sőt, nyíltan arra biztatja a kelet-európai kommunistákat, hogy szabaduljanak meg a régimódi szovjet kontrolltól, vagyis – fűzi hozzá a lap – Tito rájött arra, hogy a hatalmi küzdelemben, amelyet a Szovjetunió folytat a nyugat ellen, neki meg kell őriznie függetlenségét. Más szóval, nem állhatott ebben a játékban Moszkva mellé, mert ezzel veszélybe sodorta volna saját biztonságát, azonkívül pedig azt kockáztatta volna, hogy elveszti befolyását, amelyet a megszállt országok kommunista vezetőire gyakorolt. Mellékesen hadd emlékeztessem hallgatóimat arra, hogy az amerikai kormány is úgy látja, Tito nem állt kötélnek Jaltában. Ezen az alapon történt, hogy Eisenhower elnök bejelentette, Amerika továbbra is hajlandó gazdasági segítséget nyújtani Jugoszláviának, a katonai segély folytatását viszont most nem tekinti kívánatosnak, és hangsúlyozta az elnök, hogy a segélynyújtás ténye nem jelenti azt, mintha az Egyesült Államok helyeselné Jugoszlávia belpolitikáját, vagy rokonszenvet érezne azzal. Mindent összevéve Jugoszlávia nem vállalta a szovjet csatlós szerepét, ezért Amerika továbbra is támogatásra érdemesnek tekinti. Mivel azonban a szovjet-jugoszláv viszonyban vannak még tisztázatlan részek is, a katonai segély egyelőre elmarad. A lényeg tehát az, hogy az erőket, amelyek mozgásba lendültek, Moszkva nem tudja egyszerűen visszaparancsolni a helyükre. A két ország, ahol különösen nagy a mozgolódás, Lengyelország és Magyarország. Az amerikai sajtó figyelme is elsősorban a vasfüggöny mögötti világnak erre a két pontjára irányul. Úgyszólván minden nap kimerítő tudósításokban számolnak be a legújabb magyar, lengyel fejleményekről, a Rajk-temetéstől kezdve Nagy Imre rehabilitálásán át egészen az egykori sztálinista Gerő Ernő belgrádi kanosszájáig, vagy a másik oldalon Gomulka előterébe kerüléséig. Vannak, akik nagy optimizmussal figyelik ezeket az eseményeket, vannak viszont, akik nem annyira derűlátók. Ez talán egyéniség, temperamentum dolga is. Egy fontos pontban azonban megint csak egységesek az amerikai vélemények. Abban ugyanis, hogy a tömegek szabadságigényei, és Moszkva és Belgrád közt bolyongó kommunisták céljai nem fedik egymást. Nemigen képzelhető el olyan kommunista vezér, akinek ne állandóan a kommunista hatalom átlépése, megerősítése járna a fejében, akár Moszkva, akár Belgrád felé kacsint. Rendszermentő kísérleteik azonban folyamatokat indítottak el, amelyekre nem számítottak, s amelyek nem lehetnek kívánatosak számukra. Ha megpróbálják visszacsinálni a történteket, a külső és belső feszültségeket fokozzák. Ha szabad utat engednek, a rendszer jövőjét kockáztatják. Igazi szorítóban vannak, s nem közömbös, hogyan próbálnak szabadulni belőle, ezért figyelik őket árgus szemekkel az óceánon túlról is. De sohasem áll meg náluk az érdeklődés, a hullámzó, változó események mögött a tömegek sorsa érdekli valójában az amerikaiakat.

Szignál

Kedves hallgatóink, Washingtoni figyelő című műsorunk hangzott el. Felolvastuk washingtoni tudósítónk, Hegyi András beszámolóját.

Itt a Szabad Európa Rádiója, a szabad Magyarország hangja.