Budapesti fiatalok üzenetei a határról - A magyar szabadságharc két szemtanúja

Kedves Hallgatóink! [...]

[A szüleim itt élnek Ausztriában, és három héttel ezelőtt kaptam az engedélyt, hogy a nagyanyámat, aki Magyarországon él, Pesten meglátogassam. És az események által ott szorultam, és elmondom, hogy útközben miket tapasztaltam. És az osztrák követség által aztán sikerült nekem átjönni a határon. Hát én kint voltam Sztálin téren, és egy nagy tömeg állt, és mindenki kiabálta: "Le a Sztálin-szoborral!" Aztán jöttek emberek és dobtak kötéllel, és ráncigálták a szobrot, de a szobor nagyon masszív volt, és nem tudták lehúzni. És a gyerekek, kisgyerekek álltak mellettem, és azok is kiabálták: "Le Sztálinnal!". És ekkor jöttek - nem tudom honnét - emberek, akik le]

...elolvasztották a szobrot, miután elkezdett lassan dőlni és az emberek még mindig ordítottak, és aztán húzták kötéllel és nagy zajjal leesett a szobor. A budapesti utcákon pedig, mikor a páncélok vonultak, sok tömeg volt, és a gyerekek is ezeket a Molotov-koktélokat, nem tudom mi volt benne, valami benzin, vagy nem tudom mi, dobálták a páncélok elé. És az oroszok reszketve kiszálltak a páncélokból és átadták a magyaroknak a páncélt, és ott álltak, és semmit sem csináltak mi ellenünk. Sose felejtem el azt a képet, mikor az oroszok ott álltak és reszkettek és vizet kértek, és féltek a magyaroktól. A saját életükért féltek, és hát én kimentem Budapestből és odaérkeztem Magyaróvárba. És mikor én Magyaróvárra érkeztem, akkor nekem mesélték, a tömeg elmondta, hogy mi történt. A tömeg odaállt, és a rendőrségtől követelte a kommunista rendőrségtől, hogy vegyék le a kommunista csillagot, és erre föl a kommunista fő átölelte a tömegségnek a vezetőjét és erre föl a kommunista meg a másik kezével egy gránátot dobott a közönségbe. És a többiek, kommunisták elkezdtek lőni. A követség erre föl hazament és ottan kerestek vésőt, meg kalapácsot, mindent, amit szerszámot, amit a kezükbe kaptak és mentek a kaszárnyában és kikeresték az embereket, akik lőttek és kicipelték és agyonverték, meg lenyakazták és felakasztották. Ott voltam Magyaróváron a temetésnél. Százakba feküdtek a halottak. Ott volt egy apa, aki a gyerekét még a kezébe tartotta, és úgy lőtték agyon az apát a gyerekkel. És nem tudták a gyereket az apától elvenni, mert úgy fogta az apa a gyereket. Ez szörnyű egy látvány volt. Az emberek el voltak tépve. Ott feküdtek gyerekek, akiknek a lábuk hiányzott, meg a kezük, és ott voltak külföldi újságírók, akik ezt látták és sírtak, az asszonyok, meg gyerekek sírtak. Egy szörnyű kép volt mindenesetre. A temetésen üvöltöttek, üvöltötték az emberek, hogy nem akarnak többé kommunizmust, és hogy az oroszok menjenek ki Magyarországból, és hagyják békén őket.

Most hallgassanak meg egy magyar lányt, aki múlt éjjel jött Budapestről Bécsbe azért, hogy a Szabad Európa Rádióján keresztül szóljon a magyar szabadságharcosokhoz:

Kikerültem a szabad világba, és alkalmam van arra, hogy Bécsből szóljak hozzátok. Szeretném elmondani hatnapos tapasztalataimat, az utóbbi napokban, itt szereztem. Amikor a forradalom, hogy ezzel a szóval éljek, a szabadságharc megkezdődött nálunk, az első nap a Rádiónál kilőtték mellőlem a bátyámat. Elhatároztam, hogy össze fogom szedni a sebesülteket az életem kockáztatásával is az utcán. Minél előbb gyógyuljanak meg, és ha kell, vissza tudjanak állni újra a harcba. Ez a szabadságharc nem veszhet el. Láttam kisgyerekeket, általános iskolás fiúkat fegyverrel a kezükbe, olyanokat, akik talán két héttel ezelőtt még játékpuskával játszottak otthon, és most lőtték azokat, akik a népre tüzeltek. Csodálatos. Az embernek könnybe lábad a szeme, amikor látja ezt a lelkesedést. Ilyen szabadságharcot semmilyen idegen hatalom segítségével leverni nem lehet soha. Hiába jöttek be az oroszok Magyarországra. Nem lehet bekötni még az orosz katonáknak se a szemét. Úgy hozták ide őket, hogy nem is tudták, hogy miről van szó, a parancs az volt, lőjék a népet. Nem egy kultúrált nép, mégis észrevették, hogy kikre tüzelnek, tudták, hogy azok a gyerekek harcolnak, azok nem lehetnek fasiszták, ezeket a gyerekeket most nevelték a kommunista rendszerbe. Azért jöttünk ki a Szabad Európa Rádióhoz, hogy elmondhassuk nektek, hogy mi a valódi helyzet Budapesten. A Kossuth Rádiónak az a célja, hogy félrevezesse a vidékieket, és a budapestieket elszigetelje. Nem lehet most hagyni Budapestet! Ne higgyetek a Kossuth Rádiónak! Időt akarnak nyerni arra, hogy megerősödjenek, és leverjék a szabadságharcunkat. Ez a vér, ez a sok vér nem folyhatott hiába. Most már nekünk győznünk kell! Kimentem Szentendrére pár nappal ezelőtt, mert a Széchenyi úti kórházban nem volt kötszer. Kértem az ottani katonaságot, adjanak nekünk kötszereket, hogy be tudjuk kötni a sebesülteknek a sebeit. Nem akartak adni. A nép segítsége kellett hozzá. Hogyha félnénk, akkor levernének bennünket. Az egész országnak össze kell fogni, és nem szabad hallgatni arra, amit ők mondanak! Bemondták a rádióba, hogy a mieink megadták magukat különböző helyeken. Mi, akik a mentőkkel ott jártunk az utcákon, a saját szemünkkel láttuk, hogy ez nem igaz. Ebből is látszik, hogy milyen gazok tudnak lenni, hogy még a mentőket, minket is lőttek, mellőlem is kilőtték az orvost. Azt az orvost, aki két napon keresztül pihenés nélkül szedte össze és kötözte be a sebesülteket.
Mi nem azért jöttünk ki ide a Szabad Európához, hogy itt maradjunk. Azért jöttünk ki, hogy kötszert, gyógyszert vigyünk haza Magyarországra. De addig is, amíg itt vagyunk, üzenünk nektek, ne hagyjátok magatokat! Az a tengernyi vér nem folyhatott hiába. Ezt a forradalmat leverni nem lehet. Nekünk győzni kell. Ne hagyjátok a budapestieket! Ne várjátok azt, hogy ők győznek és ti már csak éljenezni fogtok! Segítsétek Budapestet! Minden emberre szükség van most ezekben a nehéz napokban. Ha valamennyien összefogunk, legyőzhetetlenek leszünk.

Kedves Hallgatóink! A magyar szabadságharc két szemtanúját hallották.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!