Londoni tükör

[Nyugati levelünk következik.
Mai nyugati levelünk írója londoni levelezőnk, a Lengyel Írószövetség holnap kezdődő kongresszusával kapcsolatban a lengyel írók és művészek harcaival és ennek eredményeivel foglalkozik. Londoni levelezőnk nyugati levelét hallhatják.

Kedves hallgatóink! Holnap, október 20-án tartják a lengyel írók a maguk írószövetségének kongresszusát Varsóban. Ezzel kapcsolatban egy lengyel regény meséje jut az eszembe. Stefan Ignacy Witkiewicz ama munkájára célzok, amely 1932-ben jelent meg lengyelül. Zenészek, festők, arisztokraták, tábornokok a hősei, hitét vesztett elitje ez egy dekadens társadalomnak. Az országot keletről új mongol-kínai nagyhatalom fenyegeti. A nagyhatalom hadseregének morálja – a regényben – kifogástalan, s ez egy Multi-Bing néven ismert életfilozófiának köszönhető. Ezt a világszemléletet olyanformán is magáévá teheti az ember, hogy egy pirulát vesz be. Ettől – a regény világában – egyszeriben boldog és egykedvű lesz, s azontúl hibbantaknak tartja a többieket, akik a Multi-Binggel nem élnek. Amikor a keleti erők a nyugati hadsereget megadásra bírják a könyvben, a győztesek nyomban Multi-Bing kezelés alá veszik a legyőzötteket. Következésképp a korábban kiegyensúlyozatlan intellektuelek ….. disszonanciák helyett indulókat, ódákat komponálnak, absztrakt szorongások helyett buzdító életképeket festenek, s a múlt és a jelen úgy él bennük együtt, mint skrizoid lelkekben az ellentétek. A kielégületlenség írója, amikor a Vörös Hadsereg a keleti lengyel határt 1939 őszén átlépte, öngyilkos lett. Azt hiszem, elsiette a dolgot. Igaz, hogy a szovjet csapatok hoztak magukkal egy életfilozófiát, s ezzel mindenkit igyekeztek beoltani, igaz, hogy volt néhány év, amikor a költő csak ódát, a festő csak plakátot, a muzsikus csak indulót alkothatott, ám a közelmúltban megint az derült ki, hogy ez a Multi-Bing nem hat. Az, amit maguk a kommunisták régebben szocialista realizmusnak hívtak, újabban sematizmusként ítélnek el, a művészt nem tudta átalakítani Lengyelországban, ahogy nem hatott Magyarországon sem. Az elmélet kábítószerének a többség ellenállt, s a gyöngébbeknek és a gyávábbaknak, ha túl sokat vettek be belőle, végül is csak a csömöre nőtt meg, s a varázsszer hevesen kívánkozik ki belőlünk napjainkban. Miért nem hatott a Multi-Bing, a dia-mat, a dialektikus materializmus a művészekre? Miért lázadtak fel az ellen, aminek szokássá kellett volna válnia, hogy úgy éljenek vele, mint kokainnal a kokainisták? Erre a kérdésre persze van egy egyszerű válasz. Engedjék meg azonban azt, hogy ettől most eltekintsek. Mélyebbre látunk és messzebbre jutunk, ha ezt a kérdést ..... együtt vesszük szemügyre. A valóság ott tért el a Witkiewicz regényben ábrázolt helyzettől, ahol a regény elkezdődött. Az a dekadens, kielégületlen és mindent orvosló hitre vágyakozó művésztársadalom, amilyet Witkiewicz ábrázolt, kis országunkban nem volt meg, létének még a feltételei is hiányoztak. Kisebb népek irodalma ritkán szertelen, csak elvétve kísérletező, ….. új regényét például magyar író aligha írhatta volna meg, ilyen problémákhoz nincs érkezése. Ingatag függetlenségű országok irodalma szükségképpen nemzeti, még olyankor is, amikor a nacionalisták nemzetietlennek mondják. Az a hiábavalóság-komplexum, az az elszegődési vágy, amely a ’30-as években annyi angol és francia művészt jellemzett, magyar vagy lengyel írókból hiányzott. Senki se törtetett a művészek közül Spanyolországba, a közös ügy közelebbről kínálkozott. Hogy a néppel, s a népért hasznos lehessen az ember, ahhoz nem kellett Katalóniába menni. Következésképp mindent megoldó életfilozófiákra, Multi-Bingre vagy ….. kevesen vágyakoztak. Kínálatukat nem várta hiányérzet. A tudományos gondolkodás, a leninista, sztalinista szemlélet, a hogy kell az életet helyesen látni nem az írók, hanem a marxista kritikusok, a politikus filozopterek kenyere volt, s az egész életfilozófiát, amelyben a kritikus az író politikai rendőre lett, az olvadás első hulláma elsöpörte. Most, amikor a lengyel írók a maguk közgyűlésére összegyűlnek, érdemes visszapillantaniuk arra az útra, amelyet az elmúlt 3 év alatt ők jártak be. Egy angol, aki ezen a nyáron volt Lengyelországban, úti jegyzeteiben így foglalta össze a lengyel szellemi élettel kapcsolatos tapasztalatait. És itt tisztelegjünk a lengyel értelmiségiek előtt, beleértve a régi párttagokat, és beleértve a katolikus nacionalistákat, a krakkói kávéházak bohémjeit, és a pontos fiatal statisztikusokat. Mivel a Hruscsov-beszéd után ők, az értelmiségiek vették kezükbe a kezdeményezést, ők látták meg, hogy soha vissza nem térő alkalom kínálkozik számukra, és nagyszerű bátorsággal hajtották a rendszert a szabadelvűség felé. Az örök értékeket éppen azok védték meg itt, akiknek hivatása az, hogy ezeket védjék, jóvátétel gyanánt az írástudók árulásáért. A legnagyobb érdem a költőké. Mint közgazdászt mindig idegesített Shelley meghatározása, aki szerint a költő a világ el nem ismert törvényhozója, hogy nem számunkra, közgazdászok számára követelte ….. ezt a rangot. Ám Bazsik, Sowinski és Vorosinsky Lengyelországában a költő csakugyan a felszabadító. A költők voltak azok, akik legelsőknek és legmesszehangzóbban szólaltak meg, Bazsik még a Hruscsov-beszéd előtt. Az angol közgazdász író cikkében Lengyelországot az át nem alakult lelkek országának nevezi, utalva arra, hogy az utolsó pár év bebizonyította, a lenini, sztalini szemlélet a szocialista realizmust, a józan értelmet, a művészi kísérletező kedvet, s a művészi bátorságot senkiből se ölte ki. A múzsa, mely Lengyelországban, akár Magyarországon, nemcsak a szerelemé, hanem a szabadság szeretetéé is, nem halt meg attól, hogy elaltatták, s a Multi-Bing tartósan nem hatott. Ha a Lengyel Írószövetség kongresszusának előestéjén visszatekintünk arra, hogy milyen, szinte reformkori bátorsággal fejezték ki saját nézeteiket a lengyel írók ebben az esztendőben, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ők talán a maguk írói szabadságharcában a mieinknél előbbre járnak. Ez persze részben szükségszerűen van így. A lengyel összetartóbb nép, mint a magyar, s a lengyelek szövetséges gyanánt többet szenvedtek az orosztól, mint mi ellenfél gyanánt. Ugyanekkor a Lengyel Kommunista Párt soha se jutott el a sztalinizáltságnak addig a fokozatáig, ameddig Rákosi a maga elvtársait juttatta el. Mindez talán érthetővé teszi, bár önmagában nem magyarázza meg, hogy miért tudtak a lengyel írók olyan hallatlan bátorsággal szólni, ahogy tették. A lengyel Irodalmi Újság április 8-i számában Vladiszlav Mahajek, egy veterán kommunista így fejezte ki a Hruscsov-beszédnek reá tett hatását: egy brutális Sztálint látunk itt, egy olyan Sztálint, akit beteges gyanakvások hajtanak, egy olyan Sztálint, aki elmulasztja azt, hogy a Szovjetuniót a háborúra előkészítse, s akit élete vége felé kizárólag megalomániájának …..cizmusa határoz meg. A kultúra és művészetek 19. kongresszusán Jan Pott író jelentésében ezeket mondta: mi a valóságot nem megismerni akartuk, hanem megmagyarázni, megmagyarázni és igazolni mindenáron, még az igazság árán is. Ilyenformán fokozódó mértékben és saját szemünk előtt alakult át a jelenkor történelme mitológiává. Ha a tények kényelmetlenek voltak, egyszerűen kijelentettük, hogy a tények nem léteznek. Akár ha Orwellt vagy Koestlert hallanók, aki egyik tanulmányában a szovjet mítoszt és a szovjet valóságot állította szembe. Minden politikai per boszorkányüldözés lett – jelentette ki ugyanez a Jan Pott ezt téve hozzá: erkölcsi támogatást adtunk az igazságtalanságnak, erkölcsi támogatást adtunk a bűnnek. Egy fiatal lengyel kommunista író, Witold Birksha ezt mondotta: a hazugságok mindennapi kenyerén éltünk. És ezt tette hozzá: annyira el voltunk szigetelve abban az időszakban, amely most véget ért, hogy semmit se tudtunk azokról a bűnökről és gaztettekről, amelyek körülöttünk folytak, és csak azt tehetjük, amit a németek tettek a szövetséges haderők] megérkezése után mondván nem tudtuk, hogy Auschwitz létezik mindaddig, amíg Önök meg nem mondták nekünk. Ugyanez a Birksha elment addig, hogy mindezért az objektivitás lenini doktrínáját hibáztatja, és a lengyel értelmiségiek nem álltak meg az önkritikánál, és nem maradtak az irodalom korlátain belül. Drozdowski, a közgazdász a termelés sivár állapotát bírálva a korábbi lengyel nagyiparosokról ilyenformán szólt: a geiereknek nem voltak olyan igazgatóik, akik a termelési verseny előmozdítására specializálták volna magukat, és mégis minden idősebb lengyel munkás azt mondja, hogy még mindig sokat tanulhatnánk tőlük. Vagyis a kommunista közgazdász azt írja, hogy a régi kapitalista termelés üzemvezetése pusztán hatásfok szempontjából is jobb volt annál a bürokráciánál, amely a helyét átvette. Antonín Slawinski, a költő, kongresszusi felszólalását ezekkel a szavakkal kezdte: középkori sötétségből merülünk elő. És mondandóját ekképpen folytatja: Zsdanov volt az, aki a szocialista realizmus tanát összeeszkábálta, és aztán ezt a precíz szerszámot, amely arra szolgált, hogy a művészetet teljességgel megsemmisítse, olyan bürokratákra bízta, akik romboló hatalmukat 20 éven át azzal az áhítattal és rajongással gyakorolták, amelyet a rettegés csak erősített. Pronasko, a festő így határozta meg, hogy a szocialista realista művészet a festő számára mit jelent: egy traktor, egy téglarakás, valamint gyár, s ezen felül még több gyár. Artur Sandauer, a költő kikelt az ellen, hogy a vitatkozás szabadságának határai legyenek, és így tiltakozott: ha beletörődünk a heroikus opportunizmus szemléletébe, amely szerint a gépet egyedül azoknak van joga megjavítani, akik elrontották, messzire nem jutunk. A régi keretek szétbomlása és a régi elvek teljes megtagadása Lengyelországban korántsem maradt az irodalom és a művészet körein belül. Az írók mozgalmának a Lengyel Kommunista Párt hivatalos lapja sokkal rövidebb ideig állt ellen, mint Magyarországon a Szabad Nép, s a szabadszólás és igazmondás már ez év tavaszán helyet kapott az irodalmi lapok hasábjai után a napilapokban is. Mindez azt ígéri, hogy a lengyel írók holnapi kongresszusa a magyar írók szeptemberi közgyűlésénél nem lesz szegényebb eredményekben, s azt jelzi, hogy a lengyelek előrehaladtak azon az úton, amely irodalmi forradalomból forradalmi irodalomhoz vezethet.

Nyugati levelünk hangzott el.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a szabad Magyarország hangja.