Londoni tükör

Szünetjel

Szignál

Kedves hallgatóink! Most Londoni tükör című műsorszámunk következik.

Szignál

Most átadjuk a szót angliai munkatársunknak.
Ilyenkor októberben véget ér a tömeges idegenforgalom Londonban. Milyen kár, hogy nem a napos októberben jönnek ide látogatóba. Lángolnak a parkokban az élő sövények őszi virágai, csillog a harmat a smaragdzöld pázsiton, zölden peregnek le méltóságteljes lassúsággal a levelek. A budai erdők bíbor és rozsdabarna színeiért nem kárpótol Anglia. Szépek a budai erdők? Kérdeztem egy hazalátogatótól. Tündéri szép, de ők észre se veszik. És olyan mérgesen, mint amilyen mindenki, aki hazulról jön, mondotta: Minek kellett ezt is elrontani, az örömeiket elveszi a sok gond. Angliába ilyenkor kezdődnek az októberi ünnepek, északon még aratnak, délen már szántanak. Dél-Angliát ugyanis körülöleli a meleg golfáram. Észak-Angliában már nincs hatása, ezért van óriási eltolódás a mezőgazdaság életrendjében az ország déli és északi része között. Az őszi szántás ünnepélyes formák között kezdődik, idén nemzetközi versennyel. A szántás a legősibb földművelő tudomány, 2000 évvel ez előtt se csinálták másként. És ha az egyiptomiaknak megfelelt, nekünk is jó lesz, mondják az angolok. Könnyebben, gyorsabban, mélyebben tudják ma beforgatni a trágyát a gépek segítségével, de kell hozzá tudás, gyakorlat és hozzáértés. Angliában minden évben van szántóverseny, de eddig a szigetlakó íreknek, skótoknak és angoloknak volt a magánügye. Temze parti faluszélén tartották, marhavásár napján gépkiállítással összekötve, párnapig múlatták magukat, nappal a versenyen, este a sok száz éves zsúpfedeles ivóban, amit úgy hívnak Kocsma az Öreg harcos Kakashoz. Idén Oxford közelében a Temze-parti laposon osztottak ki minden versenyzőnek, 11 idegen nációbelinek is egy félholdnyi rétet, amit három egymásután követendő napon kellett szántani és beforgatni. Egyesült Államok, Kanada, Új-Zéland a tengerentúliak, francia, belga, német, dán, finn, svéd, norvég az európaiak. Traktorral szántanak, fényesre pucolt kicsi jószágokon, örökösen hátra fordulva nézik hogyan követi őket a barázda. A nézők biztatnak és kritizálnak, az öregek bölcsködnek, a fiatalok hencegnek, ahogy az már szokás. Hiába viselnek a férfiak ugyanolyan öltönyt, mint a Citybeli hivatalnokok, lerí róluk a mesterségük. Barázdás a napbarnított bőrük, jobban illene rájuk a bő szárú ing, vállukra a szűr és kezükbe a pásztorbot, sajnos odahaza se viselik már. A versenyt egy írországi nyerte, az angol versenyző nő volt, a tavalyi bajnok. Egyetemet végzett farmer felesége, versenyautója van, szőke, légies tünemény az öreg parasztgazdák között. Egyhangú volt a vélemény, hogy a kontinensbeliek sokkal gyorsabban szántottak, de nem is volt olyan mély, és gazdag a forgatás. Egy öreg, bölcs hajdúsági paraszt megnyerhette volna. Ilyenkor ősszel minden évben eszembe jut, hogy mit is mulasztottam a nyáron. Nem éltem falun, pedig az az igazi vakáció. Otthon az volt. Egyszer-egyszer odalestem egy rétre, ahol apácák kaszáltak, megálltunk egy cséplőgép muzsikáját hallgatni Belgiumban, de ez nem elég. Októberben almaszüretre kell menni Angliába, összeesik az aratási ünneppel. Nagyon büszkék az almájukra az angolok, én csak magamba mondogatom, hogy a sárosi almánk csak jobb ízű. Londonban is megtartják az aratóünnepet ilyenkor. A Covent Garden piacán van a Szent Pál templom. A gyümölcspiac egyik végén az Isten háza, a másikon a Covent Garden Operaház ők zárják le az árkádos teret, amit a londoniak is piazzának hívnak. Olyan a templom, mint egy nagy kűr. Széles eresze van, reggel 6-kor a harang szava jelzi a piac kezdetét. Délig áll a vásár, viszik a virágot kévébe kötve a vállukon, száll a virágillat utánuk, targoncára felépítik a csokrukat, és megindulnak a belvárosi utcák sarkára árulni őket. Az ember az Operából jövet éjjel már teherautók közé lép ki. Korán éled a piac, mint a vásárcsarnok Párizsban. Déli harangszó hív a szentelésre, a templom bévül is olyan mint egy kűr. Fagerendás a teteje, csüngnek le róla az arató szalmakoronák. A falusiak és londoni árusok viszik kosarakban a legszebb gyümölcsöt és főzeléket. Az oltár olyan, mint egy óriási csendélet. Búzakévék állnak az oltár két oldalán, az Úr asztalán fonott kalács. Házi cipók sorakoznak az imazsámolyokon, boroshordót gurítanak a keresztelő medence mellé, a padsorok alján sorban az alma, narancs, banán, szőlő és gesztenye füzér. A pap derékig áll a virágok között és megáldja a termést és gondozóját. Mindenki térden állva elmondja a Miatyánkot. Rövid a szertartás, a gyümölcs ott marad, és majd a szegényeké lesz. A kofák és kertészek betérnek egy pohár sörre az ivóba. Sepernek a téren, Ulanova táncol este, had ragyogjon a piac. Remélem, eszébe jut valakinek az operaháziak közül bevinni az orosz táncosokat valamelyik próbájuk után ebbe az elragadó templomba. Talán ha ezt látják, a szomorú kemény tekintetük egyszer legalább meglágyul. A többi hagyományos októberi szertartás London környékén van. Az egyik a kacsa lakoma, Aylesburyben Oxford közelében. Ősi fogadójában, a Bika fejhez címzett szállóban, amely 600 éves, és fekete-fehér tölgygerendás ház, itt van az ebéd. Heti vásár napján tartják, a polgármester bíborbéléses köpenyben aranylánccal a nyakában, koronás pálcájával a kezében fogadja a vendégeit. A ceremónia mester, aki a szálloda pincére, elkiáltja magát: Íme az Aylesbury-i kacsák. És a szakácsok és kukták hozzák a sülteket az ezüst tálakon. 300 évvel ezelőtt ugyanilyen népi táncosok kísérték hegedűszóra tánclépésben a pecsenyét. A győztes, vagyis a legomlósabb húsú kacsa tenyésztője egy kicsi erszényben újonnan vert aprópénzt kap. A kacsákat a tenyésztők ajándékozzák, és az iskolákban és a szegényházban fogyasztják el. A kövér idei kacsa Angliában októberre hízik meg. Tömni ugyanis nem szabad, mert tiltja az állatvédő egylet, libamájat ezért kell Magyarországról importálniuk. Egy másik októberi ünnep az első osztriga halászat és lakoma. Kelet-Angliában Colchesterben tartják. Hogy hány éve ünneplik ugyanezzel a szertartással, ők maguk se tudják, de a rómaiak Britanniájában 2000 évvel ez előtt is a colchesteri osztrigát szerették legjobban a római légiók katonái. A városka polgármestere egy kedves kövérkés asszony, szintén ornátusban, háromszögű kalapban, csipkés fodorral a nyakában és prémes köpenyben áll a csónakban és húzza ki az első idei osztrigahálót. Ne gondoljanak, kérem hering halászatra, ami a legnehezebb, a kiki-hálót csak végighúzzák a köves sekély talajon és megtelik kagylóval. Az osztrigának Colchester a Didója. Ide hozzák a kicsikét Portugáliából, zárt, sekély öblökben van a lakosztályuk, ahol a legjobb ízű a moszat, meg az osztrigának való csemege. Békességben jön-megy az apály fölöttük, és ők bezabálnak. Vesztükre. Az r-es hónapokban halásszák, mint nálunk a folyami rákot. Mentül kövérebb az osztriga, annál könnyebben akad fenn a hálón. A lakomát a városházán tartják, 400-an vannak meghívva, és orgonaszóra hozzák be a tálakat. Londontól délre a tölgyerdő közelében is ünnepelnek ilyenkor szarvasbőgés idején. Óriási vad lakoma ez, és az indokolása egy 1605-ből származó okmányon áll. El akarták riasztani a vadorzókat azzal, hogy torkig lakatták őket vadpecsenyével. Ma már a felnemi lakosoknak fontosabb dolguk akad, mint a vadorzás, de minden évben a szarvasbőgéskor a kocsmában megtartják a lakomát. Az összes angliai októberi ünnepek lakomáihoz bor illik. Mindenikhez másik, és egyik sem terem meg a szigeten. Talán éppen ezért sehol a világon nem kóstolhat a bor ínyenc annyi országbeli külföldi bort, mint éppen Londonban, októberben. Borhetet tartanak, nemzetközi találkozó ez, szállítók, és szállodások, diplomaták és művészek a vendégek Mister Le Bech-nek, a francia származású borkereskedőnek. Kilométer hosszú pincéjében ezer és ezer gyertya ég a falikarokban, a hordókon végig a falmentén, és a hosszú asztalokon, ahol a palackok állanak. Rajnai és elzászi, bordói vörös bor és firenzei fehér Chianti, meg spanyol és ausztráliai borok. Nem láttam magyar borokat, de jobb is. A maiakkal nem rontjuk el a régi jó hírnevünket. A borkóstolóra idén először asszonyokat is meghívtak. Nem volt üzletszerű, nem öblögettek szakértelemmel, mint azt szokás, a borszagot elnyomta a rózsa illat, amivel az asztalokat díszítették. Mivel osztriga idény van, azt is meg kellett kóstolnom. Szégyen ide, szégyen oda, nem szeretem őket. És le akartam gyorsan öblögetni Ven Roseval, ami afféle Siller. Majdnem elájult egy francia hölgy, ekkora hozzá nem értés láttán. Én pedig nem mertem bevallani, hogy nem vagyok méltó az osztrigára. Mikor néhányan megtudták, ki fia vagyok, repültek a fejem körül a mi boraink nevei. Én csak bólogattam, de ha megkérdeztek volna, hogy melyik az aranyszínű, és melyik a bíborvörös, csak az Egri Bikavérre tudtam volna emlékezni.

Szignál

Kedves hallgatóink! Londoni tükör című rovatunkat hallották.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!