00:00 | 00:00 |
A műsor leirata
Szignál
Irodalmi őrjárat
Szignál
Kedves hallgatóink! Ebben a rovatunkban hétről-hétre rendszeresen megvizsgáljuk a szovjet megszállta országok irodalmi és művészeti életének egyes jelenségeit.
Mai műsorunkban felolvassuk Horváth Béla írását, amelyben a száműzetésben élő költő Kodolányi János legutóbbi rádiónyilatkozatával foglalkozik. Kodolányi Jánost, akit a kommunista párt irodalompolitikája, a különféle tudatlan lektorok és erőszakos főosztályvezetők hosszú esztendőkig elhallgattattak, most megszólalt a budapesti rádióban. Nyilatkozatában ezt mondotta száműzetésben élő írótársairól:
Sok barátom van közöttük, és sok olyan, aki bár nem barátom, de tisztelettel gondolok rá, és tudom, hogy ő is tisztelettel gondol rám. Végtelenül sajnálom, hogy az ország határain kívül kell ’élniök’, és nem élhetnek itthon közöttünk, és nem dolgozhatnak velünk. Én magam nem választottam, és nem is választottam volna soha azt az utat, amit a külföldön élő magyar ismerőseim és barátaim választottak. Én nem mentem volna el hazulról. Én inkább megdöglöttem volna, így a szó egészen durva értelmében. Ugyanúgy fáj az én szívem az ő távollétüktől, mint ahogyan fáj az ő szívük a távollét miatt ….. Nagyon jól tudom, hogy mi a honvágy, milyen rettenetes dolog idegen emberek között élni, idegen nyelvet hallgatni, reggeltől estig egy idegen nyelv zenéjét, és megtanulni a kettős gondolkozást, a magyarul való gondolkozást és az idegen nyelven való gondolkozást.
Kodolányi Jánosnak e szavaira válaszol most Horváth Béla költő.
Kodolányi Jánost az az írói kör, amelyhez Magyarországon valamikor tartoztam, vagyis a szabadelvű és radikális Szép Szó című folyóirat köre, mindig úgy becsülte, mint nemzeti irodalmunk egyik legjelentősebb regényíróját, noha sok vitánk volt vele, különösen nekem. Mindazonáltal szabadelvű nézeteink megszabták, hogy tiszteljük. Ma is tisztelettel gondolunk rá, sőt szeretettel és fájdalmas együttérzéssel, mert tudjuk mennyi üldöztetés, mennyi igazságtalanság sújtotta őt. Most azt mondotta, hogy fáj az ő szíve is érettünk, akiket a honvágy gyötör. De mindjárt meg kell mondanom, hogy minket azért a szent és örök Magyarországért gyötör a honvágy, amelynek nagy és dicső képét a szívünkben hordoztuk vándorlásunkon a világ országútjain, a boldog nemzetek között hontalan bujdokolva, vagy drótsövénybe fogva rút barakkokban. Minket azért az ölhetetlen és halhatatlan Magyarországért gyötör a honvágy, amelyért elődeink is annyit szenvedtek, a szabad, az emberi és európai Magyarországért, vagyis nem a ….. Mi tudjuk, hogy a hazát szeretni kell gyötrelmében és gyászában is. Mi tiltakozásul választottuk a száműzetést a bitorló hatalommal szemben. A hazában a jobbakon tiportak a korcsok és a törpék, törvénnyé emelték a gyanút, és száműzötté vált nemcsak Kodolányi János és oly sok magyar író, de az egész magyar nép. Nem tudom e fájdalmunkat jobban kifejezni, mint ahogy száműzetésem elején, 1948-ban megírtam egy költeményemben.
Mivel a becsület hű,
mivel hazánkban nincsen irgalom,
de bőg a vad bosszú, bitang az úr,
s a tiprott népek öldösik gazul,
mivel hogy eltöröltek minden szent jogot,
mivel hogy temetőt remél az elnyomott,
mivel megölve már, de élve még
a néma sírba dőlt egy néma nemzedék,
mivel kihunyt a hajdani nemes fény,
s halálra válva sorvad minden eszménk,
mivel hazám fölött suhog a gyász,
szeretlek téged bujdosás.
Száműzetés szeretlek én,
te homlokomon égő diadém.
Szomorúság kereslek én
száműzetésem éjjelén,
s mint világon végighordozom
nagy bánatom és forró nyomorom,
de élek, élek, élek én,
és tündökölve visszatérek én.
A kínt legyőztem, senki meg nem ölhet,
s szenvedtem, hogy már semmi sem gyötörhet.
Mind üldözötten, árván, mind szegényen,
a forradalmi nagy napot megérem,
mert fényed tőlem el nem ragadozzák,
én hamarosan megjövök tehozzád,
te szent és örök Magyarország.
Én élve, halva hozzád megjövök még,
mert két szememben villog az örök mécs.
Mi a világ fővárosaiban nem az idegen nyelv zenéjét hallgattuk, mint Kodolányi János mondja, hanem iparkodtunk szót emelni, amelyet elnémított az idegen önkény. Száműzött volt Mazzini is, aki oly ínségben élt Londonban, hogy kabátját is el kellett adnia, mégsem tántorodott el nagy álmától, az egységes Itáliától. Száműzött volt Victor Hugo is, aki majdnem 20 esztendeig szenvedett és tiltakozott a zsarnokság ellen az óceánnak egy szigetén. Költészetét a hosszú száműzetésben sem tudták megrontani az idegen nyelvek, mert – amint ő maga mondotta – nyugalma mély, és fölháborodása heves volt. Nem csillapul a száműzött magyar írók fölháborodása sem. ….. mélyebb, mert tudjuk, hogy noha egyedül vagyunk, mindenki velünk van. A zsarnokság, amely elüldözött minket hazánkból első ellenfélként, miként ez most egyre inkább kiderül, önnön gazságával, vagyis saját magával találkozik, második ellenfélként pedig a mi lelkiismeretünkkel. Minket annyira kifosztottak, hogy nem maradt egyebünk, mint a becsületünk, vagyis semmitől sem fosztottak meg minket. Annyira tönkretettek, hogy minden kincsünk a lelkiismeretünk, vagyis ínségünkben és kétséges életünkben is gazdagnak tudjuk magunkat. Minket annyira kitagadtak, hogy egyedüli társunk az igazság, annyira sötétbe vetettek, hogy csak az Isten napja világít ránk. ….. és fájdalmunk is tiltakozás és erő, amelyet semmiféle hatalom meg nem ölhet. Mi ábrándok nélkül álmodunk, járunk a tenger partján, és a hullámokkal barátkozunk. A tenger a száműzöttek barátja. A végtelenbe tekintünk, ismeretlen világokat hallgatunk, nem az idegen nyelvek zenéjét. A természet szép szava szól hozzánk, megvigasztal és bátorít minket. Ha fellegekre nézünk a szelet érezzük, a sirályokat kísérjük tekintetünkkel. Sorsunk fekete, mint a fellegek, a zsarnok elomlik mint a szél, lelkünk ….. Hazánkban a szovjet önkény idején nem hallatszik az idegen nyelv zenéje, nem hallatszik Európa szava, de mérgeznek az idegen eszmék és korcs szavak. Mi azért vagyunk száműzetésben, hogy lelkünk minden erejéből megőrizzük a romlatlan szót, a szép magyar szót, és ne engedjük hozzánk közel a tébolyult eszmék fertőzetét. A mi száműzetésünk tiltakozás a butaság és a gonoszság ellen.
Zene
Kedves hallgatóink! Irodalmi őrjárat című rovatunkat közvetítjük. Felolvastuk Horváth Béla írását, amelyben a száműzetésben élő költő Kodolányi János legutóbbi rádiónyilatkozatával foglalkozott. Most hallgassák meg széljegyzetünket a budapesti rádió és a kommunista párt központi lapjának tuk-ták vitájáról.
Kedves hallgatóink! Valóságos járvány keletkezett a kommunista irodalmárok körében, az úgynevezett önbírálat, vagyis az irodalmi közgyónás járványa. Akik még néhány esztendővel ezelőtt, mint például a boldogtalan Keszi Imre, a szocialista realizmusról írta terjedelmes dicsőítő közleményeket az irodalomtörténeti folyóiratoknak álcázott füzetekben, most szánalmas módon verik mellüket bűnbánatukban, mint egy orosz muzsik, mondván, hogy tévedtünk, de ezentúl megjavulunk. Elég látványos ez a nagy fogadkozás, de most már kezd unalmassá válni. Az írók, akik nem tévedtek, de különféle üldöztetést szenvedtek, tudják, hogy ezektől a tévedő és most sebtiben megtérő, közgyónást és vezeklést rendező íróktól nem sok jót lehet várni, hiszen azért tévedtek és most azért vezekelnek, mert vékony a tehetségük. Tévedésüket csak egyetlen módon tehetik jóvá, tűnjenek el és hagyják az irodalmat az íróknak, akik nem tévedtek, de mélységesen gyötrődtek az emberiségért, a magyarságért, a világért. A cikkben egyre-másra látnak napvilágot a helyreigazítások, beismerések és önvallomások, természetesen anélkül, hogy ezeknek bármiféle következményei lennének, ugyanis a tévedők még mindig magas hivatali állásokat töltenek be, még mindig a helyükön vannak, noha megígérték, hogy ezentúl nem tévednek. Lukács György is nyilatkozott, és miként a budapesti rádió mondja, a helyreigazításban egy mondatot tévesen közöltek, a lap ugyanis ezt nyomtatta ki, az, hogy ezeket a nézeteket adminisztratív eszközökkel elnyomtuk, nos – mondotta a budapesti rádió – Lukács György helyreigazítása szerint az elnyomtuk helyett elnyomták olvasandó. Ezután a rádió különbség… tuk és ták múlt idejű többes szám ragja között. Mi nem akarjuk követni a magyarázatot, mert szerintünk ennek a tuk-ták vitának nem sok az értelme. Vitára sincsen szükség, mert mindenki tudja, hogy itt nem a tuk-ták esetét kell megvizsgálni, hanem inkább a ták-ték esetét. Mert mit művelt ez a társaság az egész kommunista irodalmi …..? Megmondjuk. Az írói szabadságot elnyomták, a szólásszabadságot eltörölték, az emberi értelmet meggyalázták, a repedt kolomp és fűzfasíp dalnokaikat költővé ütötték, a gondolkodást államosították, a közpénzeket szovjet irodalmi szecska kinyomtatására fecsérelték, a tehetséges írókat családjukkal együtt elhurcolták, aki nem volt hajlandó kommandóra írni, börtönbe vetették. Gazságaikat és garázda tetteiket azután belátták, beismerték és meggyónták, de helyüket el nem hagyták. Sőt, tovább uraskodnak és azt hiszik, hogy miután köntösüket megszaggatták és fejüket hamuval meghintették, az irodalmi közvélemény majd továbbra is eltűri dőreségeiket. Ám ez a legnagyobb tévedésük. A magyar irodalom fölébredt, az éjszakába settengő halovány arcú Nikodémuszoknak és a denevéreknek el kell ’tűnniök’. Amint tudjuk, a denevér a középkorban a parazitáknak és a rossz íróknak volt a jelképe, a denevér ugyanis emlős az emlősök között, és madár szeretne lenni a madarak között, holott a patkányok családjának egyik faja. Szárnyas patkány – ez a kommunista irodalom angyala.
Zene
Irodalmi őrjárat című rovatunk hangzott el. Felolvastuk Horváth Béla írását, amelyben a száműzött költő Kodolányi János legutóbbi rádiónyilatkozatával foglalkozott. Műsorunk ….. pesti rádió és a kommunista pártközlöny ták-tuk vitájáról szóló széljegyzetünket hallották kedves hallgatóink. Legközelebb a jövő héten ugyanebben az időben jelentkezik Irodalmi őrjáratunk. A viszonthallásra!
Zene
Itt a Szabad Európa Rádiója, a szabad Magyarország hangja.
Irodalmi őrjárat
Szignál
Kedves hallgatóink! Ebben a rovatunkban hétről-hétre rendszeresen megvizsgáljuk a szovjet megszállta országok irodalmi és művészeti életének egyes jelenségeit.
Mai műsorunkban felolvassuk Horváth Béla írását, amelyben a száműzetésben élő költő Kodolányi János legutóbbi rádiónyilatkozatával foglalkozik. Kodolányi Jánost, akit a kommunista párt irodalompolitikája, a különféle tudatlan lektorok és erőszakos főosztályvezetők hosszú esztendőkig elhallgattattak, most megszólalt a budapesti rádióban. Nyilatkozatában ezt mondotta száműzetésben élő írótársairól:
Sok barátom van közöttük, és sok olyan, aki bár nem barátom, de tisztelettel gondolok rá, és tudom, hogy ő is tisztelettel gondol rám. Végtelenül sajnálom, hogy az ország határain kívül kell ’élniök’, és nem élhetnek itthon közöttünk, és nem dolgozhatnak velünk. Én magam nem választottam, és nem is választottam volna soha azt az utat, amit a külföldön élő magyar ismerőseim és barátaim választottak. Én nem mentem volna el hazulról. Én inkább megdöglöttem volna, így a szó egészen durva értelmében. Ugyanúgy fáj az én szívem az ő távollétüktől, mint ahogyan fáj az ő szívük a távollét miatt ….. Nagyon jól tudom, hogy mi a honvágy, milyen rettenetes dolog idegen emberek között élni, idegen nyelvet hallgatni, reggeltől estig egy idegen nyelv zenéjét, és megtanulni a kettős gondolkozást, a magyarul való gondolkozást és az idegen nyelven való gondolkozást.
Kodolányi Jánosnak e szavaira válaszol most Horváth Béla költő.
Kodolányi Jánost az az írói kör, amelyhez Magyarországon valamikor tartoztam, vagyis a szabadelvű és radikális Szép Szó című folyóirat köre, mindig úgy becsülte, mint nemzeti irodalmunk egyik legjelentősebb regényíróját, noha sok vitánk volt vele, különösen nekem. Mindazonáltal szabadelvű nézeteink megszabták, hogy tiszteljük. Ma is tisztelettel gondolunk rá, sőt szeretettel és fájdalmas együttérzéssel, mert tudjuk mennyi üldöztetés, mennyi igazságtalanság sújtotta őt. Most azt mondotta, hogy fáj az ő szíve is érettünk, akiket a honvágy gyötör. De mindjárt meg kell mondanom, hogy minket azért a szent és örök Magyarországért gyötör a honvágy, amelynek nagy és dicső képét a szívünkben hordoztuk vándorlásunkon a világ országútjain, a boldog nemzetek között hontalan bujdokolva, vagy drótsövénybe fogva rút barakkokban. Minket azért az ölhetetlen és halhatatlan Magyarországért gyötör a honvágy, amelyért elődeink is annyit szenvedtek, a szabad, az emberi és európai Magyarországért, vagyis nem a ….. Mi tudjuk, hogy a hazát szeretni kell gyötrelmében és gyászában is. Mi tiltakozásul választottuk a száműzetést a bitorló hatalommal szemben. A hazában a jobbakon tiportak a korcsok és a törpék, törvénnyé emelték a gyanút, és száműzötté vált nemcsak Kodolányi János és oly sok magyar író, de az egész magyar nép. Nem tudom e fájdalmunkat jobban kifejezni, mint ahogy száműzetésem elején, 1948-ban megírtam egy költeményemben.
Mivel a becsület hű,
mivel hazánkban nincsen irgalom,
de bőg a vad bosszú, bitang az úr,
s a tiprott népek öldösik gazul,
mivel hogy eltöröltek minden szent jogot,
mivel hogy temetőt remél az elnyomott,
mivel megölve már, de élve még
a néma sírba dőlt egy néma nemzedék,
mivel kihunyt a hajdani nemes fény,
s halálra válva sorvad minden eszménk,
mivel hazám fölött suhog a gyász,
szeretlek téged bujdosás.
Száműzetés szeretlek én,
te homlokomon égő diadém.
Szomorúság kereslek én
száműzetésem éjjelén,
s mint világon végighordozom
nagy bánatom és forró nyomorom,
de élek, élek, élek én,
és tündökölve visszatérek én.
A kínt legyőztem, senki meg nem ölhet,
s szenvedtem, hogy már semmi sem gyötörhet.
Mind üldözötten, árván, mind szegényen,
a forradalmi nagy napot megérem,
mert fényed tőlem el nem ragadozzák,
én hamarosan megjövök tehozzád,
te szent és örök Magyarország.
Én élve, halva hozzád megjövök még,
mert két szememben villog az örök mécs.
Mi a világ fővárosaiban nem az idegen nyelv zenéjét hallgattuk, mint Kodolányi János mondja, hanem iparkodtunk szót emelni, amelyet elnémított az idegen önkény. Száműzött volt Mazzini is, aki oly ínségben élt Londonban, hogy kabátját is el kellett adnia, mégsem tántorodott el nagy álmától, az egységes Itáliától. Száműzött volt Victor Hugo is, aki majdnem 20 esztendeig szenvedett és tiltakozott a zsarnokság ellen az óceánnak egy szigetén. Költészetét a hosszú száműzetésben sem tudták megrontani az idegen nyelvek, mert – amint ő maga mondotta – nyugalma mély, és fölháborodása heves volt. Nem csillapul a száműzött magyar írók fölháborodása sem. ….. mélyebb, mert tudjuk, hogy noha egyedül vagyunk, mindenki velünk van. A zsarnokság, amely elüldözött minket hazánkból első ellenfélként, miként ez most egyre inkább kiderül, önnön gazságával, vagyis saját magával találkozik, második ellenfélként pedig a mi lelkiismeretünkkel. Minket annyira kifosztottak, hogy nem maradt egyebünk, mint a becsületünk, vagyis semmitől sem fosztottak meg minket. Annyira tönkretettek, hogy minden kincsünk a lelkiismeretünk, vagyis ínségünkben és kétséges életünkben is gazdagnak tudjuk magunkat. Minket annyira kitagadtak, hogy egyedüli társunk az igazság, annyira sötétbe vetettek, hogy csak az Isten napja világít ránk. ….. és fájdalmunk is tiltakozás és erő, amelyet semmiféle hatalom meg nem ölhet. Mi ábrándok nélkül álmodunk, járunk a tenger partján, és a hullámokkal barátkozunk. A tenger a száműzöttek barátja. A végtelenbe tekintünk, ismeretlen világokat hallgatunk, nem az idegen nyelvek zenéjét. A természet szép szava szól hozzánk, megvigasztal és bátorít minket. Ha fellegekre nézünk a szelet érezzük, a sirályokat kísérjük tekintetünkkel. Sorsunk fekete, mint a fellegek, a zsarnok elomlik mint a szél, lelkünk ….. Hazánkban a szovjet önkény idején nem hallatszik az idegen nyelv zenéje, nem hallatszik Európa szava, de mérgeznek az idegen eszmék és korcs szavak. Mi azért vagyunk száműzetésben, hogy lelkünk minden erejéből megőrizzük a romlatlan szót, a szép magyar szót, és ne engedjük hozzánk közel a tébolyult eszmék fertőzetét. A mi száműzetésünk tiltakozás a butaság és a gonoszság ellen.
Zene
Kedves hallgatóink! Irodalmi őrjárat című rovatunkat közvetítjük. Felolvastuk Horváth Béla írását, amelyben a száműzetésben élő költő Kodolányi János legutóbbi rádiónyilatkozatával foglalkozott. Most hallgassák meg széljegyzetünket a budapesti rádió és a kommunista párt központi lapjának tuk-ták vitájáról.
Kedves hallgatóink! Valóságos járvány keletkezett a kommunista irodalmárok körében, az úgynevezett önbírálat, vagyis az irodalmi közgyónás járványa. Akik még néhány esztendővel ezelőtt, mint például a boldogtalan Keszi Imre, a szocialista realizmusról írta terjedelmes dicsőítő közleményeket az irodalomtörténeti folyóiratoknak álcázott füzetekben, most szánalmas módon verik mellüket bűnbánatukban, mint egy orosz muzsik, mondván, hogy tévedtünk, de ezentúl megjavulunk. Elég látványos ez a nagy fogadkozás, de most már kezd unalmassá válni. Az írók, akik nem tévedtek, de különféle üldöztetést szenvedtek, tudják, hogy ezektől a tévedő és most sebtiben megtérő, közgyónást és vezeklést rendező íróktól nem sok jót lehet várni, hiszen azért tévedtek és most azért vezekelnek, mert vékony a tehetségük. Tévedésüket csak egyetlen módon tehetik jóvá, tűnjenek el és hagyják az irodalmat az íróknak, akik nem tévedtek, de mélységesen gyötrődtek az emberiségért, a magyarságért, a világért. A cikkben egyre-másra látnak napvilágot a helyreigazítások, beismerések és önvallomások, természetesen anélkül, hogy ezeknek bármiféle következményei lennének, ugyanis a tévedők még mindig magas hivatali állásokat töltenek be, még mindig a helyükön vannak, noha megígérték, hogy ezentúl nem tévednek. Lukács György is nyilatkozott, és miként a budapesti rádió mondja, a helyreigazításban egy mondatot tévesen közöltek, a lap ugyanis ezt nyomtatta ki, az, hogy ezeket a nézeteket adminisztratív eszközökkel elnyomtuk, nos – mondotta a budapesti rádió – Lukács György helyreigazítása szerint az elnyomtuk helyett elnyomták olvasandó. Ezután a rádió különbség… tuk és ták múlt idejű többes szám ragja között. Mi nem akarjuk követni a magyarázatot, mert szerintünk ennek a tuk-ták vitának nem sok az értelme. Vitára sincsen szükség, mert mindenki tudja, hogy itt nem a tuk-ták esetét kell megvizsgálni, hanem inkább a ták-ték esetét. Mert mit művelt ez a társaság az egész kommunista irodalmi …..? Megmondjuk. Az írói szabadságot elnyomták, a szólásszabadságot eltörölték, az emberi értelmet meggyalázták, a repedt kolomp és fűzfasíp dalnokaikat költővé ütötték, a gondolkodást államosították, a közpénzeket szovjet irodalmi szecska kinyomtatására fecsérelték, a tehetséges írókat családjukkal együtt elhurcolták, aki nem volt hajlandó kommandóra írni, börtönbe vetették. Gazságaikat és garázda tetteiket azután belátták, beismerték és meggyónták, de helyüket el nem hagyták. Sőt, tovább uraskodnak és azt hiszik, hogy miután köntösüket megszaggatták és fejüket hamuval meghintették, az irodalmi közvélemény majd továbbra is eltűri dőreségeiket. Ám ez a legnagyobb tévedésük. A magyar irodalom fölébredt, az éjszakába settengő halovány arcú Nikodémuszoknak és a denevéreknek el kell ’tűnniök’. Amint tudjuk, a denevér a középkorban a parazitáknak és a rossz íróknak volt a jelképe, a denevér ugyanis emlős az emlősök között, és madár szeretne lenni a madarak között, holott a patkányok családjának egyik faja. Szárnyas patkány – ez a kommunista irodalom angyala.
Zene
Irodalmi őrjárat című rovatunk hangzott el. Felolvastuk Horváth Béla írását, amelyben a száműzött költő Kodolányi János legutóbbi rádiónyilatkozatával foglalkozott. Műsorunk ….. pesti rádió és a kommunista pártközlöny ták-tuk vitájáról szóló széljegyzetünket hallották kedves hallgatóink. Legközelebb a jövő héten ugyanebben az időben jelentkezik Irodalmi őrjáratunk. A viszonthallásra!
Zene
Itt a Szabad Európa Rádiója, a szabad Magyarország hangja.
Információk
Adásba került | 1956-10-19 18:31 |
Hossz | 00:18:02 |
Cím | Irodalmi őrjárat |
Műsorkategória | Ismeretterjesztő |
Szerkesztő | Horváth Béla |