Müncheni riport

Az öreg templom arany óramutatója 12 óra 3 percet mutat. Vége a néma tüntetésnek. A rendőr felemeli a karját, megindítja a forgalmat. És senki sem indul. Még hosszú, hosszú percek telnek el, és csak áll, megrendülten áll a város. És a tömegből itt is, ott is nehéz zokogás hangzik fel. Síró németek, síró magyarok. Fájó, tépő, vádoló zokogás, tehetetlen zokogás.
Déli 12 órakor nemcsak az utca külső képe változott meg. Megálltak a gyárban a gépek, letették a szerszámokat, és százezernyi munkás felállva adózott a magyar szabadságharcosok emlékének. A sok müncheni üzem közül felkerestünk egyet a város peremén. Egy textilgyárat. Jobban mondva textilfeldolgozó üzem, ahol úgynevezett konfekciót gyártanak Németország legnagyobb ruhaipari vállalatának, a Lodenfrey nevű cégnek. Néhány perccel 12 előtt érkeztem ide. Már vártak a kapunál és bevezettek a műhelybe. A posztógyárban hatalmas foszlatógépek dübörögtek, a varrodában éppen mozdult a futószalag, kinn az udvaron teherautókat raktak kész ruhával, kabáttal. A raktárakból gördülő állványokat húztak apró motoroskocsik, a gyár kéménye sötét füstöt okádott. Abban a pillanatban, amint megszólaltak a csengők, elhallgatott minden. A vontató megállt az udvaron, nem lendült a gépek karja, a fonodában megálltak a varrógépek, kikapcsolták az áramot az egész üzemben. Itt a gyárban a munkások legnagyobb része asszony és leány. A textiliparban általában így szokott lenni. Valamennyien egy emberként álltak föl gépük mellől, és hallgatva álltak 3 percig. Emlékeztek. Magyarországra gondolt mindenki. A hősökre a Duna menti havas utcákon, a földeken, a Bakony és Mecsek rejtekén bujkáló ellenállókra. Egy kis nép hős fiai megint aranybetűkkel írják a történelmet. Vérükkel pecsételve meg a szabadság akaratát. Nem beszélt senki az üzemben. Nem mondott senki díszes, cifra szavakat. Sem lelkesítőt, sem szomorút. Nem is volt rá szükség. Minek beszélni róla? Minek ismételni, hogy a szovjet hatalom erőszakot alkalmaz a szabadságot, demokráciát követelő magyar nép ellen, és terveit alig néhány júdás támasztja alá. Annyit írtak erről az újságok. Annyit hallottak, beszéltek róla, hogy most szavak nélkül is tudja mindenki, mire gondol a másik. Tudja mindenki az egész üzemben. Sokan közülük már az első napon jelentkeztek véradásra. A többiek ruhát, kötszert, orvosságot ajánlottak fel, pénzt gyűjtöttek a szakszervezet segélyakciójára. Kivétel nélkül mindenki segíteni akart. Most itt állnak néhány percig mozdulatlanul, elmélkedve, tudják, hogy néhány száz kilométernyire innen magyar munkás fiatalok halnak meg a szovjet ágyúk és tankok tüzében, és gyermekek, asszonyok, öregek életét oltják ki a célzás nélkül kioldott bombák. A német munkások három perces, szimbolikus sztrájkot tartanak. Állnak a gépek, pihennek a szerszámok, kikapcsolták a motorokat. Valahol, messze innen most megszólalt egy lélekharang. Vajon ez is a szimbólumhoz tartozik? Minden érzésünk tiltakozik a gondolattársítás ellen. A magyar szabadság nem halt meg! Az ifjúság vére, a drága magyar vér nem hullott hiába.
A Müncheni Stachusról azt mondják, hogy Európa legforgalmasabb tere. Ezen a téren álltam déli 12 óra előtt, és vártam, milyen lesz a három perces néma tüntetés Magyarország eltiprása ellen. Néztem a száguldó autókat. Száguldanak, emberek rohannak bennük a munkájuk után. És a gyalogosok, akik mindig türelmetlenek, ha a rendőr nem nyitja meg idején az úttestet előttük, és a villamosra várók, akik szidják a közműveket, ha nem jön percenként villamos, mit fognak szólni. Lesz három percük, hogy Magyarországra gondoljanak. 12 órakor a rendőr az órájára nézett. Valahol hangszóró szólalt meg, Magyarország, tiltakozásul az autók megálltak. Üres lett az útkereszteződés, de a gyalogosok nem használták ki a kínálkozó alkalmat. Álltak, nem szóltak. És akkor a férfiak egymás után levették a kalapjukat, és az asszonyok összekulcsolták a kezüket. Ezt nem határozta el előre senki. A müncheniek imádkoztak. Csend volt. Három perc múlva, amikor a rendőr a sípjába fújt, akkor hallottam az első halk megjegyzéseket a tömegből. Milyen hosszú három perc - mondta egy férfi. És milyen hosszú három nap, ha valahol segítségre várnak - válaszolt egy női hang. A gyalogosok lassan, határozatlanul megindultak. A nők szemében könny, a férfiak arcán tanácstalan düh. Idegen emberek gondterhelten, szégyenkezve néztek egymás szemébe. Egy fiatalember - egyedül volt, nem tudom kinek szánta - hangosan kifakadt: "És én nem tehetek semmit!". Hangszórós autó fordult be a térre: "Este tiltakozó tüntetés! Magyarország! A diákok mindenkit felszólítanak!" Negyedóráig tartott, amíg kikerültem a belváros forgatagából. Sehol egy mosolygás, sehol egy jó kedvű szó. Komoly, elgondolkozó, gyászoló arcok. Három perc csend, három perc imádság. A fegyverek nem hallgattak el tőle. Az orosz páncélosok sem tűntek el tőle, de hát minek van hatalma ezen a világon, ha nem az imádságnak, és a felebaráti szeretetnek, az együttérzésnek? Nehéz. Ez után a néhány nap után nehéz az ima és a szolidaritás erejében bízni. De lehet. Örülök, hogy láttam a müncheniek és mögöttük a világ lelkét ma délben. Ez a lélek több mint néhány kormányjegyzék és nyilatkozat. És végső fokon hiszem, erősebb is.