Falusi adás

Kedves hallgatóink, falusi adásunk következik!
Hetek, hónapok óta írók és szakemberek arról vitatkoznak, mi az oka a közös gazdálkodás ma már senki előtt sem tagadható csődjének, és hogyan lehet ezen a helyzeten változtatni.
Kedves hallgatóink! Most Zoltán Károly munkatársunk összefoglalja a vita lényegét, és megkísérli a még mindig hallgatásra ítélt parasztság véleményét képviselni.

Bizonyára ismerik falusi hallgatóink is azt a vitát, amelyet ma írók, szociológusok, elméleti és gyakorlati szakemberek folytatnak a csődbe jutott termelőszövetkezetekről. A vitázók valamennyien egyetértenek abban, hogy a termelőszövetkezetek többsége nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Most már esztendők óta csak állami támogatásból élnek, miután a tagság többségét a kényszer erejével szorították a közös gazdálkodásra. Ezek az erőszakkal létrehozott, összetákolt üzemek nem tudnak jövedelmezően gazdálkodni, és egyáltalában nem lettek a szocializmus gazdasági programjának vonzó példáivá. De talán szólaltassuk meg a vitázókat. Földeáki Béla a Csillag legutóbbi számában ezt írja:

Nem vallják magukénak a tagok azt a szövetkezetet, amelybe erőszakkal kerültek, amely nem ér el jó eredményeket. Félnek tőle a parasztok, tehát a parasztság java, a tehetősebb része csak ritkán lép be önként. A nagyüzemi gazdálkodás előbb indul meg, mint annak föltételei megteremtődnének. Ahol pedig a paraszti gazdaságok elzüllesztésével készítik elő a téesz alakulására a talajt, tehát ahol legatyásodott, leromlott földű, leromlott állatállományú parasztok kerülnek össze, ott az égvilágon semmi sincs.

Íme, kedves hallgatóink, ez az, amiről mi már esztendők óta beszélünk. A közmondás is azt mondja, nem akarásnak nyögés a vége, az erőszakkal összeterelt parasztok sohasem fognak belenyugodni vagyonuk, földük, állatállományuk, felszerelésük elvesztésébe. Az úgynevezett közös vagyont sohasem fogják magukénak tekinteni, így a közösséget sem fogják lelkiismeretesen szolgálni. Ebben ma már végre sokan egyetértünk. Most már az a kérdés, hogy lehet ebből az állapotból kitörni. Ezt kérdezi Földeáki Béla is, és így válaszol rá:

Úgy, ha valami más formáját találjuk a szövetkezésnek, ha belátjuk, hogy nem volt a legokosabb dolog hűségesen és pontosan, betű szerint átvenni a szovjet kolhozok szervezési és működési alapelveit. Ezek az alapelvek 1930 táján a Szovjetunióban alakultak ki. Márpedig más 1930 és más 1950, más a Szovjetunió és más Magyarország, más az orosz muzsik és más a magyar paraszt.

Szóval, kedves hallgatóink, ma már idáig is eljutottunk. Egyébként eddig a pontig egyetért valamennyi vitázó. A vélemények azon oszlanak meg, hogy milyen is legyen az az újfajta termelőszövetkezet, amelyben jól érzi magát a magyar paraszt. Földeáki Márkus István javaslatát hibásnak tartja. Hibáztatja, hogy a mostani keretek fenntartatásával csupán azok tartalmának megváltoztatását javasolja. A javaslat két lényeges pontja, hogy a termelőszövetkezetek kapjanak nagyobb önállóságot, és a gépek legyenek a termelőszövetkezetek saját tulajdonában. Földeáki szerint nem lenne helyes az állami gépállomások megszüntetése, mert nincsen az országban olyan termelőszövetkezet, amely saját erejéből traktort, cséplőgépet, aratógépet tudna vásárolni. Szerinte a szövetkezés belső tartalmát kell megváltoztatni, de talán idézzük javaslatának leglényegesebb mondatait:

Először is fel kellene támasztani a felszabadulás után ostobán szétvert tejszövetkezeti hálózatot, amely hosszú időn át kiállotta a próbát. Kellene az állattenyésztésnek egy olyan érdekképviseleti egyesülést teremteni, amilyen például a szőlővidékek hegyközsége. Szükség lenne olyan társulásokra, amelyek takarmányt, és főleg ipari abraktakarmány beszerzésével foglalkozna.

Bizony sok mindent kellene még ezen a téren tenni, és ha Földeáki egy világos fejű, tapasztalt falusi ember véleményét kérdezte volna meg, bizonyára határozottabb, szakszerűbb javaslatokat kapott volna. Na de az ő fantáziáját inkább a szövetkezés magasabb formái izgatják, éppen ezért így folytatja:

Gondolkozzunk egy olyan szövetkezeti formán, ahová a parasztok csak a földjüket viszik be. Az állatok maradjanak otthon a meglévő istállókban, és kapjanak hozzájuk takarmányt a közösből. Mi lenne, ha bevezetnénk olyan rendszert, ahol a tagoknak tudomására hoznánk, hogy mennyi az ő része a közös vagyonból, és ha mondjuk törvényes úton kilép, akkor ezt a részt meg is kapná.

No de most már talán elég lesz a sok tervezgetésből, és megpróbáljuk fölvilágosítani a nép feje fölött vitázókat arról, hogy mit is szólna mindehhez a termelőszövetkezetekbe kényszerített egykori önálló gazda, vagy az a paraszt, akinek mind a mai napig sikerült megtartania önállóságát. Először is, magyar földön az a szólásmondás járja, hogy azt a bizonyos mellényt előbb ki kell gombolni, majd újra meg kell próbálni, de most már helyesen begombolni. A legelső és legfontosabb követelmény tehát, hogy az erőszak legkülönbözőbb eszközeivel közösbe terelt parasztokat engedjék szabadon kilépni a termelőszövetkezetekből. Ez volt Nagy Imre kormányának álláspontja is 1953 közepén. Márkus István is helyesli az akkor történteket, de azóta ismét elmúlt 3 esztendő, és ki merné állítani, hogy ezalatt semmi erőszakot sem követtek el a termelőszövetkezetek továbbfejlesztése érdekében. De hát van itt egy másik fontos kérdés is: miért nem szállnak síkra a vitázók amellett, hogy engedjék a termelőszövetkezeteket és az egyéni gazdákat egyenlő feltételek mellett versenyezni? Ne vegyék el a kedvezményeket a termelőszövetkezetektől, hagyják meg nekik, de adják meg ugyanazokat az egyéni gazdáknak is, és lássuk, ki viszi többre. De az az érzésem, ha falusi hallgatóink őszinte véleményét kell tolmácsolnom, eddig még mindig keveset követelik. Minden értelmesen gondolkodó ember azt kérdezi, hogy miért vitáznak az írók, szakemberek a szántóföldi terület 1/5-ét kitevő, körülbelül 5 ezer termelőszövetkezetről, amikor 6 és félmillió katasztrális holdon 1,5 millió parasztcsalád kínlódik a gazdasági terror és állandó zaklatások terhe alatt? Miért nem tudunk végre Magyarországon is eljutni legalább addig a felismerésig, ameddig a jugoszláv kommunista rendszer már esztendőkkel ezelőtt elért? Sardei mondja 1952-ben egyik beszédében: a szocialista mezőgazdasági rendhez csak az önálló parasztgazdaságok teljes kifejlődése útján juthatunk el. És ennek értelmében valóban megengedték az erőszakkal létrehozott kolhozok felbomlását, aminek következtében 3 év alatt 6 ezer kolhoz szűnt meg. De ha a magyar paraszt különbözik az orosz muzsiktól, akkor nyilván különbözik a jugoszláv paraszttól is. És van-e a világnak önállóságához és szabadságához jobban ragaszkodó fajtája, mint a miénk? Ha a vitázók valóban népünk érdekei szerint gondolkodnának, nem azon törnék fejüket, hogyan lehet jobban működő termelőszövetkezeteket szervezni, azon fáradoznának, hogyan lehetne megszabadítani a 1,5 millió parasztcsaládot a rengeteg kolonctól, az igazságtalan gazdasági megterhelésektől. Ezt várja tőlük parasztságunk.

Zene

Kedves hallgatóink, falusi adásunkat hallották!
Itt a Szabad Európa Rádiója, a szabad Magyarország hangja.