Lássunk tisztán!

Lássunk tisztán! Ebben a műsorszámunkban főképp a kommunista párt tagjait tájékoztatjuk mindarról, amit a moszkovita vezetők titkolnak előlük. Rámutatunk a kommunista pártélet eseményeinek összefüggéseire, megvilágítjuk hátterüket és jelentőségüket.
A rendszer általános válságát a központi vezető szervek új átalakítása sem szüntetheti meg. A sztálinizmus összes maradványainak el kell tűnniük a magyarországi közéletből, és érvényesülnie kell a párttöbbség akaratának, hogy a külön út elve Moszkvától és Belgrádtól egyaránt függetlenül érvényesüljön. Ennek szükségességéről beszél most Gedeon Sándor munkatársunk.

Voltaképpen már a nyár eleje óta forrong az ország népe, és nyomásának hatása alatt elégedetlenkedik a kormányzó kommunista párt tagjainak túlnyomó többsége is. A belső és külső fejlemények történelmi jelentőségű fordulatokat kényszerítenek ki. A magyarországi sztálinizmus vezérképviselőjének, Rákosinak, takarodnia kellett. A sztálinista tábor leváltotta vezető tisztségeiből a magyarországi törpe-Sztálint, de még ebben az ügyben sem végzett egész munkát, mert meghagyta a központi vezetőség és az elnöki tanács tagjának. Az ugyancsak moszkovita Gerő Ernővel cserélték fel, mintegy kihívásképpen a párttagok zömének ellenszenvével szemben. A központi vezetőség szerveiben, a politikai bizottságban és a titkárságban továbbra is biztosítani próbálták a sztálinisták fölényét. Így a pártélet és az állami élet demokratizálásáról hozott központi határozat végrehajtását azokra bízták, akik buzgó kiszolgálói voltak a sztálini egyszemélyi vezetés gyalázatos rendszerének. Le akarták fékezni a parancsolóan szükséges változtatások folyamatát.
A válság megoldásának júliusi álnok kísérlete méltán felháborította a párttagok önérzetes többségét is. A párt tagjainak zöme joggal követelte, hogy a különben is elégtelen júliusi határozat végrehajtását vegyék ki a levitézlett sztálinisták kezéből és teljesen megújított párt-apparátusra bízzák. Gerő és társai azonban ugyanúgy, ahogyan 1953-ban és 54-ben galádul szabotálták az új szakasz politikáját, mindent elkövettek, hogy a júliusi határozat is papíron maradjon, mint megannyi ígéretes elődje. Mi sem érthetőbb, mint az, hogy az ország általános gazdasági és politikai válságának közepette nem csupán a dolgozó nép, hanem az értelmesebb párttagok többsége is egyre erőteljesebb ütésekkel döngette a sztálinizmus fellegvárának kapuit. A párttagok nagy többsége is felismerte, hogy történelmi jelentőségű harcában a nép mellé kell állnia, ha nem akarja egyszer s mindenkorra magára venni a nemzet és a haza elárulásának kárhozatát. Ilyképpen mintegy közös front alakult ki az önérzetes párttagok és a nemzet között, hogy együttes erővel eltávolítsák az ország éléről az elnyomó és kizsákmányoló moszkovita, sztálinista klikket. A néphangulat kikerülhetetlen nyomása alatt nálunk is mindinkább kialakult a párttagok többségének összefogása a felegyenesedő dolgozó néppel, a nemzeti érzésű értelmiséggel, a munkássággal és a parasztsággal, hasonlóan ahhoz a mozgalomhoz, amely Lengyelországban a múlt hét végének drámai kibontakozására vezetett.
A válság elmérgesedett, forradalmi jelleget öltött. És erre mi történt? A Rákosi utódjaként Gerő által vezetett sztálinista klikk kénytelen kelletlen beemelte a központi vezetésbe a pártellenzéknek egy újabb csoportját, amely jóval nagyobb ugyan, mint amelyet júliusba vittek be a központi szervekbe, de valójában szintén nem képviseli teljesen a párttagság zömét. A párttagok nagy többsége mindeddig nem azonosította magát azokkal sem, akiket Gerő és társai kedden este nagy sietve beválasztattak a központi vezetőségbe, illetőleg annak politikai bizottságába és titkárságába. Tulajdonképpen arról van szó, hogy a jugoszláviai tárgyalások eredményeképpen a sztálinista klikk kétségbeesésében igyekszik megalkudni és együttműködésre megnyerni a párt belső ellenzékének titoista beállítottságú frakcióját is, tehát újabb kompromisszummal kísérletezik. Ez pedig éppolyan félmegoldás, mint a júliusi volt, még ha világosabbnak és valamivel messzebb menőnek tűnik is. A sztálinistáknak és titoistáknak ez az összefogási kísérlete sem elégítheti ki az öntudatos párttagok többségét. Nem elégítheti ki már csak azért sem, mert ebben az esetben is a párttagság előzetes megkérdezése nélkül döntöttek. Nagy Imrének és társainak eddigi ellenzéki frakciója miért nem kötötte ki, hogy csak akkor áll össze a gyűlölt sztálinista vezetőkkel, ha ezt a természetellenes frigyet a párttagok többsége előzetesen hagyja jóvá. A párton belüli demokrácia hiányát az elmúlt években ez a frakció is megsínylette. Ezért tehát ragaszkodnia kellett volna az úgynevezett lenini formák betartásához. De nem ezt tette, ők is a párttagság véleményének mellőzésével vonultak be most a hatalom sáncai közé, bizonyára azzal az elgondolással, hogy sztálinista módra majd utólag szavaztatják meg a párttal összefogásukat a sztálinistákkal, a sztálinizmust menteni próbáló reakciós erőkkel.
Meglátjuk, vajon a párt vezető szerveiben komolyan folytatják-e a harcot a sztálinizmus összes maradványainak kiirtásáért, még pedig nem csupán személyi téren, hanem az egész politikában, avagy csak mímelni fogják, hogy port hintsenek a párttagság szemébe. Amilyen mértékben a maguk részéről abbahagyni és a párttagok tömegeiben leszerelni próbálják a sztálinizmus elleni küzdelmet, úgy vesztik majd el azt a viszonylagos népszerűséget, amelyet ellenzéki magatartásukkal a pártban és a párton kívül szereztek. A politika kulcskérdése Magyarországon is éppúgy, mint Lengyelországban, a sztálinizmus teljes felszámolása minden vonalon. Ezért Gerőnek és sztálinista társainak nem lehet többé semmi szerepe a párt és a kormányzat élén. Nekik is takarodniok kell. Menjenek vissza ők is, mint Rákosi a Szovjetunióban, a Szovjetunióba, ahonnan jöttek, mégpedig a szovjet csapatokkal együtt, amelyekkel jöttek.
A párt és a rendszer végzetes válságát a mostani megalkuvó paktummal sem lehet megszüntetni, aminthogy nem lehet feltartóztatni a sztálinizmus kiküszöbölésének és a gyökeres demokratizálásnak a folyamatát sem. A megoldás kilátását ma már csupán egyetlen módon lehet megnyitni: a pártot illetőleg rendkívüli kongresszus összehívásával, de ezzel is csak abban az esetben, ha a küldötteket szabad és teljesen titkos választások útján az egész párttagság maga jelöli ki és látja el a megfelelő utasításokkal az alapszervezetek ülésein. Csupán így tisztázódhat, mit akar igazában a párttagság többsége, jóváhagyja-e a sztálinisták és titoisták összeszövetkezését arra, hogy a kulisszák mögött a párttagság állásfoglalása nélkül határozzanak a párt ez utáni politikájáról. A demokratizálás, a sztálinizmus kiirtásának szükségessége azt követeli, hogy a párttagok zömének akarata szabja meg a szocializmus külön, a nemzeti érdekeknek megfelelő útját, mégpedig Moszkvától és Belgrádtól egyaránt függetlenül, az önállóság és egyenjogúság elismert elvének gyakorlati érvényesülésével.

Főként a kommunista párt tagjaihoz szóló Lássunk tisztán! című adásunkban a kommunista pártpolitika válságának legújabb megoldási kísérletével foglalkoztunk.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!