Londoni levelezőnk, Szabó Zoltán telefonjelentése

Londoni levelezőnk telefonjelentését közvetítjük.

Angliában a hetilapoknak jelentékeny politikai szerepe van. A fontosabb hetilapok 40-45 ezres példányszámban jelennek meg, és komolyan hozzájárulnak a közélet befolyásolásához. A politikai hetilapok közül a Spectator a legrégibb. 1828-ban alapították. Azóta meg-megújuló módszerek és formák között az angol szabadelvűség szóvivője volt. A Spectator eheti számának főcikkét Hugh Seton-Watson írta, "Magyarország és Európa" címmel. Seton-Watson a londoni egyetemen az egyik orosz tanszék tanára és a magyar ügyek régi és jó ismerője, olvas magyarul is. Többször járt Magyarországon és a kelet-európai kérdésekről szóló munkáit, valamint a bolsevizmus természetét elemző művei miatt Kelet-Európa legjobb angol szakértőjének ismerik. A Spectatorban most megjelent cikke annyira szókimondó, annyira igaz és annyira átérzi a magyar forradalom és szabadságharc természetét, hogy egész terjedelmében lefordítottam és közvetítem hallgatóimnak:

Két héttel ezelőtt - írja Seton Watson a Spectatorban - a történelem folyamán első ízben rázta le magáról egy nemzet a totalitárius rendszer igáját. Egyszeri diktatúrát másutt is, ezerszer is megdöntött a nép. Ám itt másról volt szó. A totalitárius rendszer ugyanis nemcsak bizonyos dolgok keresztülvitelében akadályozza meg alattvalóit, mint a diktatúra. Ezen felül azt is elrendeli, hogy polgárai mit csináljanak, mit mondjanak és mit gondoljanak. Nemcsak a közéletet, hanem a magánéletüket is birtokba veszik. A modern állam összes eszközeit igénybe veszik, azokkal mindenkit állandóan mozgósít az egyetlen párt céljai szolgálatára. Porlasztja a társadalmat, szétzúzza az egyének közötti kapcsolatokat és csak a párthoz való hűséget tűri el. Magyarország ilyesfajta uralmat szenvedett el 9 évig Rákosi és Gerő vezetésével. És ez az uralom omlott össze néhány nap leforgása alatt. A támadást az az értelmiségi ifjúság vezette, amelynek megnyerésére a rendszer minden erejét latba vetette, azt várva tőlük, hogy a totalitarizmus szervezetéhez ők szolgáltassák a gondolkodó magyar fiatalt. Egyesek talán úgy vélik - írja tovább Seton Watson -, hogy a magyar fékezhetetlenségtől tartottak Moszkvában. Ez nem igaz. A magyarok kezdeti kívánságai azonosak voltak a lengyel kívánságokkal. A lengyelek hittek Gomulkának. Ám a magyarországi sztálinista-kommunista pártvezér, Gerő vad pánikban próbálta a hatalmát megőrizni. Ez idő alatt a tömegek még rendkívül fegyelmezetten és egységesen viselkedtek. Ám október 24-én az orosz tankok tüzet nyitottak a fegyvertelen tömegekre. Erre a magyar nemzet, a magyar nép, az egész ország talpra állt az oroszok ellen. Senki sem tehet szemrehányást a magyaroknak azért, hogy nem voltak ugyanolyan higgadtak, mint a lengyelek. A magyaroknak sohasem volt annyi esélyük, mint a lengyeleknek. Nekik csak kihívás, árulás és gyilkolás jutott. Természetesen, hogy azt kell remélnünk, a lengyelek meg tudják tartani a múlthónap nyereségeit, azt, hogy Gomulka kellőképpen ki tudja elégíteni népe igényeit, anélkül, hogy az oroszok megtorláshoz folyamodnának. Ám az is lehet, hogy az oroszok nem várják ki, hogy Gomulka mit cselekszik. Azt ígérték ugyan, hogy tiszteletben tartják Lengyelország függetlenségét. Ám Zsukov azt is megígérte, hogy Nagy Imrével tárgyalni fog a szovjet csapatok kivonásáról, és a szovjet tisztek megbeszélésre hívták Maléter tábornokot. A megbeszélésen letartóztatták. Épp úgy tettek, ahogy most 12 éve cselekedett az a szovjet generális, aki a lengyel ellenállás 16 hősét ejtette foglyul. Holott személyes biztonságukat szavatolva hívták megbeszélésre őket. Ennyit érnek Zsukov ígéretei. Ha az álnok marsall egyszer vérszagot érez, vissza semmi sem tartja. Az ember csak abban reménykedhet, hogy ezen Eisenhower elnök is elgondolkodik. Gomulkának minden oka megvan az aggodalomra és Tito aligha nézte jó szemmel mindezt. Román kommunista küldöttség járt nála. Most szovjet gazdáik engedélyéből úgy lehet, elmondanak a románok majd néhány szép beszédet Jugoszláviáról és egy-két titoista jelszó is elhangzik majd. Esetleg jugoszláv mintára még munkástanácsokat is alakítanak a román gyerekek, de ezeket kétségtelenül a Gheorghiu-Dej választottai ellenőrzik majd felülről. A bolgárok valószínűleg ugyanígy fognak járni. Hogy mindez kárpótolja-e majd Titot Magyarország elpusztulásáért, az más kérdés. Kádár János szerepe, aki szovjet védelem alatt bábkormányt alakított, nem világos. Ő titoista hírében állott, Rákosi idején fogságot szenvedett és a forradalom elején Nagy Imréhez csatlakozott. Nem tudjuk milyen fenyegetések, érvek, vagy ígéretek vezették a Nagy Imre-kormány elárulására, azt sem tudjuk, hogy a forradalom melyik szakaszán került át és hogyan az oroszokhoz. A jelek szerint most titoista jellegű politikát hirdet. Meglepő módon azt is kijelentette, hogy nem vész el az, amit a nép korábbi akcióival kivívott, és azt állította, hogy Magyarország független lesz. Ezt mondja ő a szovjet hadsereg vendégeként, holott ugyanez a szovjet hadsereg sok ezer tankot vitt be Magyarországra és még most sem tudott végezni a magyar hadsereg maradványainak eltiprásával. A szovjet haderő nem tette magát közkedveltté azokban az országokban, amelyeket 1945-ben foglalt el. Ám annak idején sohasem volt bűnös ez a haderő polgári személyek módszeres, hidegvérű legyilkolásában, hadifoglyok kivégzésében is. Annak idején remélni lehetett, hogy a Szovjetunió a fasizmustól való megszabadulást és a szociális haladást óhajtja. Azt, hogy a háború utójátékának elmúltával jobb világrendre számíthatunk. Németországban, Magyarországon és Romániában sokan még nem kommunisták is hittek ebben egy ideig. Ámde 12 évvel később már mindenki tudja, hogy mi a kommunizmus. A magyarok lerázták magukról mindezt, és most újra gyilkolják és rabszíjra fűzik őket. Lehetetlennek látszik, hogy a Kádár-kormánynak akadjon követője, néhány száz bosszúvágytól fűtött politikai rendőrt leszámítva. S az orosz csapatok is tudni fogják, hogy ennyire, hogy ilyen egységesen még sohasem gyűlölték őket. Még az ő idegzetük is érezni fogja a magasfeszültséget. A magyarországi és közel-keleti események közötti kapcsolat talán sokáig vitatéma marad, olyan sokáig marad vitatéma, mint a Müncheni Egyezmény annak idején. Senki sem állíthatja komolyan, hogy Moszkvának példával Anglia járt elől. Ha hitszegésről és mészárlásról van szó, Hruscsov és Zsukov mindenkit felülmúlnak. A brit akciót sem lehet összehasonlítani az oroszokéval. A magyarok nem fenyegették Oroszország életérdekeit. Nem küldtek fegyvereket oroszországi felkelőknek. Ők nem próbálták gyűlölködést kelteni az egész világrészben Oroszország ellen. Mindössze azt kívánták, hogy az osztrák szomszédjaikhoz hasonló semlegességgel rendelkezhessenek. Az oroszok a maguk részéről nem bajlódtak azzal, hogy civilek életét kíméljék. Ellenkezőleg. A forradalom akkor érte el tetőfokát, amikor az orosz tankok lemészároltak 600 békés munkást és diákot a budapesti Országház téren. Az oroszok nem egyeztek bele abba, hogy az Egyesült Nemzetek rendfenntartó csapatai válthassák fel saját hadseregüket, ők azzal vannak elfoglalva, hogy foglyokat akasztanak fel és lőjenek agyon, és hogy sebesült gyermekekkel zsúfolt kórházakat égessenek ki. És mégis volt valami összefüggés a két akció között - írja Seton Watson. A magyar forradalom rövid életű múlt heti diadala adta 1947 óta az első alkalmat arra, hogy politikai akció útján teremtődjék meg a béke Európában, vagyis az egységet Németország számára, a függetlenséget Kelet-Európában és a biztonságot az egész kontinens területére, Oroszországot is beleértve. Ezeket a célokat csak úgy lehetett volna elérni, ha a Nyugat bizonyos árat fizetett volna Moszkvának. Gyermekes az a hit, hogy a békéhez ellenszolgáltatás nélkül juthat az ember. Béke pedig 1933 óta nem volt. A váltságdíjat hosszú és nehéz tárgyalások szabhatták volna meg. A múlt héten megvolt a megfelelő pillanat azok megkezdésére. A Nyugatnak akkor kellett volna széles látókörű, de határozott ajánlatot tenni Moszkvának, Amerika, Anglia, Franciaország és Németország egységére támaszkodva. Még az amerikai elnökválasztás utolsó fázisában is lehetett volna szó ilyen egységről, nem végső megoldásról kellett volna megegyezni, hanem arról, hogy Moszkvával miről kell tárgyalni. Ebben a pillanatban a szovjet vezetők még tétováztak. Ellentétes nyilatkozataik és a váltakozó csapatmozdulatok világosan megmutatták, hogy ők maguk sem döntöttek még. Igaz, Sztálin halála óta a szovjet vezetők csak ritkán értenek egyet. Ám ebben a döntő pillanatban a Nyugat nem volt egységes, és a francia és angol kormány csak a Közel-Kelettel foglalkozott. A hétvégén Moszkva a mészárlással megtoldott árulás mellett döntött. Sir Anthony Eden ellen ugyanaz a vád, mint Neville Chamberlain ellen. Nem az, hogy könyörtelen híve az erőszaknak, bizonyára épp annyira emberies és békeszerető mint Chamberlain volt, hanem az, hogy teljesen félreismerte Európa helyzetét és nem sokat törődött Európa sorsával - ezt Seton-Watson írja a mai Spectatorban. - Reméljük legalább azt, hogy Eden politikája jobbra fordítja a közép-keleti helyzetet. Ám még ha be is következnék ez, még ez sem tehetné jóvá az Európára mért csapást, amelyben akárhogyan nézzük, Angliának része volt. A történelem legsúlyosabb vádja Chamberlain ellen ez idő szerint az, hogy nem ragadta meg az alkalmat arra, hogy kedvező körülmények között harcolhasson meg egy harcot, amit egy évvel később úgyis meg kellett harcolnia. Sir Anthony Eden ennél nagyobb hibát követett el. Elmulasztotta a mai történelem egy nagy lehetőségét.

Ezeket írta Hugh Seton-Watson, a londoni egyetem tanára, a londoni Spectator mai számában.

Szabó Zoltán londoni telefonjelentését hallották.