Rendkívüli kommentár

Kedves hallgatóink, rövid kommentárt olvasunk fel a magyar írók szerepéről most folyó szabadságharcunkban.

Európa joggal nevez minket a költők népének. Nemzeti irodalmunk egy lírai költeménnyel és egy költői szónoklattal, a Halotti beszéddel kezdődik. Amióta elzengett sok-sok század éve, amaz első lírai költemény, a mi költőink nemcsak az emberi szépség, a fájdalom és a vigalom dalnokai voltak, de mindenkor részt vettek a nemzet harcaiban, a közügyekben, nemzeti hagyományunkért, létünkért és nyelvünkért folytatott küzdelemben. A történelem minden korszakában az irodalom talán egyetlen országban sem volt annyira nemzeti ügy, mint Magyarországon. Amikor a keleti, vagy nyugati áradatok el akartak sodorni minket, amikor már-már úgy látszott, hogy nem lesz az Istennek soha többé magyarja, mindig fölkelt egy bátor nemzedék, amely a szép szónak, tehát a léleknek erejével szállt szembe az idegen elnyomatással. Amikor a nemzethalál döbbenete járta át a jobbak szívét, éppen azok állottak a nemzeti megújulás élére, akikről az elnyomó hatalom azt hitte, hogy már janicsárokká lettek. A fiatal magyar testőröket dédelgette és kényeztette az előkelő és fényes bécsi udvar, de nem feledkeztek meg hazájuk sanyarú sorsáról, az elnyomott magyarság gyötrelmeiről, és szinte a semmiből új irodalmat teremtettek, megújítva és gazdagítva hagyományainkat. Ugyanez történt a reformkor idején és a 48-as szabadságharcban, nemzeti irodalmunk nagy fölvirágzásának idején, majd később a gyászos Bach-korszakban, amikor miként Vajda János mondotta: „Az írók voltak a nagy halottak, az ország függetlenségének virrasztói.” Lehetett-e másképp most, amikor történelmünk legnagyobb csapása szakadt ránk. A barbár szovjet militarizmus és primitív sovinizmus nemcsak a kenyeret tagadta meg a néptől, de el akarta venni lelkét is, társadalmunkat meg akarták fosztani emberi jellegétől. Hagyományainkat meggyalázták, eltöröltek minden szent jogot, és ránk akarták erőszakolni egy kezdetleges és selejtes irodalom nyomorúságos termékeit. De a legsötétebb esztendőkben, már 1948-tól kezdve az elnémított és üldözött magyar írók nem csüggedtek el. Íróink, költőink, tudósaink, nyelvészeink, történészeink, képzőművészeink a kínban és veszélyben, a gyászban és bajban csak a dalra figyeltek. Mindig csak a dalra, lelkük legbensőbb ihletésére. A költők nem mondtak le irodalmunk nagy és dicső hagyományairól. Ismét bebizonyosodott, hogy a szép szó, a világos beszéd, a ritmus, a versforma oly bevehetetlen erődítmény, amelyet a legkegyetlenebb zsarnokság sem képes romba dönteni. A nemzet élet-halál harcában így váltak az ikes igék győztes seregekké, az igekötők verhetetlen zászlóaljakká. A történészeket semmiféle rendőrség sem tudta meggyőzni arról, hogy szláv sírok vannak ott, ahol sajátságos makacssággal mindig csak frank sírok tárultak elő. Filozófiai íróinkat nem lehetett rábírni arra, hogy a materializmus bölcseletét tekintsék egyedül üdvözítőnek. Képzőművészeink az egész Európában megbecsült festők és szobrászok megvetéssel fordultak el a gyermeteg szovjet kalendárium-illusztrációktól. Nyelvészeink írták a szótárakat, lelkük minden erejéből tisztogatták nyelvünket. Költőink lépésről lépésre hódították vissza a szép szónak, a nemes emberi beszédnek, a költészetnek jogait. Mint a nemzet lelkiismerete, ellenállásuk egy egész nemzet ellenállását fejezte ki. Munkájuk nemcsak kifejezte a nemzet akaratát, hanem ugyanakkor hatékonyan irányította is. Kölcsönös volt ez a hatás. A nemzet szenvedése és vágyakozása egy igazabb, emberibb és magyarabb élet iránt, megtermékenyítette az írókat, és az írók szava felserkentette a népet.

Kedves hallgatóink, felolvastuk rövid kommentárunkat a magyar írók szerepéről mostan folyó szabadságharcunkban.

Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!