00:00 | 00:00 |
A műsor leirata
Kedves Hallgatóink! Most következő hírmagyarázatunkban katonai munkatársunk, Bell ezredes kifejti a magyar katonák magatartásának hátterét a legutóbbi napok és órák tragikusan hősies eseményeiben, valamint a szovjet hadosztályok szerepét a budapesti rendszer megmentése érdekében. Megvizsgálja, hogy az a hallatlan anyagi és szervezési erőfeszítés, amellyel a kommunista hatalmasságok belbiztonsági rendszerüket felépítették, szembeszegülhet-e önmagában a nép és a nemzet akaratával.
Budapest még mindig elzárt a külvilágtól. Csak néhány szemtanú beszámolója tanúsítja hitelesen a Lajtától keletre történteket. Nyugaton mégis világosan, mind világosabban érzékelik az események igazi lényegét, tragikumának teljes méreteit. A nagy nemzetközi távirati irodák jelentéseit ez alkalommal a budapesti rádió hevenyészett hírei, a lakosságnak küldött időszerű drámai felszólításai helyettesítették. Nem kellett egyebet tenni, mint időrendben rögzíteni a sugárzásokat, mindennél plasztikusabban bontakozott ki a tragédia, az eseményeket körülvevő drámai légkör. Ilyen szempontból volt számunkra értékes Bata István vezérezredes, kommunista honvédelmi miniszter egyébként orcapirítóan szégyenletes két hadparancsa, a fegyveres erők tagjainak küldött két üzenete is. Sokat tanultunk belőle. Még többet tanulhat abból a magyar nemzet, a küszöbönálló, valószínűleg nehéz, de kétségtelenül küzdelmes idők számára.
Bata elvtárs két hadparancsa különböző természetű, de együtt alkot kerek egészet. Az első idegesen kapkodó szavaiból kitűnik, hogy a néphadsereg alakulatait és katonáit mézesmadzaggal kell laktanyáikba visszacsalogatni. A második igyekszik reparálni az első által keltett szégyenteljes képet, s elhitetni, hogy Bata vezérezredes szavai szerint a néphadsereg becsülettel helytállt az ellenforradalmi megmozdulással szemben. Legtorzabbak Bata befejező szavai, amikor ezeket mondja kenetteljes kommunista dialektikával. "Dicsőség illesse azokat, akik a nép hatalmáért életüket áldozták!" A szovjet vezérkari tisztből a legfelsőbb katonai polcra avanzsált miniszter tehát nem a kedden felvonult százezreket, a kétségbeesetten fegyvert ragadó fiatalok, munkások és katonák tízezreit véli népnek, hanem azokat, akiknek hatalma érdekében a vérontást elrendelte. Értsd, az Akadémia utcát és természetesen elsősorban a szovjet megszálló hatalmat. Furcsa, de igen jellemző dialektika. Jó lesz megjegyeznünk.
A néphadsereg Bata által idézett helytállását nyugaton már csak azért is fejcsóválva fogadták, mert a hírügynökségek még zavartalan keddi jelentéseiből ország-világ tudta, hogy a Bem-szobor előtt a Zrínyi Miklós Akadémia hallgatói voltak a kezdeményezők, s a későbbi tüntetések tömegeiben legalább 800 egyenruhás tiszt menetelt. A hadsereg cselekvő szerepét, hathatós támogatását a Bata által forradalmi csőcseléknek mondott nemzeti megmozdulás oldalán egyéb jelenségek is igazolják. A forradalom fiataljai aligha juthattak volna napokra elegendő lőszerhez, nehéz és páncéltörő fegyverekhez a katonai alakulatok együttműködése nélkül. A nyugati sajtóismertetések alapján hallgatóink valószínűleg már tudják, hogy háborús hőstettek nem emelhették volna annyira a szabad országok szemében a magyar katona tekintélyét, mint az előbb idézett tények. Nem a kockázatok vállalása miatt. Ilyesmi a fiatalság velejárója. Világszerte azon csodálkoznak, hogy azok lelkében, akiket származásuk szerint gondosan kiválogattak, még nagyobb gonddal és körmönfont igyekezettel évtizedeken keresztül kommunistáknak neveltek, a szabadság eszméje, a magyar nemzeti érzés ennyire érintetlen erejű maradhatott.
Hogyan érezhetnek és ítélhetnek akkor a többiek? Azok a milliók, akik nem kegyeltjei, de kizsákmányoltjai a népköztársaságnak - kérdezik. Minden parancsuralmi rendszer mindenkor nagy figyelmet fordít fegyveres erejére, elsősorban saját biztonsága érdekében. Így volt és van ez hazánkban is. Az ország lehetőségeihez mérten aránytalanná dagasztott haderő elnyelte a költségvetés harmadát. Elfojtotta a fogyasztási javak termelését, lakások építését, kiterjesztette az egészségtelenül méretezett nehézipart. Ugyanekkor a haderőn kívüli katonai kiképzéssel párhuzamosan az ideológiai nevelést az élet minden ágazatára kiterjesztették. Mindez természetesen nem volt elég. A kommunista társadalmat óriási polipként körül- és behálózza a fegyveres belső karhatalom, az ÁVH és testvérszerveinek rendszere. Ezekre a fegyveres biztonsági szervezetekre - megbízható adatok szerint - a budapesti kormány tisztán katonai kiadások harmadára rúgó összegeket költi. Mindent egybevetve az így megtámasztott és biztosított rendszer mindenféle belső megmozdulással szemben sérthetetlennek tűnik. Csak külső erő feszítheti le erőszakkal ezt az acélabroncsot. A belső elkeseredés vagy hazafias lelkesedés soha. Így vélte a világ, szégyenszemre, sokszor így éreztük magunk is. Az utóbbi napok azután leckét adtak a magyar nép nemzeti erejének teljesítő képességéről. Azokról a biztató távlatokról, amelyeket e megrázó napok vigasztaló eredményeként máris elkönyvelhetünk. Bata István két dialektikus hadparancsa e tényeket nem tudja elkendőzni.
Az annyi igyekezettel, áldozatokkal, kommunista furfanggal szervezett néphadsereg bizonyosan maga seperte volna el Gerő Ernőt, és semmilyen parancsra sem emeli fegyverét a magyar fiatalokra, ha nem terem helyszínen a belső karhatalom. Az a szervezet, amely a tüntetőkre leadott első lövéseivel a vérontást megindította, valamint Gerő Ernő sztálinista beszédét követően, s azzal együtt a drámai események provokátora volt. Ez a belső karhatalom olyasféle szerepet tölt be, mint az ítélet-végrehajtó. Magyarul: hóhér. Mint a középkori hóhérok. Mindegy, hogy kire kell tüzelnie, kit és miért kell megkínoznia. Mindegy, hogy Mindszenty bíborost vagy Rajk Lászlót kell vallomásra preparálnia, Kádár János vagy Gerő Ernő kezeiből a csontot kicsipkednie. Úgy tesz, ahogyan gazdája parancsolja. Ez a szervezet természetesen nem habozott honfitársaira tüzelni. De az események bebizonyították, hogy fellépése másképpen alakul szovjet beavatkozás nélkül. Az ilyen foglalkozású pribékemberek kenyéradóik árnyékai. Ha gazdájuk hatalma meginog, ők az elsők, akik a süllyedő hajóról menekülnek. Pontosan ez történt volna most is, ha kitűnő kommunista szimatú Gerő és Nagy Imre nem hívják idejében a már ugrásra készen álló szovjet hadosztályokat. A minden irányból Budapest felé gördülő szovjet páncélosok mögött azután az ÁVH is megtalálta lelki egyensúlyát, önbizalmát. Pribék szerepében sietett helytállni, hogy kiérdemelhesse Bata István dicséretét. Ma már pillanatig sem kétséges: az októberi ifjak, a magyar dolgozók, a hazájukért lelkesedő katonák elseperték volna a rendszert talán puskalövés, vérontás nélkül. Bebizonyították, hogy az a magyar öntudat, az a nemzeti érzés, amelyről eddig álszeméremből, hamis önmérsékletből alig mertünk beszélni, valóságos tényező, amely életet, politikát, hatalmat és jövőt formál. Majdnem azt mondottuk, hogy fizikailag lemérhető tényező. Erősebb, mint a kommunista rendszerek nagy áldozattal és gonddal épített fegyveres biztonsági szervezete. Ez az erő az elmúlt órákban átmenetileg alulmaradt a szovjet páncélosokkal szemben, de utóbbiak sikere csak átmeneti volt. A bevált mondás szerint "Idegen szuronyok hegyén nem lehet tartósan kormányozni." Különösen akkor nem, ha olyan elsöprő, áldozatkész nemzeti lelkesedés, elszántság áll vele szemben, mint amilyennek Magyarország népe a legutóbbi napokban tanújelét adta.
Hírmagyarázatunkban Bell ezredes a legutóbbi események tanúságai alapján megvizsgálta, hogy a kommunisták fegyveres belbiztonsági rendszere szembeszegülhet-e önmagában a nemzet akaratával.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!
Budapest még mindig elzárt a külvilágtól. Csak néhány szemtanú beszámolója tanúsítja hitelesen a Lajtától keletre történteket. Nyugaton mégis világosan, mind világosabban érzékelik az események igazi lényegét, tragikumának teljes méreteit. A nagy nemzetközi távirati irodák jelentéseit ez alkalommal a budapesti rádió hevenyészett hírei, a lakosságnak küldött időszerű drámai felszólításai helyettesítették. Nem kellett egyebet tenni, mint időrendben rögzíteni a sugárzásokat, mindennél plasztikusabban bontakozott ki a tragédia, az eseményeket körülvevő drámai légkör. Ilyen szempontból volt számunkra értékes Bata István vezérezredes, kommunista honvédelmi miniszter egyébként orcapirítóan szégyenletes két hadparancsa, a fegyveres erők tagjainak küldött két üzenete is. Sokat tanultunk belőle. Még többet tanulhat abból a magyar nemzet, a küszöbönálló, valószínűleg nehéz, de kétségtelenül küzdelmes idők számára.
Bata elvtárs két hadparancsa különböző természetű, de együtt alkot kerek egészet. Az első idegesen kapkodó szavaiból kitűnik, hogy a néphadsereg alakulatait és katonáit mézesmadzaggal kell laktanyáikba visszacsalogatni. A második igyekszik reparálni az első által keltett szégyenteljes képet, s elhitetni, hogy Bata vezérezredes szavai szerint a néphadsereg becsülettel helytállt az ellenforradalmi megmozdulással szemben. Legtorzabbak Bata befejező szavai, amikor ezeket mondja kenetteljes kommunista dialektikával. "Dicsőség illesse azokat, akik a nép hatalmáért életüket áldozták!" A szovjet vezérkari tisztből a legfelsőbb katonai polcra avanzsált miniszter tehát nem a kedden felvonult százezreket, a kétségbeesetten fegyvert ragadó fiatalok, munkások és katonák tízezreit véli népnek, hanem azokat, akiknek hatalma érdekében a vérontást elrendelte. Értsd, az Akadémia utcát és természetesen elsősorban a szovjet megszálló hatalmat. Furcsa, de igen jellemző dialektika. Jó lesz megjegyeznünk.
A néphadsereg Bata által idézett helytállását nyugaton már csak azért is fejcsóválva fogadták, mert a hírügynökségek még zavartalan keddi jelentéseiből ország-világ tudta, hogy a Bem-szobor előtt a Zrínyi Miklós Akadémia hallgatói voltak a kezdeményezők, s a későbbi tüntetések tömegeiben legalább 800 egyenruhás tiszt menetelt. A hadsereg cselekvő szerepét, hathatós támogatását a Bata által forradalmi csőcseléknek mondott nemzeti megmozdulás oldalán egyéb jelenségek is igazolják. A forradalom fiataljai aligha juthattak volna napokra elegendő lőszerhez, nehéz és páncéltörő fegyverekhez a katonai alakulatok együttműködése nélkül. A nyugati sajtóismertetések alapján hallgatóink valószínűleg már tudják, hogy háborús hőstettek nem emelhették volna annyira a szabad országok szemében a magyar katona tekintélyét, mint az előbb idézett tények. Nem a kockázatok vállalása miatt. Ilyesmi a fiatalság velejárója. Világszerte azon csodálkoznak, hogy azok lelkében, akiket származásuk szerint gondosan kiválogattak, még nagyobb gonddal és körmönfont igyekezettel évtizedeken keresztül kommunistáknak neveltek, a szabadság eszméje, a magyar nemzeti érzés ennyire érintetlen erejű maradhatott.
Hogyan érezhetnek és ítélhetnek akkor a többiek? Azok a milliók, akik nem kegyeltjei, de kizsákmányoltjai a népköztársaságnak - kérdezik. Minden parancsuralmi rendszer mindenkor nagy figyelmet fordít fegyveres erejére, elsősorban saját biztonsága érdekében. Így volt és van ez hazánkban is. Az ország lehetőségeihez mérten aránytalanná dagasztott haderő elnyelte a költségvetés harmadát. Elfojtotta a fogyasztási javak termelését, lakások építését, kiterjesztette az egészségtelenül méretezett nehézipart. Ugyanekkor a haderőn kívüli katonai kiképzéssel párhuzamosan az ideológiai nevelést az élet minden ágazatára kiterjesztették. Mindez természetesen nem volt elég. A kommunista társadalmat óriási polipként körül- és behálózza a fegyveres belső karhatalom, az ÁVH és testvérszerveinek rendszere. Ezekre a fegyveres biztonsági szervezetekre - megbízható adatok szerint - a budapesti kormány tisztán katonai kiadások harmadára rúgó összegeket költi. Mindent egybevetve az így megtámasztott és biztosított rendszer mindenféle belső megmozdulással szemben sérthetetlennek tűnik. Csak külső erő feszítheti le erőszakkal ezt az acélabroncsot. A belső elkeseredés vagy hazafias lelkesedés soha. Így vélte a világ, szégyenszemre, sokszor így éreztük magunk is. Az utóbbi napok azután leckét adtak a magyar nép nemzeti erejének teljesítő képességéről. Azokról a biztató távlatokról, amelyeket e megrázó napok vigasztaló eredményeként máris elkönyvelhetünk. Bata István két dialektikus hadparancsa e tényeket nem tudja elkendőzni.
Az annyi igyekezettel, áldozatokkal, kommunista furfanggal szervezett néphadsereg bizonyosan maga seperte volna el Gerő Ernőt, és semmilyen parancsra sem emeli fegyverét a magyar fiatalokra, ha nem terem helyszínen a belső karhatalom. Az a szervezet, amely a tüntetőkre leadott első lövéseivel a vérontást megindította, valamint Gerő Ernő sztálinista beszédét követően, s azzal együtt a drámai események provokátora volt. Ez a belső karhatalom olyasféle szerepet tölt be, mint az ítélet-végrehajtó. Magyarul: hóhér. Mint a középkori hóhérok. Mindegy, hogy kire kell tüzelnie, kit és miért kell megkínoznia. Mindegy, hogy Mindszenty bíborost vagy Rajk Lászlót kell vallomásra preparálnia, Kádár János vagy Gerő Ernő kezeiből a csontot kicsipkednie. Úgy tesz, ahogyan gazdája parancsolja. Ez a szervezet természetesen nem habozott honfitársaira tüzelni. De az események bebizonyították, hogy fellépése másképpen alakul szovjet beavatkozás nélkül. Az ilyen foglalkozású pribékemberek kenyéradóik árnyékai. Ha gazdájuk hatalma meginog, ők az elsők, akik a süllyedő hajóról menekülnek. Pontosan ez történt volna most is, ha kitűnő kommunista szimatú Gerő és Nagy Imre nem hívják idejében a már ugrásra készen álló szovjet hadosztályokat. A minden irányból Budapest felé gördülő szovjet páncélosok mögött azután az ÁVH is megtalálta lelki egyensúlyát, önbizalmát. Pribék szerepében sietett helytállni, hogy kiérdemelhesse Bata István dicséretét. Ma már pillanatig sem kétséges: az októberi ifjak, a magyar dolgozók, a hazájukért lelkesedő katonák elseperték volna a rendszert talán puskalövés, vérontás nélkül. Bebizonyították, hogy az a magyar öntudat, az a nemzeti érzés, amelyről eddig álszeméremből, hamis önmérsékletből alig mertünk beszélni, valóságos tényező, amely életet, politikát, hatalmat és jövőt formál. Majdnem azt mondottuk, hogy fizikailag lemérhető tényező. Erősebb, mint a kommunista rendszerek nagy áldozattal és gonddal épített fegyveres biztonsági szervezete. Ez az erő az elmúlt órákban átmenetileg alulmaradt a szovjet páncélosokkal szemben, de utóbbiak sikere csak átmeneti volt. A bevált mondás szerint "Idegen szuronyok hegyén nem lehet tartósan kormányozni." Különösen akkor nem, ha olyan elsöprő, áldozatkész nemzeti lelkesedés, elszántság áll vele szemben, mint amilyennek Magyarország népe a legutóbbi napokban tanújelét adta.
Hírmagyarázatunkban Bell ezredes a legutóbbi események tanúságai alapján megvizsgálta, hogy a kommunisták fegyveres belbiztonsági rendszere szembeszegülhet-e önmagában a nemzet akaratával.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!
Információk
Adásba került | 1956-10-26 0:30 |
Hossz | 0:09:24 |
Cím | Rendkívüli katonapolitikai kommentár |
Műsorkategória | Kommentár |
Ismétlések |
1956-10-26 0:30 |
Szerkesztő | Borsányi Julián |