Reflektor

Gallicus rovatát, a Reflektort közvetítjük.

Szignál

Olvasgatjuk azt a táviratot, amelyet a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága és a Magyar Írók Szövetsége együttesen küldött a Békevilágtanácsnak Párizsba, Joliot-Curie ügyvezető elnök címére. Azt kérik benne, hogy forradalmunkkal kapcsolatban, amellyel kivívtuk nemzeti függetlenségünket és állami szabadságunkat, haladéktalanul hívják össze a Békevilágtanácsot rendkívüli ülésre Bécsben. Ugyan mit szól ehhez az óhajhoz a nagytekintetű tanács? Nem tudjuk, de elképzeljük zavarát. Nem azért, mintha a Békevilágtanácsnak nem volna elég szíve, elég lelke az elnyomottak védelmére kelni. Éppen ellenkezőleg, óriási szív, mérhetetlen lélek van benne. Ha Kokinkínában megbillentettek egy vörös agitátort, ha Párizsban előállítottak egy kommunista rohamlegényt, ha New Yorkban rajtaütöttek Moszkva egy kémecskéjén, ez a béketanács máris talpon volt, nemzetközi akciókat szervezett, háborgott, harsogott, a jog és a törvényesség durva sárba tiprását emlegette. Emlékezünk még a Rosenberg-házaspár elítéltetésével kapcsolatos hadjáratra? Félreértés ne essék, a halálbüntetésnek mi is ellenfelei vagyunk. Istenem, ha a bitófa meg a sortűz nemesítené az erényeket, javítaná az erkölcsöket, elrettentené a sátánt, akkor az emberiség már maga lenne a testté vált mennyei angyalsereg. Mert ölni aztán öldöstünk eleget, századunk versenytárs nélkül viszi el a mészárlás pálmáját, még a legsötétebb középkor legfeketébb századai elől is. Pheidiasz valaha tüzes doronggal szúrta át egy rabszolga máját, hogy híven ábrázolhassa Prométheusz szenvedéseit. Ma egész népek májába döfik a tüzes dorongot, de nem azért, hogy örök időkre szóló remeket alkossanak, mint a klasszikus szobrász, hanem magáért a dorongért, magáért a májért, a nyers és durva hatalomért. Borzadva fordulunk el tehát az öldöklés képétől, borzadva még akkor is, ha ezt az öldöklést a törvény szentesíti. De mégis, tessék csak visszagondolni a Rosenberg-ügyre! Két életről volt szó, mégpedig két korántsem ártatlan, korántsem szűzies életről. De a béketanácsot még a nyilvánvaló, sokszorosan bebizonyított bűnhalmazat sem ingathatta meg kegyelmi felgerjedésében. A magyar nép, amelyet a vasfüggöny zárt el a szabad világtól, el sem képzelheti, mily sodró hullámokat vert Nyugaton a békeeszme legfőbb intézményének irgalmi lázadása. A nagyvárosok utcáit és tereit megszállották a pártszolgálatos hölgyek, mert természetesen béketanács és párt egyet jelentett, ugyanannak a fogalomnak, ugyanannak a szervezetnek, ugyanannak az ázsiai imperializmusnak két arculata. Tehát megszállották az utcákat és tereket, például a párizsi utcákat és tereket, ahol mi magunk is átéltük ezt a humanista elözönlést, hosszú íveket lobogtattak a kezükben, odabökvén őket az emberfiának orra alá:
- Mit akar a polgártárs? Háborút vagy békét? Életet vagy halált?
- Természetesen békét és életet - felelte mindenki.
- Békét és életet? Akkor írja alá polgártárs ezt az ívet!
Volt, aki aláírta és volt, aki nem írta alá. Érzelmesség és öntudat döntötte el. Akkoriban pedig még sokan voltak érzelmesek és kevesebben öntudatosak. Ma már persze megfordult az arányuk. Két-három esztendő századokra elég világosságot gyújtott az értelmekben. Sőt, a mi szabadságharcunk talán örök időkre elég világosságot. Szóval volt, aki aláírta és volt, aki nem. Aki nem, azt a rohamlányok nyomon követték, ujjal böködték és megvető vigyorral sivítottak feléje:
- Ez az ember öldöklést akar, szolgaságot akar, háborút akar! Ez az ember a fekete reakció bérence!
Ezért mondottuk, hogy a Békevilágtanács keserű zavarban lehet forradalmi értelmiségünk és Írószövetségünk táviratának olvastán. Mert e tanácsnak ugyan nagy a lelke, de ez a lélek csak akkor mozdult meg, soha máskor, ha Moszkva a jelet megadta. A vasfüggönyön kívül egyetlen arculverés is fullasztó önkénynek tűnt képzelmében. A vasfüggönyön belül ezrével és tízezrével mészárolhattak, százezrével és milliójával deportálhattak, a tanács nem mozdult. Ez a földgolyó úgy oszlott két féltekére működésében, hogy az egyik féltekén jognak számított még a bakó kötele is, a másik féltekén hóhérlásnak számított még a törvények érvényesülése is. Mit csináljon hát most, amikor azok szólítják fel közbelépésre, akiket nem bélyegezhet fasiszta ügynököknek, akikről tízszer is elismerte már, hogy a szabadság és függetlenség bajnokai? Hogy kerülje meg a magyar szabadság ügyét, amely olyan fonák szabadság, mint a tyúkketrec szabadsága, amelybe behatol a szabad róka? Hogyan tagadja meg múltját, jelenét, idvezítő Moszkváját, amelynek légiói ott taposnak egy nemzet vérrel szerzett függetlenségének földjén? Nem tudjuk, mint cselekszik és hogyan cselekszik majd, miként kászmálódik ki a hínárból. Csak részvétünket tolmácsolhatnánk, ha ilyesmi élne bennünk irányában.
Tehát elment a távirat Párizsba. Ám Párizs messze van, és Bécs, mióta a szovjet tankok ismét lezárták határainkat, éppen olyan messze van. De a magyar föld a miénk. Ha a Békevilágtanács késedelmeskedik, vártat, egy szava sem volt ahhoz, hogy 15 ezer magyar ifjút ledöfnek a barikádokon, hogy láncba és vérbe borítanak egy békés hazát, nos jó, megértjük. Mi van azonban a magyar Béketanáccsal? Nem választják el tőlünk sorompók százai és kilométerek ezrei. Ott él velünk, a gyász és a halál közepette. Mi van hát vele? Annak idején, ha egyetlen életről vagy akár csak egyetlen bilincsről volt is szó, még bűnálladékot sem tekintve lepték el falmezőinket tiltakozó plakátjai, városainkat és falvainkat ágenseinek siserahada. Ez a béketanács benyomakodott minden gyárba, iskolába, irodába, még a magánlakásokba is. Százezrével és milliójával gyűjtötte az aláírásokat, aláíratott mindenkit, még azokat is, akik a zsarnokság börtöneiben senyvedtek, aláíratta őket porkolábjaik mellett és szabadságuk ellen. Most azonban, amikor magyarok hullottak és ezrével hullottak az aszfalton, nem volt egyetlen protestáló szava, egyetlen méltatlankodó hangja sem. Füstjét sem láttuk, mintha nem is léteznék. És mi van az emberbarátság, a jogtisztelet, a nemzeti szuverenitás, a személyi méltóság védelmének egyéb magasztos intézményeivel? Mi van a Magyar Nők Demokratikus Szövetségével? Mi van a DISZ-szel? Mi van a Magyar-Szovjet Társasággal? És a többi fedőszervvel, a többi cseléd-szervezettel? Ha a keleti hosszúság 73. és a déli szélesség 28. foka alatt, 30 ezer kilométerre hazánktól, ráhersent egy elvtársra a vizsgálóbíró, akkor könnyek borították már arcukat és rekedtre ordították hangszálaikat. De ha az Országház téren a gyermekek és asszonyok százain görög végig a hernyótalp, akkor a sírkerti csend fülsiketítő kakofónia az ő némaságukhoz képest. Nem fogunk csodálkozni és nem fogunk türelmetlenkedni, ha a Békevilágtanács Párizsban késlekedni fog a válasszal. De némileg csudálkozunk és némileg türelmetlenkedünk, hogy késlekedik azaz egyszakaszos rendelet, amely még az emlékét is eltörli azoknak a békebarátoknak, akiknek mindenütt halál volt a halál, csak éppen Budapesten volt magnum áldomás!

Szignál

Gallicus rovatát, a Reflektort közvetítettük.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!