Színházi és művészi bemutatók Nyugaton

1956. október 22. 7:50 ● 09:09

00:00 00:00

A műsor leirata

Színházi és művészeti bemutatók Nyugaton című műsorszámunk következik.
Ebben a műsorszámunkban most párizsi tudósítónk írását olvassuk fel.

Ha gyermekéveim első csalódásának emlékét keresgélem, mindig belésajdulok. Egy szép napon rájöttem, hogy Verne Gyula nem volt magyar. Jó 30 esztendeje már ennek. Azóta kissé megderesedett a fejem, és az élet többek között arra is megtanított, hogy a híres-neves szerzőt igazándiban Jules Verne-nek hívták, és idestova 3 emberöltő óta alussza örök álmát valamelyik párizsi temetőben. Amint azonban lenni szokott, az alkotás túlélte az alkotót. Sztrogoff Mihály, Grand kapitány gyermekei, Sándor Mátyás és Nemo, a Nautilus búvárhajó parancsnoka, ma szakasztott olyan fiatalok és éppoly emberi valóságot képviselnek, mint mikor Verne Gyula - én már bizony csak így hívom - életre álmodta őket. Sőt, Verne teremtő fantáziáját azóta már itt-ott utolérte a hétmérföldes csizmát viselő haladás. A repülőgép, a tengeralattjáró, a távolba látás időközben mindennapi valóság lett, és holnap vagy holnapután talán már a holdrakéta is útnak indul. Verne örökifjú hőseit szárnyra kapta a film, a televízió, a cinemascop. Végül elérte őket - vagy legalábbis Nemo kapitány személyében egyiküket - a napjainkban dívó átértékelt újjászületés végzete is, függetlenül az alkotója által megszabott irodalmi kerettől, és önkezébe vette sorsának irányítását. Nemo kapitányt, a Nautilus fedélzetén a tenger mélységeit keresztül-kasul bolyongó magányos hőst, felfedezte az egzisztencializmus. Azonban nem üt át egy kemény és gúnyos kétkedésével, hanem valami csodaszeren táplált, újdonsült romantika dunsztosüvegjében. Midőn a párizsi Théatre de la Marine függönye felgördül, a Nautilus parancsnoki fülkéjében vagyunk. A rendező hűségesen lemásolta Verne francia giccssorozatának, az úgynevezett Hetzel-féle kiadásnak korabeli illusztrációját. A második császárság nehézkes bútorai, [...] csokrok és aranyozott bronzcikornyák fölött feszül a parancsnoki híd. Szemben velünk hatalmas üvegtábla, mely mögött a darab pörgésével párhuzamban megelevenedik a tenger. Óriás polipok, vizicsikók, szivárványszínű halrajok, elektromos ráják és néhány félelmes fűrészorrú cápa vonul, vonaglik, úszik, lebeg és tekereg a Nautilus üvegfala előtt. Az egész első felvonást halk sustorgás festi alá, mintha valahol a kulisszák mögött valóban a Nautilus csavarjai fúrnák a tengervizet. A mese indulásán maga Verne Gyula sem találhatna semmi kivetnivalót. A búskomor Nemo kapitány és a furfangos inasával egyetemben a Nautilusra tévedt francia szobatudós, Arronac kötelességtudóan szajkózza Verne szövegét, időnként azt is bemondván, merre is tartanak. Valahogy így például: "Kapitány! Most kezdhetjük a harmadik fejezetet!" Vagy így: "Hol vagyunk elsőtiszt? A 147. lap alján megadott szélességi és hosszúsági fokon." Ezek a hősök nem dramatizált regényalakok, hanem magának a kalandregénynek megelevenedett hősei. Tudatában vannak, hogy végzetük az 512. oldalon beteljesedik. Eleve ismerik valamennyi kalandjuk kimenetelét. Újból és újból végigélik megszabott sorsukat, valahányszor egy-egy kalandszomjas gyermek felüti a könyvet. Nemo és társai ilyenkor ismét tudott sorsukra elevenednek. Ez az életkényszer azonban egyre inkább elviselhetetlenné válik hőseink számára. Végül is döntő lépésre szánják magukat. A 102. oldalon Verne Gyula szerint a Nautilus leszáll a opálos mélységbe, a színpadon fellázadó Nemo kapitány azonban íme, ellenkező parancsot ad: "Ki a felszínre!". Itt kezdődik az új, a váratlan, a kiszámíthatatlan kaland, amelynek többé már nem ura a rég elporladt szerző. A regényhősök élethősökké lesznek, s egyből rádöbbennek, hogy ők is csak emberek. A szó minden magasztosságával és minden fonákságával. A regényszövegből nem ismert hajók bukkannak föl a látóhatáron, a gépész rájön, hogy Verne elfelejtett szerszámládát írni a motorházba. Végül a magányos kapitány is észreveszi, hogy Verne nem gondoskodott számára asszonyról. Az önállósított Nemo nagy üggyel-bajjal megoldja ezt a problémát is, de ugyanakkor a szív szava végzetes választás elé állítja. Nemo dilemmája jelenti a darab kulcsát. Mivé legyen hát? Magányos hős, vagy esendő ember? A dicsőség és a boldogság nem lehet egy egy képen osztálya valakiknek. A harmadik felvonásban látjuk Nemo szenvedését, aki elhagyta a Nautilust, és az asszony kedvéért Párizsban polgári életet próbál teremteni. Távoli tengerekről álmodik, és filléres gondjai vannak. Kincses szigetre készül, de ugyanakkor sört kell kiszolgálnia egy külvárosi csapszékben. Végül is Nemo, az ember gyáván megfutamodik, és visszamenekül a 102. oldalra, ahol lázadása kezdődött. Nem volt ereje embernek lenni, és maradt az, aminek Verne megálmodta, csak hős. Ezzel a beletörődéssel zárul a különös színdarab, mely az őszi évad egyik legfigyelemreméltóbb párizsi sikere. Pirandello komédiát és valóságot elegyítő lüktetése, Charleston egyéni létezését szomjazó vergődése, és Albert Camus gyáva hősei és hősi kisemberei vonulnak az empire szalon és a tengeri herkentyűktől nyüzsgő Nautilus ablak romantikus háttere előtt. Embernek nehezebb lenni, mint hősnek. Ez talán a darab tanulsága. Lehetséges. Vagy egy másik. A magány és a kaland éppúgy kiszabatott minden ember számára, mint a fültőmirigy lob, vagy az orrtörlés. Mindenki azon a helyen lehet csak igazán nagy, és emberfeletti, ahová végzete állította. Legyen az parancsnoki fülke vagy kiszolgáló pult. És még egy döbbenetes mementó: akad egyfajta ember, aki sohasem ott boldog, ahol éppen van. Midőn kilépünk a Théatre de la Marine kapuján a fényárban úszó Champs Élysées-re, a csípős szél már sodorja az őszi lombot. Mint a végzet az embersorsokat. A komposzt elől idevilágít a sudár obeliszk, és a Sacre Coeur fényárban úszó fehér temploma ott őrködik a Montmartre fölött, mint egykor Szent Genovéva a nagy párizsi éjszakában. Az igazi hősök talán nem azok, akik a lombhullásnak nagy rugaszkodással ellene szegülnének, hanem azok, akik féltő gonddal plántálják tovább az új életet jelentő rügyeket, amelyen nem fog a szélvihar minden ereje. Akik nem hősök a filmek regényben fogant talmi értelmével, hanem csak emberek. Hitted volna-e, ó, ifjú korom hajdani Nemo kapitánya, hogy 3 évtizeddel csodás kalandjaid olvasása után ilyen újabb tanulságot tudsz még deresedő fejemre ráolvasni. Ha nem hitted, egyből se bánjad! Hiszen csak hős vagy, és magad is csak a Théatre de la Marine deszkáin döbbentél rá arra, ami nehezebbet, szebbet és örökérvényűbbet jelent. Mi is hát embernek lenni?

Zene

Színházi és művészeti bemutatók Nyugaton című műsorszámunkban ezúttal párizsi tudósítónk beszámolóját olvastuk fel.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!

Információk

Adásba került1956-10-22 7:50
Hossz0:09:09
CímSzínházi és művészi bemutatók Nyugaton
MűsorkategóriaTudósítás
Megjegyzés[...] nem érthető
Műsor letöltése MP3