Reflektor

Gallicus rovatát, a Reflektort közvetítjük. Nem amnesztiákat kínálgatni, hanem feltételeket könyörögni! Ez a szovjet-magyar kormány kötelessége! Erről szól Reflektorunk.

Szignál

"Nagy Imre vezetésével megalakult az új, nemzeti és demokratikus magyar kormány!" - halljuk immár ötödször, hatodszor a visszafoglalt budapesti rádió mikrofonján. Új? Szemelgetjük a névsort, és keressük, de nem leljük ezt az újdonságot. Demokratikus? Ugyan miben fejeződik ki a demokráciájuk? Tán a statáriumban vagy a szovjet martalócok tatárdúlásában? Magyar? De hiszen a magyar nép elsöpörte őket, már hírük sem lenne, emlékük is alig, ha nyomorult létüket nem védenék a vörös szuronyok és páncélszörnyetegek. Végül pedig nemzeti? Nemzeti kormányt csak a nemzet alakíthat. Ez a nemzet pedig kint vérzik a barikádokon. Már ezernyi, vagy tudj' Isten, hány ezernyi életet áldozott, nem azért, hogy ez a kormány legyen a kormánya, hanem azért, hogy ne ez a kormány legyen a kormánya.
Mégis azt mondják, hogy új, demokratikus, nemzeti és magyar. De mi tükrözhetné vissza hívebben az igazságot, minthogy ez a kormány a bunkerek mélyén bujdosik, nehogy szembetalálkozzék azzal a néppel, amely valóban nemzeti, és valóban magyar? Az omlásnak és romlásnak ebben a fojtogató, szívszorító órájában mindennél jellemzőbb, hogy a hatalomhoz görcsösen ragaszkodó lakájok a halottak százairól beszélnek. Pedig bölcsen tudják, ők tudják legjobban, amint tudja az egész ország is, az egész világ is, hogy nem a halottak százairól, hanem a halottak ezreiről kellene vallaniok. Ám ezek a demokratikusak, ezek a nemzetiek megfutamodnak a holtak, elrejtőznek a vértanúk elől. Mert minden halott, minden vértanú az ő lelkiismeretüket terheli, az ő homlokukra éget, ámbár nincs rajta több szabad hely, újabb és újabb bélyeget. Nem százak és százak, hanem ezrek és ezrek, mi nem tagadjuk, nem lopjuk ki őket sírjukból, a mi mártírjaink és az ő áldozataik!
Mi a helyzet a messze századok legcsudálatosabb, legfanatikusabb szabadságharcának ötödik napján? Nem más, minthogy a forradalmi nép egyetlen megmozdulása elsöpörte helyéről a rémuralom rendszerét. Meg ne tévesszen bennünket, hogy a harc mérhetetlen szenvedésekkel és pusztulásokkal, változatlanul áll még. Nem az Akadémia utcai demokraták, nem a moszkvai magyar honfiak, nem a statáriumos népbarátok ellen folyik a küzdelem. Nem, és százszor nem! Mert ezek, igazában, nem is léteznek többé. A szabadságharc első percei megsemmisítették, pozdorjává zúzták az agyagóriást. Kiderült, hogy nem áll mögötte senki és semmi. Még karhatalma sem. Még önnön képére formált janicsárjai sem, sőt, saját maga sem, a párt sem, amelyben megtestesítette, megszemélyesítette uralmát. Az északi sark csonttörő hidege szaharai kánikula ahhoz a fagyos űrhöz képest, amelyben ez a bitor hatalom hazánkban élt. A nemzet egy lehelete elég volt ahhoz, hogy ne legyen többé. Amint ezt még maguk sem tagadhatják. "Népi demokratikus rendünk életérdeke követelte, hogy a szovjet csapatok segítségét kérjük!" - mondotta Nagy Imre. Két életérdek ütközött össze, a lakájoké és a nemzeté. A lakájok enmaguk mellett döntöttek. És most azt mondják, hogy a kormányzat, amelyet az idegen bajonettek hegyéről gyakorolnak, demokratikus, nemzeti és magyar.
Tehát a harc, amely annyi gyásszal és áldozattal zajlik, nem ellenük zajlik. Mivel nincsenek. Hanem kegyuraik ellen, vagyis a szovjet főhatalom és a magyar nép között. Mégis, miféle arcpirító, miféle pimasz és szentségtörő helyzet adódik!? Az az uralkodó csoport, amelyet Magyarország oly erővel, szenvedéllyel és gyűlölettel hányt ki magából, ahogyan nemzet még sosem végzett tirannusaival, kegyelmet kínálhat, egyik amnesztiát a másik után, sorra-rendre a győzteseknek. Értsük meg! A legyőzött a győzőnek. A bunkerben bujkáló poltron a torlaszon vérüket ontó harcosoknak. Mivel pedig poltronok, poltronok módján kínálgatják kegyelmüket is. Az első időpontot szerdán délután két órára tűzték ki - figyelem, figyelem, még négy perc, még három perc, még két perc, s azután mindenkit felkoncolunk. Az óra ütött, és következett a meghosszabbítás. Még négy perc, még három perc, még két perc, s utána mindenkit fölkoncolunk. Újabb meghosszabbítás, újabb koncolás és így tovább mind a negyedik nap estjéig, pergett a sötét és gyáva rémdráma anélkül, hogy bárkit is megriaszthattak volna. Úgy gondolták, hogy ázsiai hordáikkal úrrá válhatnak a diadalmas nép testén és lelkén. És ez a nép ekkor bizonyította be, hogyan kell igazán győzni. Halál vagy szolgaság? Nem habozott pillanatig sem. A halált választotta. A halált inkább, semmint azokat, akik demokratákként, nemzetiekként és magyarokként akarják a szovjet tankok háta mögül és bunkereik mélyéből sorsát tovább irányítani.
Ezek kínálnak kegyelmet a népnek? A rettegő, megfutamított áruló gráciát nyújt a bajnoknak? A hóhérnak nemcsak kötele, hanem már olajága is van a mártír részére? Ott tartunk, hogy a bűn ülhet úriszéket az erény felett? Nem ez a kötés urak! Ha utcáinkon ott dúlnak is a szovjet tankok, ha a tucatot manapság tizenkét magyar élettel számolják is hazánkban, mégis a nemzet győzött, és a lakájhatalom takarodott el. Nem amnesztiákat kell itt kínálgatni, amelyeket egyébként nem kért és nem fogadott el senki, nem kegyelmeket kell nyújtani, hanem a győztes nép feltételeiért könyörögni. Erről a népről azt mondotta az imént Bécs, hogy megtanította a világot, miként kell meghalni. És azt mondotta az imént München, hogy nem azért kell leborulni a magyarok előtt, mert életüket adják szabadságukért, hanem azért, mert életüket adják az egész emberiség szabadságáért. És azt mondotta London, hogy ha Nagy-Britannia egyebet nem tehet, hajoljon meg legalább Magyarország nagysága előtt. Ennek a nemzetnek kínálják kegyelmüket az ázsiai hordák cselédei? Nem amnesztiát, hanem tárgyalást a győztesekkel, hadd mondják meg, hadd szabják meg föltételeiket. Mindenekfölött és mindenek előtt azt a feltételüket, amely a megnyugvásnak, a magyar élet megújhodásának alapja: vissza a vörös légiókkal hazánkból! Vissza ezekkel a légiókkal, amelyek meghamisítják egész létünk, szabadságharcunk, ezer meg ezer mártírunk halálának értelmét! Vissza velük, hogy képtelen áldozataink ellenére ne taposódjék sárba a nemzeti akarat!
Nem kegyelmezni, hanem tárgyalni tehát! Nem olajágat nyújtani, hanem feltételekért esdeni! Hiába böködnek a vörös szuronyok erdeje felé, hiába pislogatnak az asszonyokat és gyermekeket eltaposó páncélosokra, nincs más lehetőség, nincs más megoldás az ő részükre sem. Mert soha meg nem lehetnek, soha meg nem férhetnek, soha meg nem békélhetnek azzal a nemzettel, mely vérét adta szabadságáért, ha e vért a szovjet serlegbe töltik duhaj italul. Csak a nemzettől remélhetnek valamit, és nem idegen kegyuruktól. Mert e kegyúr bajonettjeinek hegyére felkapaszkodhattak ugyan, de megülni és megmaradni a bajonett hegyén, ilyen fakírt még nem szült a történelem!

Szignál

Gallicus rovatát, a Reflektort közvetítettük.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!