Munkáskommentár

Szignál

Molnár József rovata: Heti munkáskommentárunk következik. Miért passzívak a csepeli munkások? Mit tettek a lengyel a munkások a lengyel függetlenség kivívásáért, a demokratizálódás híveinek győzelméért és a sztálinista vezetők eltávolításáért.

Kedves Munkáshallgatóim! Valami csodálatos véletlen folytán, épp azokban a napokban került a kezembe az Irodalmi Újság október 13-i száma, amely Pál László sztahanovista gyalus levelét közli arról, hogy miért hallgatnak a csepeli munkások, amikor az első hírek érkeztek a lengyelországi eseményekről, a lengyel munkásság bátor és hősi kiállásáról. Őszintén megvallom: rezignáltan, szomorúan olvastam Pál László levelét, gondolatban hol a Varsó melletti Zeranban, hol pedig Csepelen jártam. Zeranban forradalmi hangulat fogadott, lázasan izzó szemek fogadtak és bármerre néztem mindenütt a munkásság, az évszázados küzdelmeinek legszebb emlékeit idéző kép fogadott. Csepelen, ahogy Pál László megírta: még mindig a ne szólj szám, nem fáj fejem bölcsnek vélt olcsó logikája határozza meg a munkások magatartását. Zeranban vagy bármelyik más lengyel ipari városban a munkásság nem ismer többé félelmet, egy emberként áll oda a lengyel függetlenség nagy és szent ügye mellé, egy emberként követelik a bűnös sztálinista múlt teljes felszámolását, a sztálinista vezetők eltávolítását és megbüntetését. Csepelen elnémulnak a munkások, ha egy alapszervi vezetőségi tag közelükbe ér. Rajk temetése előtti napokon Pál László szerint az üzemekben arról beszélgettek egymás között az emberek, hogy kimenjenek-e az ártatlanul kivégzettek temetésére és nem lesz-e ez még hátrány valamikor. Zeranban és Lengyelország többi ipari városában ekkor már mindenütt munkásgyűlések ezrein követelték a dolgozók a liberalizálódás híveitől, hogy többé ne legyenek passzívak, ne legyenek határozatlanok, vigyék végig a harcot, számoljanak le a lengyel függetlenséget lábbal taposó, a munkások jogait elrabló bűnös sztálini múlt minden haszonélvezőjével. A központi vezetőség olyan személyi és szervezeti változtatásokat hajtson végre a központi vezetőségben és a párton belül, amely megfelel a lengyel nép és párttagság kívánságainak. Pár hónappal ezelőtt a poznani felkelés leveretése után azt lehetett volna hinni, hogy a lengyel munkásság megrettent, elveszíti hitét, ellenálló ereje összeomlik és tehetetlen bábbá válik a visszahúzó, restaurációs erők kezében. Megelégszik a bejelentett reformokkal, nem zúgolódik, nem követel többé semmit. Akik Lengyelországban ebben reménykedtek, azok végzetesen csalódtak az elmúlt hét végén. A háború utáni lengyel történelem legdrámaibb pillanatában a lengyel munkásság megmozdult és megmutatta, hogy a poznani felkelést leverhették ugyan, de a lengyel munkások vére nem hiába hullott a porba. A lengyel munkások nemhogy egy alapszervi titkár megjelenésétől megrettentek volna, magától Hruscsovtól sem ijedtek meg. Azon a napon, amikor Hruscsov vezetésével egy szovjet delegáció váratlanul megjelent a lengyel fővárosban a munkások az üzemekben maradtak, elhatározták, hogyha a szovjet vezetők hatalmi szóval a szovjet hadsereg egységeit vonultatják fel a lengyel nép ellen, akkor ők is megmutatják a lengyel munkásság erejét. Azokban a drámai napokban, amikor a pártvezetőségen belül a lengyel függetlenség és liberalizálódás hívei egyszerre két fronton is hadakoztak, a pozíciójukat védő lengyel sztálinisták és erőszakos beavatkozással fenyegető szovjet delegáció ellen, a lengyel munkásság készen állott. Tudta ezt Hruscsov is, meg kellett hajolnia a lengyel nép akarata előtt. Nem tudta megakadályozni Gomulka főtitkárrá való megválasztását, Rokosszovszkij szovjet marsallnak a Politbüroból való kihagyását. Dolgavégezetlenül volt kénytelen visszatérni Moszkvába. Amikor a lengyel fővárosban elterjedt a hír, hogy a központi vezetőségben a függetlenség és demokratizálódás hívei győzelmet arattak a pozíciójukhoz makacsul ragaszkodó sztálinisták felett, a lengyel lapoknak a győzelmet bejelentő külön kiadásait a munkások árusították az utcákon. A lengyel munkásság joggal tekintette saját győzelmének az elmúlt hétvégén bekövetkezett eseményeket. Gomulka főtitkárrá való megválasztása után ki is jelentette, hogy a sztálinista erők és a szovjet erőszak feletti győzelem sohasem valósulhatott volna meg, ha a lengyel nép, a lengyel munkásság és ifjúság nem állott volna oda azok mögé, akik a pártvezetőségen belül megindították a küzdelmet a lengyel függetlenség elismeréséért és a demokratizálódás folytatásáért. Vajon lehetett volna- e győzelem, ha október 19-én, a varsói Csepelen, Zeranban, az autógyár munkásai azt mondották volna: ne szólj szám, nem fáj fejem. Ha a zerani munkások azt latolgatták volna a legdrámaibb napokban, hogy nem lesz-e még hátrányunkra valamikor, ha most kiállanak a lengyel függetlenség ügye mellett, ha most követelik a sztálinisták eltávolítását, Gomulkának és a liberalizálódás híveinek a hatalomba való visszahelyezését. Erre csak azt felelhetem: nem, nem lehetett volna győzelem Lengyelországban, ha a vezetők mögött nem állott volna ott egy emberként a lengyel munkásság. Nem lehetett volna győzelem, ha a lengyel munkások vére Poznanban nem szentelte volna meg a szabadság ügyét. A lengyel munkások tudták ezt, ezért az utolsó napig hősiesen, halált megvető bátorsággal harcoltak és még vasárnap, a győzelem napján is készenlétben állottak. Varsóban és sok vidéki városban bevonultak a gyárakba, sok munkás szombatról vasárnapra virradó éjszakát is a gyárakban töltötte, de ott maradt vasárnap egész napon át. Eltökélt szándékuk volt, hogy abban az esetben, ha a szovjet vezetés vagy a sztálinista erők megkísérlik elfojtani a lengyel nép akaratát, akkor kivonulnak az utcára és a munkásság erejével kényszerítik térdre a lengyel függetlenség és demokrácia ellenségeit. Erre azonban már nem volt szükség. A megvert sztálinista hadak eltűntek a lengyel politikai élet színteréről, nem mertek szembeszállni a lengyel nép, a lengyel ifjúság és legfőképpen a lengyel munkásság mindenre elszánt akaratával. A liberalizálódás híveinek győzelme ma már biztosnak látszik. A munkások újból ott állanak a munkapadok mellett, s megkezdték a munkát abban a hitben, hogy ezután önmaguknak és nem a szovjet imperializmusnak termelnek. Verejtékes munkájuk gyümölcseit ezután nem egy idegen hatalom, hanem az egész lengyel nép élvezi. Kedves munkás hallgatóim, amikor ezeket végiggondolom, újból rápillantok Pál László csepeli munkás levelére az Irodalmi Újságban. Nem, nem a magyar munkásságból sem veszett ki a nemzeti érzés, a szervezett munkásság generációinak harca nem volt hiábavaló. A magyar munkásság is érzi, hogy ha akar részese lehet a népek, az elnyomott népek egy új tavaszának. A magyar írók már meghirdették az új márciusi ígéretet. Az Irodalmi Újságnak azért a számáért, amely az író közgyűlésen elhangzott felszólalásokat közli Csepelen is tíz forintokat adnak. A magyarországi sajtóban egyre több és több munkás szakít a ne szólj szám, nem fáj fejem hazug bölcsességével, és mondja meg határozottan a véleményét. Azok a magyar írók és politikusok, akik a lengyel vezetőkhöz hasonlóan elszánták magukat a demokrácia megvalósítására, az ország függetlenségének kivívására, számíthatnak a magyar munkásság támogatására. Ez a támogatás, amint a lengyel példa is mutatja, a demokratizálódás híveinek győzelméhez vezet.

Molnár József Munkáskommentárját hallották.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!