Reflektor

1956. október 20. 13:10 ● 08:55

Mikes Imre
00:00 00:00

A műsor leirata

Gallicus rovatát, a Reflektort közvetítjük. A szovjet kölcsönről és a kapitalista kölcsönről elmélkedik mai Reflektorunk.

Szignál

Hogy messziről kezdjük azzal a kölcsön históriával kapcsolatban, amelyről töprengeni ma feladatunk, induljunk ki talán abból, hogy a kölcsön, mármint az államkölcsön a nyugtalanító fogalmak közé tartozik Nyugaton is. Ennek ugyan ellentmondani látszik a valóság, hiszen Franciaország népe éppen a múlt héten ajánlott meg 321 milliárdot, tehát káprázatosan nagy összeget a kincstár javára, és esetleg kétszer ennyit jegyzett volna, ha Ramadié pénzügyminiszter 17 nappal a kitűzött terminus előtt le nem zárja a jegyzést. Ez a 321 milliárd mindjárt tanúskodik arról is, hogy sem a nyugati országok nyomoráról szóló friss, sem a népmilliók elszegényedéséről szóló antik marxi elmélet nem áll valami erős lábon. Mert ha a 321 milliárdot elosztjuk a Szajna-menti köztársaság lélekszámával, kiderül, hogy minden francia átlagban 8000 frankot jegyzett, beleértve még a ma született csecsemőt és a féllábú sarki koldust is. Ez a nagy buzgalom, mintha cáfolná azt a tételünket, hogy az államkölcsön nyugtalanító fogalom Nyugaton is. Pedig nyugtalanító, vitathatatlanul. Előttünk például Jules Romains egyik újabb kötete, a Varázsszőnyeg. Ennek 238. oldalán leljük ezeket a keserű mondatokat: „Amikor atyám 1927-ben meghalt, anyám és én 50 000 frank értékű orosz kölcsönkötvényt örököltünk tőle. Elképzelhető, mennyi takarékoskodással, lemondással, nélkülözéssel gyűlt össze ez az 50 000 békebeli frank. De amikor örököltük, értéke már zéró volt. Nos jó, maradt néhány francia járadékpapír is, Párizs város kölcsöne, a hitelintézet kölcsöne és más effélék, ezeknek értéke a frank devalvációinak következtében egy hatodára, egy hetedére esett. Egy becsületes és munkás élet minden áldozata, hogy tisztes öregséget biztosítson, odavolt. Íme hát, még tőlem várnak valamit? Tőlem, aki inkább levágatnám a kezemet, semhogy egy centime-ot adjak az államnak!? Elköltöm pénzemet az utolsó vasig! Néha nagy összegeket kapok, de nem rakok félre egy petákot sem! Aranyat vásárlok vagy akármit, inkább vennék trágyát konzervben, minthogy az állammal kössek üzletet!” Így ír a Párizsi Akadémia halhatatlan tagja, és ezért mondottuk, hogy az államkölcsön fogalma még Nyugaton is megborzongatja kissé a polgárokat. Arról azután nem tehetünk, hogy a valóságra rácáfol az élet és a borzongó polgárok négyszer annyit ajánlanak föl a kincstárnak, mint amennyit kérnek tőlük. Megesik az életben, hogy nem az igaz az igaz, hanem az ellenkezője. Amint éppen most esik meg ilyesmi a mi kies népi demokráciánkban is. Mert, ha valahol borzadályos a kölcsön fogalma, akkor elsősorban nálunk borzadályos, ahol esztendőkön át nem azt kérte az állam, ami felesen sok volt, hanem azt ragadta el, ami nem volt egyáltalán. Valószínűtlen, hogy a pénzügyek történelme ismerne még egy olyan portyázó hadjáratot, mint a mi békekölcsöneink sorozata. Ezek a kölcsönök még akkor is sanyarítják a tömegeket, amikor nem léteznek többé. Hiszen a méltányos béreket azon a címen tagadják meg tőlük, hogy ezentúl nem szednek jegyzési sápot. Tehát nálunk úgy emelik az életszínvonalat, hogy nem viszik el azt, ami nincs. Így aztán joggal gondolhatjuk, hogyha a nemzeti felháborodást hőmérővel lehetne mérni, a kölcsönök gondolatára száz fok körül táncolna a higany. Ámbár most úgy véljük, a közvélemény helyeslőleg, sőt elégtételként vette tudomásul, hogy szó esett a kölcsönről, ezúttal a Petőfi Kör vitaestjén. Ahol valaki felvetette a kérdést, nem volna-e lehetőség külföldi kölcsönre, mire a jelenlévő Vass Zoltánnak, aki a rendszer gazdaságos, financiális ügyvitelének egyik nagymestere, kiszaladt a száján: „Nagyon jó volna egy külföldi, kapitalista kölcsön.” Ebből már elgondolhatjuk, mi a reális értéke annak a százmillió rubeles szovjet kölcsönnek, amellyel a múlt héten Moszkva sietett segítségünkre. Már tudniillik ígéretképpen, mert valóságban még egy kopet sem érkezett címünkre. De ha megérkezett volna mind a százmillió, azzal sem jutnánk messzire, hiszen ez a százmillió rubel csak 26-27 millió dollárnak felel meg, és ez az aránylag jelentéktelen summa, a mi vészes összeomlásunkban meg sem kottyan. A szomszéd Ausztria nem nagyobb ország nálunk, mégis 900 millió dollár áll a kölcsönszámláján. Az a 27 millió tehát, még ha nem is ígéret formájában létezne csupán, se nem oszt, se nem szoroz. Érthető ilyenképpen, hogy Vass Zoltán ajakán kicsúszott a kapitalista kölcsön sóvár gondolata. De szembe fordultak ezek a budapesti nemzetmegváltók enmagukkal. Néhány évvel ezelőtt a Nyugat a Marshall-segély formájában nem kölcsön, de ingyen segélyt kínált részünkre. Emlékezünk még, mily méltatlankodva, mily gőggel vetették vissza? Most pedig ők maguk hozakodnak elő a kamatos pénz óhajával. Vass Zoltán meg is riadt kissé, hogy talán túl messzire ment, mert óvatosan hozzáfűzte: „De nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az ilyen kölcsönnek igen nagy ára lehet.” Nem tudjuk, mit ért a rendszer azon, hogy igen nagy ár, szerintünk a Moszkvával istápolt kapcsolatoknak volt igen nagy ára. Olyan nagy ára, hogy saját iparunk fojt meg bennünket, saját kanánunk nem ad elég kenyeret, saját áldozatainkat kényszerülünk díszsírhelybe temetni. A szovjet segítségnek valóban fullasztó ára volt, gazdasági és erkölcsi, pénzügyi, szabadságjogi téren egyaránt sok sarcot pengettünk már mi a századok során a magas portáknak és magas kancelláriáknak pro és kontra, de talán együttvéve sem annyit, mint amennyit néhány esztendő alatt magas pártfogónknak, a Kremlnek. Adjuk meg azonban, hogy a nyugati kölcsönnek is nagy ára lehet. Nagy ára a rendszer számára, de nem nagy ára a nemzet számára, mert ami az interest illeti, az uzsora nem divatos Nyugaton. Ha valaki öt százalékot kér, a másik meg csak négyet, ahhoz megyek, aki kevesebbet igényel. Fertőzött bér osztott konc. Viszont igaz, hogy ezeknek a kölcsönöknek feltételei vannak. Az első feltétel: a hitelt kérő nemzet szabadságjogainak biztosítása, nemcsak azért, mert a szabad világ etikájával összeférhetetlen lenne a korbácsos önkényhatalmat támogatni, hanem azért is, mert ahol a korbács a törvény, ott nincs biztonság, egyensúly, szilárd közélet, tehát nincs biztosítéka a kölcsönpénznek sem. A második alapfeltétel: a nemzeti termelés egészséges mivolta, tehát a fejveszett, ostoba, felelőtlen tervgazdálkodási anarchia helyett a termelés és értékesítés szabadsága a falvakon, a honi érdekekkel és nyersanyagforrásokkal harmonikus iparfejlesztés, és végül, de nem utolsó sorban, a dolgozó nép méltó, elviselhető, emberi sorsa. Nyilván, ez az a nagy ár, amelytől Vass Zoltán retteg, de amelyet a nemzet remél. Mert ennek az árnak a megadása azt jelentené, hogy a rendszer leépül, s egyben azt jelentené, hogy önrendelkezésünk és szabadságunk felépül. Végeredményben azonban nem tett számot, hogy ki féli és ki sóvárogja ezt a külföldi kölcsönt. Merthogy a szabad világ segítségét megkérjük-e vagy sem, azt nem érzelmek döntik el, hanem könyörtelen történelmi kényszerűségek és ezek között az a fojtogató csőd, amelybe a tehetségtelen, idegen gyarmaturalom döntötte az országot és a nemzetet.

Szignál

Gallicus rovatát, a Reflektort közvetítettük. Itt a Szabad Európa Rádiója, a szabad Magyarország hangja.

Információk

Adásba került1956-10-20 13:10
Hossz0:08:55
CímReflektor
MűsorkategóriaKommentár
Ismétlések
1956-10-20 13:10
SzerkesztőMikes Imre
Műsor letöltése MP3