Katonapolitikai kommentár

Szignál

Bell ezredes szól a Magyar Néphadsereg katonáihoz, a Magyar Népköztársaság fegyveres erejének valamennyi tagjához, parancsnokaihoz, tisztjeihez, tiszthelyetteseihez és katonáihoz. A hétfői és keddi drámai események kapcsán a magyar katonák felelősségéről, a nemzetükkel és népükkel szemben való kötelezettségeikről beszél.

Mai műsorunk megszerkesztésének órájában még nem látjuk a legutóbbi két nap történéseinek összes vonatkozásait, a hátteret és a mozgatóerőket olyan világosan, hogy végleges ítéletet mondhatnánk. A nemzetközi hírszolgálati ügynökségek tudósításai, valamint budapesti diplomaták jelentései nyomán azonban már tudja a világ, hogy a Duna völgye ismét véres, sok vonatkozásában tragikus, más tekintetben viszont biztató, a magyar nemzeti önérzetet jogosan feszítő, a szabadság örök eszméjét szolgáló események színtere volt. Mint századok folyamán annyiszor. A szabad világ figyelme kedd óta Lengyelországról Magyarországra, Varsóról Budapestre terelődött. Annyi máris kétségtelen, hogy a három év előtti június 17-i berlini, valamint a legutóbbi poznani események eltörpülnek a magyar nép, a munkások, katonák, fiatalok e heti elszánt kiállása mellett. Az egyik nagy német rádióállomás hírmagyarázójának szavai szerint Kossuth és Görgey szabadságharca óta nem emlegették a szabadság országaiban hazánkat és a magyar népet annyiszor és olyan elismeréssel, mint most. A nyugati kommentárok külön érdekessége, hogy azokban, a magyar katonák bátorsága, a Zrínyi Miklós Akadémia szereplése, úgyszintén a Bem-szobor előtt a szovjet csapatok kivonulását követelő 800 katonatiszt tüntetése külön és jelentős méltatást kapott.
A világsajtó általános ítélete szerint a magyar dolgozók és a magyar fiatalok, közöttük élen a magyar néphadsereg katonáinak egy csoportja a lengyel példán fellelkesedve és ezt a példát követve szállt szembe a sztálini vonalat képviselő Gerő moszkovita belső karhatalmával, a Budapest ellen felvonult szovjet csapatokkal. Ez az általánosítás nagy vonalaiban igaz, de sok érdekes részlet felett elsiklik. Ezek a részletek, pedig azt bizonyítanák, hogy a magyar helyzet sok tekintetben eltérő volt a lengyel testvérnépétől. Éppen katonai vonatkozásai kapcsán sokszor nehezebb, máskor viszont nagyobb lehetőségeket nyújtó, mint az előzetes lengyel megmozdulás. Ezért, mielőtt ítéletet mondanánk azok felett, akik fegyvert fogtak magyar honfitársaikra, mielőtt szabatosan rögzítenénk azokat a kötelezettségeket, amelyek ma és a következő hetekben a magyar fegyveres erők tagjait terhelik, a lengyel katonák helyzetét és szerepét vesszük rövid vizsgálat alá. Mindenképpen tanulságos lesz.
A nemzet elfojtott erőit Lengyelországban és Magyarországon is azonos tényezők mozgatták. Közöttük három kiemelkedő: a szovjet, a szovjet elnyomás iránti gyűlölet, az általános szabadság utáni vágy és a magasabb életszínvonal megvalósítása. Egy bizonyos területen viszont, a lengyel helyzet merőben más, mint a magyaroké, és ez a külpolitika. Az Odera-Neisse környéki területek megtartása és biztosítása érdekében Varsó akarva-akaratlan Moszkvával fog mindig együttműködést keresni az erősbödő Németország esetleges revíziós igényeivel szemben. Minél inkább emelkedik Németország, annál valószínűbb a Kreml külpolitikai támogatását kereső lengyel magatartás is. Ez magyarázza azt a tényt, hogy Gomulka az őt Varsóban ért legutóbbi szovjet sértések, Hruscsov és társai megalázóan kihívó viselkedése ellenére hajlandó egyenrangú társ szerepében a szovjet külpolitika vonalán maradni. Magyarország érdeke ilyen politikát nem kíván. Ellenkezőleg. Minden józan nemzeti megfontolás a Kremltől való teljes elszakadást parancsolja. Annál érdekesebb tehát megfigyelni, hogy a varsói válságos órák idején miként alakult Lengyelország és a szovjet katonai kapcsolata, milyen volt a varsói kormány és a lengyel haderők magatartása. Rokosszovszkij, a Bata Istvánhoz hasonló szerepet játszó szovjet-lengyel hadügyminiszter még Gomulka megválasztása előtt a lengyel sztálinistákkal együtt puccsot szervezett. E puccsra elsősorban azért nem került sor, mert annak tervezői értesültek a lengyel haderő hangulatáról és arról, hogy a lengyel katonák támogatására nem számíthatnak. A szovjet tábornagyból lett lengyel hadügyminiszter erre megmozgatta a lengyel és keletnémet földön állomásozó szovjet seregtesteket, s azokat megindította Varsó irányába. A lengyel párt és a lengyel kormányzat részéről egyöntetű felháborodást és azonnali ellenintézkedéseket váltott ki ez a hír. A milíciát és az úgynevezett biztonsági hadtestet felfegyverezték, de nem a nép és Gomulka, hanem a szovjet csapatok ellen. Varsó előtt lengyel ezredek foglaltak állást a város védelmére. A Reuter iroda jelentése szerint Stettinnél lengyel alakulatok löveg- és aknavető tűzzel tartottak fel Kelet-Németországból lengyel földre tartó orosz csapatokat. A központi bizottság előtt felelősségre vont Rokosszovszkij marsall kénytelen volt ígéretet tenni a szovjet csapatmozgások azonnali beszüntetésére. Ezt az ígéretet néhány órával később a szovjet kormány tagjai megerősítették, és amint a nyugati világlapok helyszíni tudósítói írják, valóban betartották. A szovjet alakulatok ismét eltávoztak. Rokosszovszkij a helyén maradhatott ugyan, de melléje helyettesként Gomulka bizalmi emberét nevezték ki.
Varsóban a jelek szerint két okból nem került vérontásra sor. Először azért, mert ellentétben a spontán, a hirtelen lelkesedéstől elragadtatott ötletszerű magyar indulat kitörésétől, a lengyelek alaposan felkészültek. Ha a szovjet erőszakot alkalmaz, komoly harcokra, valóságos háborúra került volna sor. Másodszor pedig azért, mert a Kremlnek manapság semmi sem lett volna kellemetlenebb politikai megterhelés, mint fegyveres összetűzés legnagyobb európai szövetségesével. A legutóbbi világháború emlékezetes varsói árulása s a lengyel tisztek ezreinek katyni legyilkolása után egy ilyen viszály mértéktelenné növelte volna a lengyelek amúgy is tekintélyes orosz gyűlöletét. A Kreml tehát engedett, de ez volt az utolsó engedmény. Magyarországon, ahol egyébként kipróbált emberek, Gerő Ernő ül a legfontosabb őrhelyen, az indulatok váratlan kitörésére, már cselekedett. Ezt annál inkább megtehette, mert erre Gerő Ernő és Nagy Imre, az újsütetű miniszterelnök kérték. Katonahallgatóink egybevethetik a magyar és lengyel kormányok magatartását. Megérthetik, hogy mennyire jogos volt a keddi ifjúsági tüntetések katonarésztvevőinek az a kívánsága, amely a lengyel példa maradéktalan követését, elsősorban a szovjet katonaság eltávolítását szorgalmazta.
A tüntetések azonban nem maradtak a követelések politikai vonalán, hanem indulatos cselekedetekké dagadtak, amelyek végül vérontáshoz vezettek. Így merült fel az a három kérdés: volt-e indokoltsága az erőszakos fellépésnek abban az időpontban, amikor a kormányzat amúgy is a hibák megszüntetését ígérte? Van-e értelme, lehet-e haszna a kiontott vérnek? Végül, melyek azok az irányelvek, amelyeket a Magyar Népköztársaság fegyveres erőinek e válságos órákban követniök kellett? Mindháromra válaszolunk.
Semmi sem volt jogosabb, mint a kormányzat fogadkozásaiban, a hivatalosan hangoztatott reformok komolyságában kételkedni.
Nem az írók és újságírók jóhiszeműségéhez, napvilágot látott törekvéseik őszinteségéhez fér kétség, de azokhoz a politikai erőkhöz, amelyeket Gerő Ernő képviselt. Egy hét előtt kifejtettük, hogy mennyire átlátszó és mennyire ördögi volt a két hét előtt megrendezett temetések jóvátételi komédiája. Azóta Gerő Ernő beszéde bebizonyította, hogy a mindenható főtitkár lényegében a változatlan sztálini politika síkján áll. A sztálini politika módszereit és hangját hallottuk akkor is, amikor a budapesti rádió minduntalan fasiszta ellenforradalmároknak bélyegezte e nemzeti megmozdulás harcosait. Immár nem lehet tagadni a hazánkban tartózkodó szovjet erők igazi rendeltetését sem. Azt, hogy azok kizárólag a szovjet impérium érdekeit biztosítják. Az orosz csapatok bevetése alkalmából a varsói paktumra való hivatkozás szemenszedett esztelenség volt, amely sem a nemzetközi jog, sem a politikai ésszerűség szempontjából nem állja meg helyét. E körülményt legutóbbi nemzetközi hírmagyarázatunk már bőven kifejtette. A tragikus események nagy hordereje és ezzel kapcsolatos maradandó eredményei tekintetében pedig, pillanatig sem lehet kétségünk. Az időtálló, mélyenjáró eredményeket nem a pillanatnyi sikereken, vagy sikertelenségeken mérik. Ellenálló fészkek védelmét meg lehet törni. Le lehet fegyverezni azokat, akiknek lőszere elfogyott, de a történteket nem lehet meg nem történtekké tenni. Immár a napnál világosabb a nemzet ítélete a rendszerről, igazi szándéka és elszántsága. A napnál világosabb, hogy ezt a rendszert csak az orosz szuronyok, harckocsik és csatarepülők tarthatják helyén. Nagy Imrének és azoknak, akik gyökeres javulást és reformokat ígértek, de helyette statáriumot hirdettek, többé nem lehet köntörfalazniok. A következő napok cselekedetei eldöntik az ő sorsukat is. Ma, holnap, vagy holnapután. A hősi helytállás igazi eredményei valószínűleg előbb mutatkoznak a nemzetközi politikában, mint az orosz páncélosok által féken tartott ország határain belül. A magyar nemzet tekintélye hihetetlen mértékben megnőtt a szabad világ szemében. Az események visszahatását, visszahatásának méreteit a nemzetközi síkon ma még fel sem lehet mérni. Amint a hivatkozott német kommentátor mondotta, csak Kossuth és Görgey szabadságharca mozgatta meg ennyire a világ közvéleményét. Végül beszéljünk azokról az irányelvekről is, amelyeket a Magyar Népköztársaság fegyveres erőinek e válságos órákban követniök kellett.
A demokrácia nemzetközileg elfogadott értelmezése szerint minden kormányzat csak annyiban nevezheti magát alkotmányos népképviseletnek, amennyiben a nép és nemzet akaratára támaszkodik. Amint nincsen kétség a magyar nép igazi akarata felől, úgy a még uralmon lévő kormányzat magatartása nemcsak azt igazolja, hogy a rendszer a népakarat, a nemzet szabadságának útjában áll, de azt is, hogy ezt az akaratot és szabadságot, - a szovjet hegemónia érdekében - mindenkor kész idegen fegyverek erejével elfojtani.
A népköztársaság fegyveres erői tehát sem a törvényességre, nem a katonai parancsteljesítés kötelezettségére nem hivatkozhatnak, amikor a budapesti kormány rendelkezései, vagy szovjet katonai hatóságok parancsai alapján fegyvert emeltek, erőszakot alkalmaztak honfitársaikkal szemben.
A Népköztársaság fegyveres erőinek tagjai tehát nép- és nemzetellenes bűntettet követtek el, amikor említett parancsoknak engedelmeskedve magyar vért ontottak. Fokozott felelősség terhel minden olyan parancsnokot és tisztet, aki ilyen vérontásra közvetett, vagy közvetlen parancsot adott. Ez volt a világos szovjet álláspont is a nürnbergi náci perek idején.
A beavatkozó szovjet csapatokat a nemzetközi jog és az általános politikai helyzetmegítélés alapján is a magyar nép szabadságának, állami függetlenségének elnyomására rendelt ellenséges erőknek kell tekinteni. Aki velük együttműködött, segítségükre támaszkodott, nem más, mint az ellenséggel cimboráló hazaáruló. Aki ellenük szegült, aki életét és szabadságát tette kockára, népéért és nemzetéért hozott áldozatot. A nyugati szabad világ és kétségtelenül a magyarság öntudatos, hazáját féltő többsége is, ebben a fényben látja a legutóbbi napok fegyverrel harcoló hőseit. Azokat, akiket Gerő Ernő és Nagy Imre "fasiszta ellenforradalmároknak" nevez.

Szignál

Bell ezredes szólt a magyar néphadsereg katonáihoz, a Magyar Népköztársaság fegyveres erejének valamennyi tagjához, parancsnokaihoz, tisztjeihez, tiszthelyetteseihez és katonáihoz. A hétfői és keddi drámai események kapcsán a magyar katonák felelősségéről, a nemzetükkel és népükkel szemben való kötelezettségeikről beszélt.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!