Rendkívüli kommentár

A világot ámulatba ejtő magyar szabadságharc elfolyt vérét a kishitűek már-már hiábavalónak érezhetik. A szovjet haderő már áttörte a főváros védelmét. Budapest utcáin füstölgő csövekkel, csörgő-nyikorgó lánctalpakkal kúsznak előre a szovjet harckocsik. Megbízható és jó forrásokkal rendelkező nyugati távirati irodák hírei szerint Nagy Imre kormányát elfogták. Elfogták a jelek szerint Maléter Pál vezérőrnagy, honvédelmi minisztert is, a kormány megbízásából tárgyaló katonai bizottság fejét. Olyan magatartás ez, amelyhez hasonlóra még a legvadabb, legbarbárabb népek történetében sem gyakoriak a példák.
A néhány hét előtt még a "Szabadságadó"-nak titulált rádió hullámhosszán, orosz ellenőrzés alatt álló területről sugárzott beszédeikben már megszólaltak a szovjet szuronyok árnyékába menekült kommunisták. Azok, akik Münnich Ferenccel az élükön siettek kiszállni a nemzeti koalíció kormányából. Azok, akik eddig kényszeredetten és kelletlenül "nemzeti forradalmárok"-nak nevezték magukat, de lélekben Rákosi rendszeréért sóhajtoztak. A magyar ifjúság októberi nemzeti forradalmát máris fasiszta reakciónak bélyegzik. Pontokba szedett álprogramjukból már világosan és fenyegetően kicsendül az egy hónap előtti Szabad Nép hazug és meglapuló hangja. Mögöttük feltűnik az ÁVH árnyéka. A tragédia teljesnek, a magyar szabadság ügye elveszettnek látszik. Pedig nem az. Amikor a szovjet harckocsik a kétszáz esztendős Mária Terézia laktanya falai alól szégyenszemre eltakarodtak, a világ csodáról beszélt. Hitről, amely hegyeket mozgat, és amely a fiatal kezekbe adott fegyverrel meghátrálásra, csúfos meghátrálásra kényszerítette a világ első katonai hatalmát. A magyar szabadság ügye nem veszett el, ha ez a csoda megismétlődik. Ha ez a hit, amely hegyeket mozgatott meg, még néhány hétig lobogó lánggal ég és eggyé forrasztja a nemzet apraját-nagyját. Az a csoda, amely a szabadságharc fegyvereit győzelemre segítette, alig volt felmérhető. Be kell vallanunk, hogy most még nagyobb csodára van szükségünk. Olyanra, amely nem csupán fegyverrel, de elsősorban a magyar nép nemzeti egységével egyszerűen kihúzhatja a talajt a szovjet katonai gépezet lába alól és légüres térbe helyezheti a szovjet katonaság köpenyébe kapaszkodó kommunistákat, Apró Antal, Kádár, Kossa és Münnich társaságát. Nem szóvirág ez, hanem gyakorlati program. Érdemes vele kisség higgadtabban foglalkozni, még az idegeket pattanásig feszítő dráma légkörében is.
Nem akarjuk elismételni, csak utalunk arra, hogy a magyar szabadságharc győzelmével alig elképzelhető kockázat fenyegeti mind a szovjet világhatalmat, mind a világkommunizmus egészét. Világos, hogy a szovjet mindent megtesz, amivel ezt a kockázatot csökkentheti, a folyamatnak, a gátszakadásnak határt szabhat. Ezt tudtuk. Csak éppen a brutalitás mértéke lepte meg a világot. Ezt a brutalitást viszont csak azok a körülmények magyarázzák, amelyek a Kreml számára a beavatkozást nemcsak időszerűvé, de felettébb sürgetővé is tették. Ezzel máris annál a pontnál vagyunk, amely a nemzet számára e pillanatban gyakorlati jelentőségű.
Moszkvát három körülmény sürgeti. Amint Szuez körül valamiképpen rendeződik a helyzet és amint lezajlottak a pár nap múltán esedékes amerikai elnökválasztások, a nemzetközi világ olyan egységes fellépésével számolhat, amellyel valószínűleg nem tud és nem kíván szembeszállni. A harmadik körülmény a magyar nép hangulata. Napról-napra látványosabban és meggyőzőbben jutott kifejezésre, hogy a kommunizmus semmiféle árnyalatának sincs hitele Magyarországon és az egész magyar nemzet egységesen a szabad, demokratikus választások megtartását akarja. Ha Moszkva még sokáig vár, a legvastagabb hazugságai a kommunisták legköntörfalazóbb fogadkozásai sem tudják megakadályozni, hogy a magyar kommunizmus egy és mindenkorra kigyomláltassék a magyar nemzet talajából.
A szovjet lerohanást a Nagy Imre-kormány néhány hibája és gyengesége nagymértékben elősegítette. A nemzeti egység e perceiben nem akarunk a kákán csomót keresni, de olyan hibákról van szó, amelyek tanulságait a szabadságukért küzdő magyarok még mindig hasznosíthatják.
Egy hét óta mondottuk, hogy a fegyveres erők legfőbb polcain helyet foglaló kommunisták, akik vezető helyeiket a minisztériumban és parancsnoki beosztásaikat a csapatnál nem rátermettségüknek, de tagsági könyveiknek köszönhetik, a szabadságharc legveszedelmesebb kockázatát megszemélyesítői. Kézzel fogható, elemi érdekük, hogy Rákosi rendszere valamilyen formában visszatérjen. Válságos percekben majd ennek megfelelően viselkednek. Utaltunk arra is, hogy mindenekelőtt a vezetés egységét kell megvalósítani. Főleg az egységes hadműveleti tervezést. Igen nagy hiba volt a nyugati határvédelmet a régi vezetés kezében hagyni, ahelyett, hogy azt azonnal átszervezzék és megerősítsék. Nem lett volna nehéz a szovjetet megakadályozni abban, hogy viszonylag kis erőkkel lezárja az osztrák-magyar határt, egérfogóba szorítsa a széttagoltan, látszólag egységes tervezés nélkül, hősiesen küzdő erőket. Azt hisszük, hogy Király Béla vezérőrnagy, ez a kitűnően képzett lángoló magyar érzésű katona e téren még sokat segíthet.
Van-e még egyáltalában értelme a küzdelemnek, kérdezhetnék tőlünk. Az értelmet a cél adja meg. A cél ebben az esetben pedig az, hogy a nemzet ország világ előtt kiáltóan igazolja a kommunizmus minden formájával szemben tanúsított ellenállását, a szabadság eszméje melletti kitartását. A közvetlen harc természetesen hiábavaló vérontás ott, ahol szovjet túlerőnek már nem lehet ellenállni, szabad mozgását akadályozni. Ameddig viszont ezek a korlátolt feladatok megoldhatók, a fegyveres ellenállás, a szabadság eszméje melletti fegyveres kiállás eredményesen késleltetheti az ország teljes birtokbavételét. Ez az időnyerés viszont nemzetközi viszonylatban feltétlenül döntő a nemzet és a szabadság számára. Nem hetekről, csak napokról van szó.
Mindez természetesen nem csoda, hanem katonai ésszerűség. Az a csoda, amelyet említettünk a magyar nép egészére vár. Ha mindenütt, ahol a szovjet katonai hatalom, illetve az e hatalom mögé bújt kommunisták átvették az igazgatást, a nemzet egésze egységesen és elszántan viselkedik, kihúzhatja a szovjet haderő lába alól a talajt. Légüres térbe kerül a hazaárulók új kommunista kormánya. Ezzel válhat teljessé az októberi szabadságharc győzelme. A nemzetnek tudnia kell, hogy mindenki hazaáruló, aki az új kormánnyal, az új kormány igazgatásával együttműködik. Ezt az árulóknak, az árulók családtagjainak lépten-nyomon érezniök kell. Amint és ahol átmenetileg uralomra jut Gerő és Münnich új rendszere, ismét a hazugságok, kommunista jelszavak és propaganda árja szakad majd honfitársaink nyakába. Ha a nemzet apraja-nagyja nem felejti, hogy minden értelmetlenség és képmutatás ameddig a szabad, demokratikus választások nem biztosítottak, ha addig minden erejével, mindenkor és minden módon megőrzi egységes magatartását, a szovjet katonai hatalom egyszerűen hatástalanná válik. Még akkor is, ha már fizikai fegyveres ellenszegülésre a nemzetnek nincs módja.

Szignál