Nemzetközi sajtószemle

Szignál

Nemzetközi sajtószemle következik. A magyarországi szabadságharc külföldi visszhangját ismertetjük. A nagy sajtóanyagra való tekintettel tájékoztatónkkal a nap folyamán több alkalommal jelentkezünk. Ma ez a harmadik sajtótájékoztatónk.

Szignál

Ezúttal a német lapok közleményeiből ismertetünk részleteket. Több mint egy héttel a győztes forradalom kitörése után és miközben a Szuezi-csatornánál robbannak a bombák, Magyarországról már nem a vezércikkekben, hanem a nagy tudósításokban írnak. Az olvasóközönség érdeklődésének megfelelően, ezek a cikkek részben visszatekintenek a lefolyt harcokra, részben a jövő lehetőségeket mérlegelik. Az utóbbiak természetesen sokszor órák alatt időszerűtlenné válhatnak a legfrissebb hír következtében. De azért érdemes ezekből is adnunk szemelvényt, hogy lássák Hallgatóink, mit vár a német nép a magyar forradalomtól.

Jellemző erre a két irányba tekintésre a Nürnberger Nachrichten terjedelmes kommentárja, a holnap Magyarországáról. A történtekről így ír:
Alig lehet felfogni, Magyarország újra szabad. Ezt a fejlődést még remélni se merte senki. Valószínűleg maguk a magyarok se várták, amikor fegyvert ragadtak október 23-án, amit azóta nemzeti ünnepnek nyilvánítottak. Mint az egyének életében, úgy a népek életében is vannak időszakok, amikor csak azt tehetjük, amit tenni kénytelenek vagyunk. Ilyenkor valami belső kényszer törvénye parancsol, amelynek elég annyi, hogy minden napnak megvan a maga gondja és nem szabad kérdezni, hogy mi lesz holnap. Hogy mi történhetik holnap, az már nem fontos.
A magyarok spontán vetették bele magukat ebbe a harcba egységes vezetés, szervezés, program nélkül. Kommunisták, demokraták, titoisták, liberálisok, hazafiak, nacionalisták egyetlen frontban támadtak a rabszolgaság ellen. Az egyik azt kiáltotta: "Éljen Nagy Imre", a másik azt, hogy "le vele". Nem tudták pontosan, hogy voltaképp mit akarnak, de másrészről fájdalmas világossággal állt előttük, hogy amit akarnak, az a szabadság. Mind a szabadságot akarták. A nép mintha mámorban lett volna. Valaki találóan írta, hogy ez a régimódi forradalom volt, mint valami elsárgult rézmetszeten. És ha a fölkelőknek nem is volt világos programjuk, volt rengeteg zászlajuk a magyar színekkel. Igaz, olyan zászlók voltak ezek, amilyeneket másutt sehol nem látni. Valamennyinek közepén egy lyuk volt. A lyuk helyén volt valamikor a szovjet csillag. Ezekkel a zászlókkal mentek harcba. Puskákkal, benzines üvegekkel, legjobb esetben kézigránátokkal rohamoztak páncélosok ellen. Hiteles a hír, hogy régi hazafias dalokat énekelve puszta ököllel mutatták meg a halálmegvetésüket.
A lap ezután ismerteti a 48-as szabadságharc hasonló eseményeit és a fegyver nélküli küzdelmet, amit e jelenlegi magyar kormány az orosz csapatok kivonásáért folytat. A harcnak most következő nehéz szakaszáról írva a Nürnberger Nachrichten a következőkkel fejezi be cikkét:
A magyarok lehetetlennek látszó dolgot értek el. És a nyugati világ boldog, hogy ez a bátor szabadságszerető nép le tudta rázni a szolgaságot. De most azon a sor, hogy amit kivívtak, meg is tartsák. Most a politikai értelemnek kell újra szóhoz jutnia. Szélsőséges kilengések és provokációk akkor maguktól lehetetlenné válnak.

A Münchner Merkur, Bajorország második legnagyobb lapja, ötből három hasábot kitöltő nagy képet hoz Mindszenty hercegprímás három szabadságharcossal budai rezidenciája udvarán. A kép mintegy bevezető a két oldalra terjedő tudósításhoz, amelyet a lap Budapestre küldött munkatársa írt. Ebből a tudósításból nem a tények leírását érdemes idézni, hanem azokat a részleteket, ahol az újságíró saját lelkiállapota jut kifejezésre. Mit érzett egy nyugati ember, amikor saját szemével látta a magyarokat?
Pár órája még az ezerszeres kiáltás csengett a fülembe: Szabadság, vagy halál! Az ember alig meri leírni ezeket a szavakat, mert Nyugaton túlságosan frázisnak hangzanak. De Magyarországon emberek milliói számára élő valóságot jelentenek. A határtól Budapestig végig csak mámoros üdvözlés és az egyetlen kívánság, amit szüntelen hallottam a döntő napokban: "Írja meg kérem, írja meg, fényképezze le, hogy itt mi történik, az Istenért mondja el a Nyugatnak az igazságot! És ha mindezt itt látta, még akkor sem tudja, hogy mit csináltak velünk és belőlünk ezekben az esztendőkben. Hallani sem akarunk többé sem a szovjetről, sem a kommunizmusról.
Ezerszer megígértem és tudtam, hogy ígéretem hazugság. Mert nincs az a toll, és nincs fényképezőgép, ami visszaadhatná azt a rettenetes valóságot, mert az embernek magának is sírnia kell együtt evvel a hősi néppel. Én legalábbis képtelennek érzem magamat, hogy akárcsak megközelítőleg is szavakba foglaljam, ami Magyarországon történt. A legviharvertebb fotóriporternek is reszket a keze a munkánál. A fényképészek, akik átélték a koreai háborút, Algírban voltak, végig csinálták az 1948-as izraeli-egyiptomi háborút, Budapesten időnként nem tudtak dolgozni, mert a szó szoros értelmében könny önti el a szemüket és megremeg a kezük. Hogyan írja akkor le az ember, hogyha a budapesti csatatereken egy őszbe csavarodott anya, mögötte egy ijesztően néma apával elém tipeg, hogy láttam-e a fiát? A 13 éves fiát, akiről csak az a képe van, amelyet a holtak mezején, némán bolyongva maga elé tart és mindenkinek odamutat.
Más: Vagy pedig hogyan kell a megfoghatatlant úgy leírnom, hogy azok, akiket ma útban hazafelé, Bécs neonfényben ragyogó körútjain láttam, akik a kenyérgyárakat, vagy a kormányt szidják, hogy azok a szerencsések térdre hulljanak és köszönjék az Úristennek, hogy szabadságban élhetnek, és nem kell meghalniok a szabadságért. Mert háromszáz kilométerrel odébb, Kelet felé, emberek, európaiak, nyugatiak, asszonyok, anyák, gyermekek, öregek, munkások, parasztok és diákok mindannyiunkért pusztulnak. Ó, nekünk nem kell hősi mondákat olvasni. Ezek odaát a valóságban megtörténnek, odaát akárhány iskolás gyermek világtörténelmet csinált.
A német tudósító látja természetesen a jelen és a jövő szorongó aggodalmát. Nem csak látja, de a legmélyebben át is érzi. Ez jut kifejezésre hosszú riportjának utolsó soraiban:
Erre a szegény, nyomorulttá vált Budapestre minden szükségnél, harc és tűzvész pusztításainál súlyosabban nehezedik a bizonytalanság: mi lesz? A forradalom sikere fölötti ujjongás és a népi demokrácia eltörlésére vonatkozó ígéret ellenére sem tudja ezt senki. A Duna menti város ma csak nagyszerű emberekben gazdag. Olyan nagyszerű emberekben, mint az a munkás, aki egyszer csak elállta az autóm útját és azt mondta:
És ha senki sem segít nekünk, ha éhen is veszünk, nem megyünk addig dolgozni, amíg el nem mentek az oroszok és Magyarország nem lesz végleg szabad.
Vagy mint az a kisfiú, aki engem rám szegezett géppisztollyal nem engedett belépni egy utcába. Azt mondotta:
Nem vállalhatok felelősséget azért, hogy itt egy nyugati barátunknak baja essék.
A 14 éves gyerek a rongyos nadrágban, átázott kabátkában, ez a kedvesen borzas fejű kisfiú nem akarta vállalni a felelősséget az életemért. De a felelősség a szabadságért nem túl nagy neki.

Szignál

Nemzetközi sajtószemlét közvetítettünk. Tekintettel az óriási anyagra, a nap folyamán többször is tájékoztatjuk Hallgatóinkat. Ez volt mai harmadik sajtótájékoztatónk.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!

Szünetjel