Londoni munkatársunk jelentése

Kedves Hallgatóink! Most londoni munkatársunk jelentését közvetítjük.

Ebben a beszámolóban arról szeretnék számot adni, hogy az angol hetilapok miképpen írtak a magyarországi eseményekről. Mielőtt a hetilapok idézésébe belekezdenék, azt említem, hogy ezeknek Angliában jelentékeny súlyuk van. A hetilapok mindegyike 40-50 ezer példányban ad képet az időszerű eseményekről.
A megjelenés sorrendjében az angol rádió hetilapja, a Listener az első. Ez az angol rádió előző heti legfontosabb adásaiból közöl részleteket. Hol a közepét eseménynapló és fényképek töltik ki. Az eheti Listener kilenc fényképet közöl. Ezek közül négy számol be a magyar nép forradalmáról. Az egyik fénykép a menetelő felkelőket ábrázolja az utcán, a másikon a ledöntött Sztálin-szobor csizmája látható egy beletűzött magyar zászlóval. A harmadik kép egy budapesti utcasarkon beforduló orosz tankot örökít meg, s a negyedik a népforradalom 80 magyaróvári polgári áldozatának temetéséről készült. E lap vezércikk gyanánt közli Hugh Seton-Watson október 26-i előadását "A magyar felkelés és ami utána következik" cím alatt.
"Amikor ezeket mondom" - mondotta múlt pénteken az angol rádió 10 millió hallgatójának Seton-Watson professzor - "a harc még mindig tart Budapest utcáin. Úgy látszik, hogy az orosz katonák vadságukkal fölülmúlták azokat az oroszokat, akik 100 évvel ezelőtt verték le az első magyar szabadságharcot, annak az I. Miklós cárnak parancsára, aki úgy rémlik, mintaképül szolgált Hruscsov úrnak. Ma még nehéz látni, hogy mindez hogy végződhetik. És még nehezebb úrrá lenni az elborzadásnak azon az érzésén, amely bennünket elfog és ezeket az eseményeket politikai távlatban venni szemügyre."
E bevezetés után Hugh Seton-Watson ismertette és értékelte az akkori lengyelországi és keletnémet helyzetet, tragikusnak tartotta, hogy mindezek az események akkor zajlanak le, amikor az amerikai politikát a közeledő elnökválasztás paralizálja. Majd előadását azzal fejezte be, hogy a lengyel és magyar események mégiscsak reményt keltenek arra, ami 1933 óta kizártnak látszott, nevezetesen, hogy béke lesz Európában. "Ehhez még hosszú utat kell megtennünk - mondotta Seton-Watson professzor -, de még néhány héttel ezelőtt a béke lehetetlennek látszott, ma már úgy tűnik, hogy elérhető, de nehezen. Ha ma már reménykedhetünk - mondotta Seton-Watson az angol rádió hallgatóinak -, ezt nem saját bölcsességünknek vagy Anglia vezető politikusainak köszönhetjük, hanem Magyarország és Lengyelország hősi népének."
A Listenert az angol hetilapok közül megjelenésben a Spectator követi nyomon. Ez a legrégibb angol hetilap, 1828-ban alapították és a független szabadelvűség szócsöve az angol hetilapok közül. Vezércikken kívül a hét eseményeiről közöl jegyzeteket, a lap közepén helyet foglaló nagy cikkek a hét eseményeivel kapcsolatosak, s a politikai anyagot a szerkesztőhöz intézett levelek és kritikák egészítik ki.
Az eheti Spectator címlapján lord Templewood, Szabó Zoltán és Iris Murdoch cikkeit hirdeti. A vezércikk a szuezi fegyveres válsággal foglalkozik s a vezércikket követő első kommentárnak ez a címe. "Budapest vére". A cikk ezzel a mondattal kezdődik: "A budapesti események hosszú távra úgy lehet jelentékenyebbnek bizonyulnak majd a közel-keleti eseményeknél is." A Spectator szerkesztője ezután úgy véli, hogy a magyarok kétségbeesett hősiessége - úgy rémlik - végre meggyőzte még a Kreml betokosodott fejű vezetőit is arról, hogy Oroszország kelet-európai birodalmának népei 11 évi elnyomás és indoktrináció után is leigázatlanok maradtak és meggyőzésük nem sikerült. A kommentár ezután fölteszi a kérdést, hogy mivel segített a magyaroknak és lengyeleknek a Nyugat? "Azzal, hogy van - feleli a szónoki kérdésre a cikk írója, s azzal érvel, hogy egy kommunista világban addig maradtak volna orosz csapatok Varsóban és Budapesten, amíg az úgynevezett rend helyre nem áll. "Úgy lehet - írja a szerkesztő -, a világkommunizmus eszméje omlik össze ezekben a napokban és valószínűnek látszik, hogy a szovjet vezetők rájöttek, hatalmukat a nyers erő egyedül nem biztosíthatja." Ezután a lengyelországi eredményeket ismertetve, kommentálva, cikkét a szerkesztő ezekkel a szavakkal végzi: "Magyarországon az események ennél is tovább mehetnek és a demokrácia mindenesetre mindenkor úgy emlékezhet Budapestre, mint legdicsőségesebb harctereinek egyikére."
A főcikkek közül a Spectator Szabó Zoltán cikkét közölte első helyen "Magyarország egyet akar" címmel. A cikk arra mutat rá, hogy az alapvető különbségeken túl a jelenlegi magyar népforradalom tudatosan vagy ösztönszerűen az 1848-as liberális forradalom mintáját követte. Szabó Zoltán Petőfiék '48-as szereplésének és Veres Péter október 23-i föllépésének hasonlóságaira, valamint az 1848-as és 1956-os diákság magatartásának hasonlóságára mutat rá s az eseményeket ilyenformán foglalja össze a Spectator angol olvasói számára:
"Október 23-ának délutánján egy békés reformkorszak erői vonultak fel. Az október 23-áról 24-ére virradó éjjel e reformkorszak Gerő Ernő rádióbeszédének következtében fegyveres forradalommá alakult, s október 24-ének reggelén a helyi orosz csapatok közbelépése a forradalmat országos szabadságharccá változtatta át. "Vasárnapra - írja Szabó Zoltán - a forradalom belső győzelmet aratott, amely a keddi kormányengedményekkel reálisnak mutatkozott. Az utolsó napok azt bizonyították, hogy a magyar nép, amely a múlt héten bátorságának adta tanújelét, e héten politikai józanságát fogja érvényesíteni. Logikus volna - írja Szabó Zoltán a Spectatorban -, hogy a Szovjetunió visszavonuljon és beletörődjék abba, hogy a magyar nép visszaállítja függetlenségét, csakúgy, ahogy annak idején beletörődött abba, hogy Finnország független maradjon két finn-orosz háború után."
A Spectator cikke ez után rámutat, hogy a forradalomnak egy merőben új formája született meg Magyarországon. "A forradalmat - idézünk - nem egyének kezdeményezték és még nincsenek olyanok, akik a nép nevében beszélnének. A nép maga fejezi ki önmagát, cselekvésével és tetteivel. A forradalomnak eddig még szóvivője sincs, Szigethy Attila, aki korábban a Nemzeti Parasztpártnak tagja volt, a győri rádióban nem a nemzet, hanem a város nevében szólt. A felkelők - írja Szabó Zoltán - nem állnak sem katonai junta, sem népvezérek, sem emigráns politikusok vezetése alatt. A felkelt nép ösztönszerűen szerveződött helyi forradalmi tanácsokba és nemzeti bizottságokba. Ezek gyakorlatilag alulról felállított és felülről szervezett tanácsok és azoknak az orosz szovjeteknek új változatai, amelyek az orosz forradalmakban játszottak szerepet, s oroszellenesek, mert a Vörös Hadsereg megszálló és megtörő erőként működött."
Ezek után a cikk ismerteti a népforradalom előzményeit. Rámutat arra, hogy az erjedés gócpontjai az Írószövetség, az ifjúsági szervezet és a Petőfi-klub voltak. Ezeken a fórumokon - pillant vissza a cikk írója a közelmúltra - a kommunista frazeológia feloldódott, júniustól kezdődően a vitákon az úgynevezett reakciós imperialista nyugati bűnbakok helyett a sztálinisták kerültek pergőtűz alá. Még a párt hivatalos orgánumai továbbra is a bolsevik zsargonban beszéltek, ezeken a gyűléseken, valamint a hetilapokban mind magyarabb hangok szólaltak fel, következésképp a felszólalók némi népszerűségre tarthattak számot még akkor is, ha kommunisták voltak. E folyamat mértékét az érzékelteti, hogy az Irodalmi Újság példányszáma pár hónap alatt megötszöröződött, s a változás mértékét olyan kijelentések jelzik, mint ez: "Mi, a nép vagyunk a párt." Szabó Zoltán ezután kifejezi, hogy az erjedés, Lengyelországgal ellentétben, hamarosan túlhaladta a pártkereteket, mint ezt a Petőfi Kör gyűlései és az írószövetség szeptemberi közgyűlésének eredményei bizonyítják.
"A magyar szellemi élet minden testülete határozott, de békés reformkorszakot indított útnak - jelzi a cikk -, amelyben demokratikus, szocialista, paraszti radikális, nyugatias polgári és demokratizálódást kívánó kommunista elemek kerültek egységfrontba a sztálinisták maradékai ellen. A tömegek hangulatának feszültségét a Rajk-temetés 200 ezer résztvevője érzékeltette először és a múlt hét eseményei során derült ki az, hogy a munkások, katonák és parasztok hangulata jóval forradalmibb volt, mint azoké az értelmiségieké, akik reformkorszakot kezdeményeztek. Hogy a forradalom az egész nép ügye, népforradalom, ezt a nemzeti bizottságok és forradalmi tanácsok spontán szerveződése mutatta meg, s a népforradalom győzelmét az jelezte, hogy a társadalom e forradalmi szervezeteit az eseményeknek engedő Nagy Imre kormánya kedden elismerte. Ez - írja Szabó Zoltán a Spectatorban - Moszkvát válaszútra állítja. A Kremlnek most azt kell eldöntenie, hogy azokat az elveket követi-e, amelyek hozzájárultak a Szovjetunió létesítéséhez vagy ezeknek megtagadásával, gyarmatosító hatalom gyanánt elnyomja-e azokat a helyi tanácsokat, amelyeket magyar munkások, parasztok és katonák alakítottak."
A cikk, amely a visszavonulásra vonatkozó első orosz nyilatkozat előtt íródott, ez után kijelenti, hogy ha a Szovjetunió hű akar maradni azokhoz az elvekhez, amelyeknek létét köszönheti, hozzá kell járulnia ahhoz, hogy Magyarország visszatérjen arra az 1945-ös kiindulópontra, amellyel Magyarországon a demokratikus fejlődés elkezdődött. Ez a fejlődés célt is ért volna, ha a Moszkvából Magyarországra küldött kommunisták el nem gáncsolják. Ha Moszkva megkísérelné, hogy továbbra is elnyomja a magyar népet nyers erőszakkal, akkor ez nem csupán a világ fölháborodását váltaná ki, hanem egyben alapjaiban ingatná meg azokat az elveket, amelyeken a Szovjetunió felépült.
"Noha a magyar fölkelők soraiban - írja a cikk - él az a remény, hogy erkölcsi és politikai támogatást kapnak Nyugattól, különösképpen Angliától. Mivel a forradalom győzedelmes ugyan, de nincs vezetője, fennáll az a veszély, hogy a jelenlegi helyzet kaotikussá válhatik. Magyarországon, hol ez nagyon is érthető, a nép nem bízik többé kormánykijelentésekben, nyugati nyilatkozatok hozzájárulhatnának ahhoz, hogy konszolidálódjék ez a forradalom, amely egészében valóra váltotta Kossuth szavát: "a magyar népnek most két kötelessége van: tömegben felállani és egyet akarni."
A Picture Post kilenc oldalnyi fényképet közöl a magyar forradalomról.
A baloldali New Statesman and Nation "Egy sarokba szorult birodalom" címmel közöl nagy cikket a magyar és lengyel eseményekről: "A szabadság lángja - írja a Statesman -, amely egykor a kommunizmus ihletője és a reakciós rendszerek ostora volt, ma azt a birodalmat fenyegeti, amelyet a kommunisták építettek." A magyar forradalom világraszóló hatását elemezve a Statesman ezt írja: "A Nyugat lehajtja fejét bámulatában ama látvány előtt, amely azt mutatja, hogy egy egész nép kész meghalni szabadságáért." A közbelépés - írja a Statesman - még akkor is, ha világháborúhoz vezetne, saját célja ellen fordulna, s Dulles amerikai külügyminiszter nyilatkozatát méltányolja, amely szerint Amerika nem törekszik arra, hogy a kialakuló új köztársaságokat katonai szövetségeseknek tekinti, inkább egy új, baráti és többé meg nem osztott Európa részeiként szemléli őket.
A New Statesman igen határozottan követeli, hogy a Nyugat minden rendelkezésre álló eszközzel, nem fegyveres erőket értve, segítse a magyarok ügyét és tegyen meg mindent az orosz csapatok visszavonulásáért, a német kérdésben tanúsított magatartásnak megváltoztatását is fontolóra véve. A New Statesman ezenfelül a kilátásba helyezett amerikai gazdasági segély sürgős és önkéntes átadását kéri.
A fentiekhez azt szükséges hozzátennem, hogy e cikkek általában a múlt hét közepén íródtak, s a napról napra alakuló helyzetnek akkori felfogását tükrözik. A közbejött angol-francia szuezi akció a magyar ügyre részben kedvezőtlen, mert az egységes nyugati fellépésnek akadályozója vagy halogatója is lehet.

Kedves Hallgatóink! Londoni munkatársunk számolt be az angol hetilapok e heti Magyarországgal foglalkozó főbb cikkeiről.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!