Irodalmi műsor a szabadság mártírjainak emlékezetére

Gyászinduló

Kedves hallgatóink! Irodalmi műsorunkat közvetítjük a szabadság mártírjainak emlékezetére.

Gyászinduló

A magyar nemzet meghajtja fekete gyászlobogóját elesett hőseinek ravatala előtt. Ismét aratott a halál. Ismét magyar vér ömlésével vívta ki győzelmét a szabadság. Az évezredes magyar sors tragikusan és ragyogóan ismétlődött meg most, egyetlen hét lázába, áldozatába, hősiességébe tömörítve. Ismét összeforrott saját szabad életünk védelme az egész Nyugat, sőt most már az egész emberiség szabadságának ügyével. Fölkeltünk, hogy a világ bámuló szeme előtt ismét összetörjük azt a rabigát, amely ma is ugyanaz, mint a viharos századok során annyiszor volt, kelet barbár és zsarnoki erőinek rabigája. Emlékezzünk a költő szavaira:

"Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság itten hordozák
Véres zászlait."

Úgy van. Itten hordozták, és itten hordozzák ma is a magyar nemzet és az emberiség szabadságának véres, tépett, ragyogó zászlóit. Magyar fiatalok ragadták kezükbe most is ezt a zászlót. Fiatalok, szinte még gyermekek, akiknek kiomlott vére százszorosan megszenteli a csodás diadalt. A magyarság leborul ma hőseinek ravatalánál. Leborul és zokog, siratja elesett fiait, gyermekeit, akiknek nagy része a szó szoros értelmében gyermek volt még. Ó, ismerjük ezt a zokogást. A századok mélyéből szüntelenül mély ritmusban zokog felénk a sirató nemzet fájdalma. Az a fájdalom ez, amely felemel és erőt ad új harcok megvívására, amelyből megszületik a magyar jövő.

Kedves hallgatóink! A magyar történelem hősök harcainak, halálának és temetésének szakadatlan sorozata. Ebben a sorozatban, ebben a vérrel írott történelemben talán a legvéresebb és legfényesebb nap ez a mai. Óriás gyászfátyolt borít ma lelkére a nemzet és szívében a fölemelkedés, és fájdalom érzésével emlékezik meg az 1956-i szabadságharc hősi halottairól. Ebben a fájdalomban egyesül mindaz a gyász és mindaz a zokogás, amely egy évezred viszontagságain át a nemzet lelkét megrázta. Ennek a nagy zokogásnak, ennek a felemelő gyásznak a húrjait pendítjük meg most. Felidézzük az évezredes nagy áldozathozatalt nagy költőink szaván keresztül. Elsőnek hallgassák meg Eötvös József: Mohács című költeményét!

Eldődeink siralmas harczhelyén,
Zöldebb a fű Mohácsnak mezején;
Több illat tölti a virágokat,
S a gazda, mondják, szebb kalászt arat.

E földet hősök vére áztatá,
Azért küld Isten ily áldást reá;
Mert szent határ az s puszta nem lehet,
Hol honfiszív honáért vérezett.

Oh ne sirasd meg annak végzetét,
Ki a hazáért adta életét!
Édesen alszik anyja kebelén,
S áldások őrzik csendes nyughelyén.

Mely a hazáért élt, a hű kebel,
Földjét termékenyítve hamvad el;
És szelleme a sír körűl marad,
Tettekre intvén az utódokat.

Eötvös József: Mohács című versét hallották.

Most pedig hallgassák meg a legnagyobb magyar szabadsághős búval, haraggal és jós ihlettel teljes nagy költeményét, amelynek végső sorai egybeolvadnak a mi mai gyászünnepünk zokogásával. Hallgassák meg Petőfi: Egy gondolat bánt engemet című versét!

Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... -
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
"Világszabadság!"
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. -
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!

Kedves hallgatóink! Ismét eljött a nagy temetési nap, amelyről Petőfi beszélt. Összeszedtük az elszórt csontokat, amelyeken nem fúvó paripák, hanem szovjet tankok gázoltak át. Ez a nagy temetési nap csaknem minden magyar nemzedék életében tragikusan megismétlődik. Most pedig idézzünk Ady Endre: Új tavaszi seregszemle című verséből.

Robogj föl, Láznak ifjú serege,
Villogj, tekintet, világbíró kardunk,
Künn, a mezőkön, harsog a Tavasz
S mi harcból harcba csapat-szemlét tartunk.

Száguldva jártunk s most megpihenünk,
Hol friss szívek, szomjas szemek fogadnak:
Vérbe vágyódunk, mink is vér vagyunk,
Piros kedvű, új ütemű lovaghad.

Átváltódik, kit lázunk megkerül,
Mélyül s tornyosul gondolat és álom,
Megrázkódik újat lesve a szív
S minden szokottság fojtogat, mint járom.

Így lettünk mi az új-látó szemek,
Új rezdülés és ünnep az idegben,
Hit, vágy, cél, csók mind-mind azóta más,
Mióta mi lüktetünk a szivekben.

Ki minket üldöz, szívét vágja ki,
Ki minket nem ért, önmagát gyalázza,
Mert ott vagyunk mi immár mindenütt:
Új a világ nálunk is már, hozsánna.

Tűz, vér, láz, újság, boldog változás,
Csupa teremtés lángol a szemekben,
Örök tavasz, örök forradalom,
Óh, ékeskedjél mindig ékesebben.

Robogj föl, Láznak ifjú serege,
Villogj, tekintet, világbiró kardunk
Künn, a mezőkön, harsog a Tavasz,
Harsogó Tavasz, kisérd el a harcunk.

Ady Endre: Új, tavaszi seregszemle című versét hallották. Ez a sereg a magyar szabadság és magyar szellem serege mindig ugyanaz, a lélek ifjúságának, szabadságának és teremtő erejének hősökből álló, merész serege.

Most pedig hallgassák meg Ady Endre nagy költeményét, amelynek címe A halottak élén. A magyar sors ígéretében elhullott fiatal katonákhoz, az első világháború hősi halottjaihoz fordul a költő. Ő lovagol az ifjú halottak élén, a magyar halál, a hősi áldozat táborának élén. Ady Endre érezte, hogy az ő igazi táborát a hazáért elhullott fiatalok nagyszerű és kísérteties serege alkotja. Hallgassák meg Ady Endre költeményét!

Most a Mezőn mindenki veszt
S vér-felhők futnak szabadon
S hű csapatomat most leltem meg,
Most leltem meg a csapatom,
Az Életből kikényszerültet.

Életes, drága jó fiúk,
Óh, halottakként ébredők,
Be szeretőn rántom ki kardom
Árnyas, szent rangotok előtt
S benneteket meg most talállak.

Nem voltak hősibb társaim
Soha, mint a mostaniak,
Fejükön az éjféli holdfény
Eget-verő, fényes sisak,
S fejüket friss sírból hozták föl.

Be sokáig várakozék
Én, árvult, társtalan Kain
S ím, hirtelen érkeztek hozzám
A társaim, a társaim,
Levitézlettjei a kedvnek.

Mit néztek, hajh, ők valaha,
Mint járták velem a Mezőt,
Szegény hozzám-testvérisültek,
Jámbor élet-levetkezők
S ím, meredt szemmel mosolyognak.

Mert mind az Életé valánk
S ha lelkünk meg-megütközött:
Csak az Élet áradt túl bennünk
S ugye, most a sírok fölött
Szeretjük egymás tarka célját?

Be szép, kisértetes világ,
Be jó nekem, be szép nekem:
Most az igazi halaványak
Táborában vezérkedem,
Hogy az Életre mosolyogjunk.

Ady Endre: A halottak élén című költeményét sugároztuk.

Befejezésül felolvassuk a szabadság vértanúinak azt a balladáját, amelyet minden magyar ismer, de amely ma, a gyász ünnepén új értelmet nyer. A walesi bárdok ez a költemény. Arany János az abszolutizmus éveiben ezzel a hatalmas költeménnyel válaszolt a zsarnokságnak, amely azt kívánta a magyar költőktől, hogy dicsőítsék az elnyomó hatalmat. A szabadság áldozatainak balladába öntött apoteózisa ez a költemény.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

"Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!"

Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

"Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!..."
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

"Elhullt csatában a derék -
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még -
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd."

Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -

S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
"Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik."

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.

Szignál

Kedves hallgatóink! Irodalmi műsorunkat közvetítettük az 1956-i szabadságharc hősi halottainak emlékére.

Zene

Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!