Reflektor

Gallicus rovatát, a Reflektort közvetítjük.

Szignál

Azt hisszük, hogy a szabadság legszebb igéjét tegnap a hercegprímás találta meg: "Senkivel szemben nincs gyűlölet szívemben"!
Pedig ha valakinek, akkor éppen az ő szívében lehetett volna gyűlölet. Megaláztatásának, meggyaláztatásának, szenvedéseinek serlege színültig, nem is színültig, azon túl megtelt. A rémuralom továbbszolgáló lakájai, akik még a forradalom győzelme után is mily dühödt kétségbeeséssel ragaszkodtak a hatalom bársonyszékeihez, semmiképpen sem akarták bilincseit megoldani. A felkelő nemzet szenvedélyeinek és tankjainak kellett kiragadniok a kopók kezéből, noha már 15 ezren elvéreztek akkor azért, hogy szabad lehessen, és a nemzet is szabad lehessen.
Mégis az volt az első szava, hogy szívében senkivel szemben sincs gyűlölet. Nincs, mert gyűlöletben nem lehet élni, nem lehet megújhodni, nem lehet alkotni, építeni. A gyűlölet bosszút sugall, a bosszú pedig csak kielégülés, de nem igazság. Mert a jogállam és az erkölcsi társadalom ott végződik, ahol a bosszú kezdődik. És a dzsungel ott kezdődik, ahol az igazság végződik. Ha tiszta törvény alapján független bírák ítélkeznek, légyen ez az ítélet mégoly könyörtelen, a nemzet erkölcsi erőiben gyarapodott. Ha az önkény, a vak szenvedély, a dühöngő utca hirdet verdiktet, légyen ez a verdikt mégoly könyörületes, az őserdő hódit el tőlünk még egy kultúrsávot, még egy keresztényi pászmát. Ha szabadjára kerülnek a durva ösztönök, jövendőnk mérgeződik meg. A bitófán nem teremnek boldog nemzedékek és ragyogó századok!
A mi szabadságharcunk éppen azért volt olyan fenséges, az emberiség százmilliói éppen azért tekintenek példaképükül minket, akik oly kicsi nép, de oly hatalmas nemzet vagyunk, mert győzni tudtunk nemcsak zsarnokaink, de önmagunk felett is. A francia nép is győzött zsarnokain és lángoló ideálokat írt forradalmának lobogójára. Ám önmaga fölött már nem tudott győzni, és ezért ideáljai elkeveredtek a nyaktiló vérfolyamával. Teljesen megtisztítani nem tudták őket soha, még a tovaszálló évtizedek sem takaríthatták el rozsdájukat, a rajongás mellett mindörökre megmarad egy kis borzongás, a győztes revolúció gőgös öntudata mellett egy kis bizonytalanság, egy kis lelkiismeret-furdalás. De a mi forradalmunk? Fényét nem homályosította el egyetlen árny sem, tisztasága folttalan maradt. Párizs falmezőit most hatalmas plakátok borítják. Fordítsuk csak le az egyiket:
"Párizs népe! Testvéreink! 1944-ben felkeltetek, hogy elűzzétek az idegen hódítót, a hitleri zsarnokságot. Ma Budapest népe kelt föl, hogy elűzze az idegen hódítót, a szovjet zsarnokságot, az önkény páncélszörnyeivel a Marseillaise hangjai mellett szállván harcba.
Budapest népe ugyanazt a küzdelmet vívja, amelyet vívott Párizs népe: el az önkénnyel! De Párizs népét e viadalában a szabad világ minden fegyveres ereje támogatta. Budapest népét, az ő viadalában nem támogatja semmiféle fegyveres erő. Mégis, a szabad világ minden polgára segélyére siet, egyhangúlag tiltakozván a vörös tiránnia ellen. Párizs népe! Állj ismét a szabad emberek és a szabad közvélemény élére. Követeld, hogy a szovjet zsarnokság légiói azonnal hagyják el Magyarországot és követeld, hogy a magyar nép végül önmaga dönthessen sorsáról!"
Így szól a kiáltvány. Nemcsak Párizsban, de a világ minden városában. Más kiáltványok is vannak, rajongóbbak, hódolóbbak, szárnyalóbbak. Talán még fel sem fogjuk, milyen mérhetetlen a győzelmünk. Nemcsak magunkat szabadítottuk fel, de minden más nemzeteket is megszabadítottunk a rabiga lidércnyomásától.
Honnan ez a történelmi siker, a 15 ezer magyar halottnak az egész világra érvényes diadala? Csak onnan, hogy a magyar szabadságharc nem csupán hősiességében, de lelkierejében is felülmúlta önmagát. Képzeljük csak el, minden ragyogó fegyvertényünk ellenére ott lehetnénk-e, ahol vagyunk, ha önfeláldozásunk a nyers megtorlás dzsungeli törvényének érvényesülésével párhuzamosan képlett volna meg az emberiség előtt? Ott lehetnénk-e, ahol vagyunk, ha minden vértanúnkat egy-két lemészárolt poltron kísérte volna el a másvilágra? Hasonlíthatatlan diadalunknak éppen azaz értelme, hogy a népek mindenütt a földkerekségen, nemcsak a legnagyobb katonáknak, de a legnagyobb polgároknak tekintenek bennünket. Így válhattunk csak vakító mintaképpé, útmutatókká az elkövetkező korszakok felé.
Ezért hisszük azt, hogy a hercegprímás találta meg a szabadság legnemesebb igéjét, amikor azt mondotta, semmi gyűlölet sem él szívében. Félre ne értsük egymást. Tudjuk, miféle évek peregtek le, tudjuk, hogy megszámolhatatlanok a sebek és múlhatatlanok a gyászok, megszámlálhatatlanok a bűnök és múlhatatlanok a bűnhődések. Tehát nem valami regényes kegyelmet hirdetünk meg. Az imént azt mondotta a borsodi szabad rádió, Kucsera ezredesnek, egy rendőrvérebnek felköttetéséről számolván be, hogy irgalmatlanok voltak ők is, irgalmatlanok leszünk mi is. Helyes. De legyünk törvényeink alapján és bíráink útján irgalmatlanok! Hiszen éppen azért keltünk fel, ezért ontottunk vért, ezért áldoztuk gyermekeink életét a barikádokon, ezért borult lángba és romba hazánk, hogy ne legyen többé az önkény a jog, hogy ne a gyűlölet szabja a törvényt, hogy az emberi személy ne legyen préda, szent maradjon - hangozzék ez bár mégoly ellentmondóan is -, szent maradjon mind a vérpadig! Ebben teljesedett ki küzdelmünk értelme: szabadság, függetlenség, törvényesség, igazság, erkölcs és humanitás. A bitangokat azért űztük el, mert kényük-kedvük szerint forgatták és forgathatták ocsmány pallosukat. Hát mi is így forgassuk ezt a pallost? Vérünkkel egy új társadalmat teremtünk és már a kezdetben sem hinnénk e társadalom ítéletében és erejében? Elvetjük törvényeinket, amelyekért halni is készek voltunk és megtagadjuk bíráinkat, akikre tiszta palástot aggatunk. Megcsúfolása lenne ez szent forradalmunknak és megtagadása a nemzetnek, amely szabadságharcával mindent elért, és amely, ha ideáljainak fénye elfakulna, ismét mindent elveszíthet.
Ez a magyarázata annak, hogy valamennyi jelentés szerint éppen azok akarják az anarchia gyeplőit odavetni, akiket a forradalom elsepert. A véres múlt ügynökei, a rendőrpincék hóhérai, a vörös tiránnia fullajtárjai. Cui prodest? Kinek használ? - így hangzik a klasszikus jog kérdése. Kinek használ? - vethetjük fel a kérdést mi is, akiknek láncai csak az imént hullottak le. Egyedül nekik használhat, a vérebeknek, akik csak a vadonban és nem a sérthetetlen erkölcsök szabad társadalmában élhetnek. Mi is azt mondjuk tehát, amit Borsod mondott az imént: Irgalmatlanok voltak, irgalmatlanok leszünk! De ne gyűlöletünk, hanem törvénykönyvünk, és ne izmaink, hanem bíráink legyenek irgalmatlanok. Mert ha nem, mert ha megtévesztenek bennünket, mert ha az ösztönök nyaklótlan tombolása váltja fel forradalmunk nagyságos öntudatát, akkor végül nem is velük, hanem önmagunkkal leszünk irgalmatlanok!

Szignál

Gallicus rovatát, a Reflektort közvetítettük.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!