Színházi és művészeti bemutatók nyugaton

Színházi és művészeti bemutatók nyugaton című műsorszámunk következik.
Ebben a műsorszámunkban most párizsi tudósítónk írását olvassuk fel.

Ha gyermekéveim első csalódásának emlékét keresgélem mindig belém sajdul, egy szép napon rájöttem, hogy Verne Gyula nem volt magyar. Jó 30 esztendeje már ennek. Azóta kissé megderesedett a fejem, és az élet többek között arra is megtanított, hogy a híres-neves szerzőt igazándiban Jules Vernenek hívták, és idestova 3 emberöltő óta alussza örök álmát valamelyik párizsi temetőben. Amint azonban lenni szokott, az alkotás túlélte az alkotót. Sztrogoff Mihály, Grant kapitány gyermekei, Sándor Mátyás és Nemo, a Nautilus búvárhajó parancsnoka ma szakasztotta olyan fiatalok és éppoly emberi valóságot képviselnek, mint mikor Verne Gyula – én már bizony csak így hívom – életre álmodta őket. Sőt, Verne teremtő fantáziáját azóta már itt-ott utolérte a hétmérföldes csizmát viselő haladás. A repülőgép, a tengeralattjáró, a távolbalátás időközben mindennapi valóság lett, és holnap vagy holnapután talán már a holdrakéta is útnak indul. Verne örök ifjú hőseit szárnyra kapta a film, a televízió, a cinemascope, végül elérte őket, vagy legalábbis Nemo kapitány személyében egyiküket a napjainkban dívó átértékelt újjászületés végzete is. Függetlenült az alkotója által megszabott irodalmi kerettől, és önkezébe vette sorsának irányítását. Nemo kapitányt, a Nautilus fedélzetén a tenger mélységeit keresztül-kasul bolyongó magányos hőst felfedezte az egzisztencializmus. Azonban nem Sartre kemény és gúnyos kétkedésével, hanem valami csodaszeren táplált újdonsült romantika dunsztosüvegjében. Midőn a párizsi Théatre de Marini függönye felgördül, a Nautilus parancsnoki fülkéjében vagyunk. A rendező hűségesen lemásolta Verne francia viccsorozatának, az úgynevezett Hetzel-féle kiadásnak korabeli illusztrációját. A második császárság nehézkes bútorai, Makart-csokrok és aranyozott bronzcikornyák fölött feszül a parancsnoki híd. Szemben velünk hatalmas üvegtábla, mely mögött a darab pörgésével párhuzamban megelevenedik a tenger, óriáspolipok, vízi csikók, szivárványszínű halrajok, elektromos ráják és néhány félelmes fűrészorrú cápa vonul, vonaglik, úszik, lebeg és tekereg a Nautilus üvegfala előtt. Az egész első felvonást halk sustorgás festi alá, mintha valahol a kulisszák mögött valóban a Nautilus csavarjai fúrnák a tengervizet. A mese indulásán maga Verne Gyula sem találhatna semmi kivetnivalót. A búskomor Nemo kapitány és a furfangos inasával egyetemben a Nautilusra tévedt francia szobatudós, Aronnax kötelességtudóan szajkózza Verne szövegét, időnként azt is bemondván, merre is tartanak. Valahogy így például: Kapitány, most kezdhetjük a harmadik fejezetet! Vagy így: Hol vagyunk első tiszt? A 147. lap alján megadott szélességi és hosszúsági fokon. Ezek a hősök nem dramatizált regényalakok, hanem magának a kalandregénynek megelevenedett hősei. Tudatában vannak, hogy végzetük az 512. oldalon beteljesedik. Eleve ismerik valamennyi kalandjuk kimenetelét. Újból és újból végigélik megszabott sorsukat valahányszor egy-egy kalandszomjas gyermek felüti a könyvet. Nemo és társai ilyenkor ismét tudott sorsukra elevenednek. Ez az életkényszer azonban egyre inkább elviselhetetlenné válik hőseink számára, végül is döntő lépésre szánják magukat. A 102. oldalon Verne Gyula szerint a Nautilus leszáll az opálos mélységbe, a színpadon fellázadó Nemo kapitány azonban íme ellenkező parancsot ad, ki a felszínre. Itt kezdődik az új, a váratlan, a kiszámíthatatlan kaland, amelynek többé már nem ura a rég elporladt szerző. A regényhősök élethősökké lesznek, és egyből rádöbbenek, hogy ők is csak emberek, a szó minden magasztosságával és minden fonákságával. A regényszövegből nem ismert hajók bukkannak föl a látóhatáron. A gépész rájön, hogy Verne elfelejtett szerszámládát írni a motorházba. Végül a magányos kapitány is észreveszi, hogy Verne nem gondoskodott számára asszonyról. Az önállósított Nemo nagy üggyel-bajjal megoldja ezt a problémát is, de ugyanakkor a szív szava végzetes választás elé állítja. Nemo dilemmája jelenti a darab kulcsát, mivé legyen hát, magányos hős, vagy esendő ember. A dicsőség és a boldogság nem lehet egyképpen osztálya valakinek. A harmadik felvonásban látjuk Nemo szenvedését, aki elhagyta a Nautilust és az asszony kedvéért Párizsban polgári életet próbál teremteni. Távoli tengerekről álmodik, és filléres gondjai vannak. Kincses szigetre készül, de ugyanakkor sört kell kiszolgálnia egy külvárosi ’csapszékban’. Végül is Nemo, az ember gyáván megfutamodik és visszamenekül a 102. oldalra, ahol lázadása kezdődött. Nem volt ereje embernek lenni, és maradt az, aminek Verne megálmodta, csak hős. Ezzel a beletörődéssel zárul a különös színdarab, mely az őszi évad egyik legfigyelemreméltóbb párizsi sikere. Pirandello komédiát és valóságot elegyítő lüktetése, Sartre egyéni létezését szomjazó vergődése és Albert Camus gyáva hősei és kisemberei vonulnak az Empire szalon és a tengeri herkentyűktől nyüzsgő Nautilus-ablak romantikus háttere előtt. Embernek nehezebb lenni, mint hősnek, ez talán a darab tanulsága. Lehetséges. Vagy egy másik. A magány és a kaland éppúgy kiszabatott minden ember számára, mint a fültőmirigylob vagy a portörlés. Mindenki azon a helyen lehet csak igazán nagy és emberfeletti, ahová végzete állította, legyen az parancsnoki fülke vagy kiszolgálópult. És még egy döbbenetes mementó. Akad egyfajta ember, aki sohasem ott boldog, ahol éppen van. Midőn kilépünk a Théatre de Marini kapuján a fényárban úszó Champs-Élysées-re, a csípős szél már sodorja az őszi lombot, mint a végzet az embersorsokat. A Concorde felől idevilágít a sudár Obeliszk, és a Sacré Coeur fényárban úszó fehér temploma ott őrködik a Montmartre fölött, mint egykor Szent Genovéva a nagy párizsi éjszakában. Az igazi hősök talán nem azok, akik a lombhullásnak nagy rugaszkodással ellene szegülnének, hanem azok, akik féltő gonddal plántálják tovább az új életet jelentő rügyeket, amelyen nem fog a szélvihar minden ereje, akik nem hősök a szónak regénybe fogant talmi értelmével, hanem csak emberek. Hitted volna-e, oh ifjú korom hajdani Nemo kapitánya, hogy 3 évtizeddel csodás kalandjaid olvasása után ilyen újabb tanulságot tudsz még deresedő fejemre ráolvasni? Ha nem hitted, egyből se bánjad, hiszen csak hős vagy, és magad is a Théatre de Marini deszkáin döbbentél rá arra, ami nehezebbet, szebbet és örök érvényűbbet jelent, mi is hát embernek lenni.

Zene

Színházi és művészeti bemutatók nyugaton című műsorszámunkban ezúttal párizsi tudósítónk beszámolóját olvastuk fel.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a szabad Magyarország hangja.