Rendkívüli kommentár

1956. október 24. 11:11 ● 09:08

Mikes Imre
00:00 00:00

A műsor leirata

Kedves Hallgatóink! A budapesti eseményekkel kapcsolatban Gallicus soron kívüli kommentárját közvetítjük.

Szignál

Az utóbbi napokban és főként az utóbbi órákban azok az események, amelyek valójában már hosszú hónapok óta érnek Magyarországon, drámai ütemben fejlődtek tovább. Az elmúlt héten, talán a lengyelországi események hatására is, már számos mozzanat mutatta, hogy a néptömegek elégedetlensége, türelmetlensége, felháborodása forrponthoz közeledik. A rendszer a közelgő viharnak ezeket a félreismerhetetlen előjeleit lehetőség szerint titkolta a közvélemény előtt. De azért mindenki tudta, hogy az ország legkülönbözőbb pontjain, városokban és falvakban, gyárakban és főiskolákon gyűlés gyűlést követ és a szenvedélyek néha utat törnek maguknak. Több helyen például megrohanták, sőt itt-ott le is rombolták a tanácsházat, másutt a parasztság kivonult a földekre és kijelölte magának azokat a birtokocskákat, amelyeket a sztálini korszak mezőgazdasági rendőrpolitikája elragadott tőle. A legutóbbi órákban, mint nemzeti megmozdulásaink alkalmával legtöbbször, az ifjúság vállalta a vezető szerepet. Szeged, Pécs, Budapest jurátusai, medikusai, filozopterei osztályhelyzetre származásra, ideológiai felfogásra való tekintet nélkül egységbe tömörültek, és ezt az egységet kiterjesztve a proletariátus és a parasztság ifjú nemzedékeire is tisztán megfogalmazták követeléseiket. Ezek a követelések, akárcsak a negyvennyolcas ifjúság követelései, az egész nemzetnek adtak hangot, a magyar nép fojtogató sérelmeit és elodázhatatlan akaratát tükrözték vissza. Függetlenség, minden népekkel való egyenrangúság, szabad sajtó, szabad szervezkedés, öncélú gazdaságpolitika, művelődésbeli autonómia, és méltó sors, tisztes kenyér a termelő tömegeknek. Mindezt azzal egészítették ki, hogy a félintézkedések, szemfényvesztő engedményecskék csalárd taktikája helyett számolják fel maradéktalanul azt a múltat, amely sárba taposta szuverenitásunkat és ebek harmincadjára juttatta a személyi méltóságát, a polgár jogait. Megtorlást a bűnösökkel szemben és szabadságot, igazságot, jogot, kenyeret a népnek. Ez volt a foglalatja annak a programnak, amelyet az ifjú nemzedékek felállítottak.
Ezzel a helyzettel találta magát szemközt a Belgrádból visszatérő Gerő Ernő. Hangozzék bár ellentmondóan, alapjában könnyű feladata volt. Hiszen kézen feküdt a megoldás. Amit elébb az írók és a költők, utóbb az ifjú nemzedékek óhajtottak, az nem valamely kis csoport, valamely társadalmi osztály illetéktelen, önérdekű igényeit fejezte ki, hanem az egyetemes nemzet akaratát és követeléseit, mondhatnók minimális követeléseit. Nem kellett volna egyebet tenni, mint amit tettek Varsóban is, szemben az idegen érdekekkel és ukázokkal, szolidárisnak lenni a néppel és a közérdekkel. Gerő Ernő azonban a tervpolitika és a rendőrigazgatás Gerő Ernője a megrögzött, elszánt sztálinista reakcióival válaszolt a milliók dübörgő követeléseire. A budapesti ifjúság elhatározta, hogy a lengyel szabadságmozgalom hőseivel való együttérzésének jeléül felvonul Varsó budapesti nagykövetsége előtt. Nem valami hangos, fenyegető, romboló processzióra gondoltak, csak méltóságteljes néma menetelésre, a szabadság és törvényesség eszméinek jegyében békés, testvéri manifesztációra. De ami a lengyel demokratizálódással, a lengyel népakarat sodró erejű érvényesülésével rokon, az már sok volt Gerőnek és a véres múlt csökevényeként uralkodó klikkjének. Tehát az ifjúság felvonulását betiltották. A nép ereje azonban nem egykönnyen köthető gúzsba. A fiatal nemzedékeket nem rettentette meg az önkény jelentkezése, kihívása, nem riasztotta vissza a rendőri sorfal. Végül is a közhatalom hátrált meg és a tüntetést, amelyet amúgy sem tudott volna megakadályozni, útjára engedte. E provokáció után a menetelő tízezrek ajakán minden kendőzés, minden jelképiség nélkül, nyíltan megszülettek a felszabadulás jelszavai: "El a megszálló divíziókkal, független bírák elé Rákosit és cinkosait." "Szabadságot és emberi egzisztenciát a népnek." Erre következett Gerő Ernő kihívó, ostoba, perfid szónoklata. Az a szónoklat, amely megismételte az elmúlt tíz év kormány gyakorlatának hitvány frázisait. Hadat üzent a szabadságtörekvéseknek, és elvakultságában odáig ment, hogy bejelentette a kolhoz politika, vagyis a falusi inkvizíciós politika fenntartását és folytatását. Ez a provokáció végül oda fajult, hogy nem haboztak rálövetni a szabadságot és kenyeret követelő tömegekre. Nem tudjuk, még pontosan, nem ismerjük még részletesen, mi történt és történik a fővárosban, mi történt és mi történik vidéken, inkább csak sejtjük azt, hogy az elnyomott, kétségbeesett felháborodásba ajzott nép, felvette az odahajított vörös kesztyűt. Fel kellett vennie. Mégpedig nem is önmagában, hanem egyetértőleg a karhatalommal, annak kétségtelenül igaz és magyar többségével, mert ha nem így lett volna, nem kényszerültek volna arra az áruló lépésre, hogy a szovjet szuronyokat hívják segítségül a nemzet ellen. Míg a lengyel vezetők törhetetlen öntudattal meghátrálást parancsoltak az idegen bajonetteknek, addig az Akadémia utca bűnszövetkezete eme bajonettek élével és hegyével igyekezik tovább uralkodni. Világos, 1956-ban. Tehát vörös divízió, statárium, és sortűz.
Így fest a helyzet egyik oldalról. Más oldalról viszont a rettegető despoták engedményekkel próbálkoznak a forradalmat lecsitítani. A politikai bizottságban hirtelen személyi változásokat ejtettek meg, amelyeknek leglényegesebbike Nagy Imre kooptálása. Még jelentősebb, hogy a párt központi vezetősége javaslatot terjesztett az Elnöki Tanács elé, nevezze ki Nagy Imrét Hegedüs András helyébe miniszterelnöknek. Ennek a két mozzanatnak értékét távolról sem akarjuk lebecsülni. Nagy Imre visszahívása ott szerepelt úgy az írók, mint az ifjú nemzedékek programjában. Az ő kinevezésével tehát egy óhajt honoráltak. Ám akkor, amikor a forrongó népmilliók, élükön a szellemi nemzettel és a fiatal nemzedékekkel, Nagy Imre visszahívását követelték, az ő személyében a múlt fojtogató gyakorlatával való végleges felszámolást, a maradéktalan liberalizálódás és függetlenítődés képviselőjét remélték az ország élén látni. Nem szándékunk Nagy Imre kormányzásának elébe vágni, a jövő egyhamar megmutatja majd, miért jött, mit hoz, mire képes. A kopogtatás azonban, amellyel ismét utat kért a magyar életbe, ezt meg kell mondjuk, megdöbbentő és szívszorító. Ez a kopogtatás a statárium, amely csak egyetlen ítéletet ismer, a halált. Azok a csoportok, amelyek Nagy Imrét az élre kívánták és segítették, élesen állást foglaltak a halálbüntetés ellen. Elég volt nekik az önkényből, a sortűzből, a bitóból, a díszsírhelyekből. Nagy Imre pontosan ezzel a gyűlölt, megvetett statáriummal lép a nemzet elé. Halállal azokkal a tömegekkel szemben, amelyek ismét és annyi dühös akarat ellenére a magasba emelték. Mondjuk, nem akarunk az esetleges új korszaknak elébe vágni. De ennyit mégis, ha úgy folytatja ahogyan kezdette, azok a néptömegek, amelyek élre segítették, éppen úgy szembeszállanak majd vele, mint ahogy szemben állanak most az önkény más erőivel.

Szignál

Kedves Hallgatóink, Gallicus rendkívüli kommentárját közvetítettük.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!

Információk

Adásba került1956-10-24 11:11
Hossz0:09:08
CímRendkívüli kommentár
MűsorkategóriaKommentár
Ismétlések
1956-10-24 11:11
SzerkesztőMikes Imre
Műsor letöltése MP3