Reflektor

Gallicus rovatát, a Reflektort közvetítjük.
Az egyetlen megoldás, amely Nagy Imrének nem jut eszébe: íme Reflektorunk témája.

Szignál

Ama rengeteg kiáltványok egyike, amelyeket most a visszahódított rádió mikrofonján keresztül a nemzethez intéznek, de amelyeket a nemzet aligha hallgat meg, mert az igazi kiáltványokat nem a fülével hallgatja, hanem a vérével írja. Szóval a sok kiáltvány egyike azt mondja, hogy a párt Politikai Bizottságának döntése, ez a megnyugtató és szívderítő döntés valóban az utolsó pillanatban érkezett. Arról a döntésről van szó, amely Nagy Imrét a kormányelnöki, Kádár Jánost a főtitkári méltóságba segítette. Ez a döntés érkezett, lelkendeznek a kiáltvány aláírói, az utolsó pillanatban.
Az utolsó pillanatban? Be régen elmúlt az az utolsó pillanat, be régen a Politikai Bizottság döntése előtt, örvendező urak! Már maga a puszta tény is, hogy az utolsó pillanatig engedték fajulni a tragédiát, már ez a puszta tény is bizonyítja, hogy az utolsó pillanatot lekésték. Ugyan miféle alapon, milyen erkölcsi jogon merészelik azt hirdetni a mikrofon előtt a rendszer olcsó kufárai, hogy a végpillanatban mégis csak megszületett a nagyszerű, a mindent kibogozó megoldás? Az utolsó pillanatot emlegetik, amikor vér öntözi a magyar térségeket, a gyász bakacsinja vonja be a magyar eget, számolatlanul tapossa a magyar életeket a szovjet csizma, mintha nem 1956-ot, de 1756-ot írnánk, a Duna medrében a Kongó folyna, és mi magunk nem évezredes kultúrnép, de a parti dzsungelben félmeztelen hottentották vagy kafferek lennénk. Az lenne a még kellő időben elcsípett utolsó pillanat, az lenne a bölcs megoldás, hogy a nemzet kint pusztul a barikádokon, szemben vele Nagy Imre vörös tankjai, fölötte pedig Nagy Imre statáriuma? Nem megoldás ez, hanem árulás és mészárszék, kiáltványt szerkesztő urak!
Ám ismerjük el, hogy noha az utolsó pillanat már régen elmúlt, amint az utolsó hajót is arról lehet megismerni, hogy már elment, és noha Nagy Imre már rég nem megoldás, ezt az elszalasztott végpillanatot és ezt az eljátszott megoldást meg lehetett, meg is kellett volna ragadni. Meg lehetett volna ragadni akkor, ha Nagy Imre a nép élén, nem pedig a nép ellen veszi át a hatalmat. Mert igazában a nép élén kellett volna érkeznie. Hiszen ez a nép állott mögötte, a nép követelte visszahívását, a nép emelte ki a politikai kriptából, ahova örök hatalmi harcukban moszkvai vetélytársai letaszították. Talán egész történetünkben sem volt még férfiú, akinek kezében annyi győzhetetlen lehetőséget, oly sok szerencsés ütőkártyát halmozott volna az események szeszélye, a vak véletlen, mint amennyit halmozott Nagy Imre kezébe. Tudjuk, hogy a rémuralom első hat esztendejét az Akadémia utca hű és feltétlen fiaként szolgálta végig. Beleértve ebbe még azt a korszakot is, amelyben Moszkva budapesti helytartósága nem csak a nemzet legjobbjait, de a párt legjobbjait, a díszsírhelyes áldozatokat ölte halomra. Utóbb, amikor a Sztálin halálát követő válságban Moszkva megpróbálkozott az olvadás taktikájával, e tetszetős, népszerű politikai sodrásban Nagy Imrét szemelték ki a kormányos szerepére. Ebből azután önként következett, hogy amikor az ortodox zsarnokság képviselői visszaszerezték a hatalmi posztokat, ő szorult háttérbe, a liberalizálódás áldozatának misztikuma lengte körül, elfelejtették múltját és legenda szövődött körülötte, ő lett az ibseni népbarát, az elnyomott tömegek és a felszabadító jövő ígérete. Az utóbbi hónapok szabadságküzdelmeiben az ő neve csillogott az élen. A parasztság, a Petőfi Kör hősi értelmisége, a nagyszerű magyar fiatalság, még részben a proletariátus is tőle és vele várta a kibontakozást. Most, amikor egy tragikus hét elején a népmilliók felsorakoztak, ezeket a népmilliókat Nagy Imre maga mögött tudhatta. Éppen csak cselekednie kellett volna, úgy, ahogyan Gomulka cselekedett Varsóban, egyetlenegyszer odaütni az Akadémia utca asztalára és a bűnös múlt már nincs is többé, a megújhodás folyama útnak indulhatott volna. Békén, boldogan, a néppel és a nép által, a hulló vér áradata és a gyász égnek törő kétségbeesése nélkül.
De Nagy Imre nem ütött az asztalra. Illetve nem az asztalra ütött, hanem arra a népre ütött, amely hajlandó lett volna őt vezérének elfogadni, hogy új utakon új sorsba vezesse. Statárium és a szovjet hordák: ez volt az ibseni népbarát válasza a nemzetnek. Miért válaszolt így? Talán csak a népmilliók felejtették el a múltját, de ő maga nem, vagy talán a vörös vetélytársak lépre csalták, hogy így zúzzák semmivé könnyen szerzett, de tényleg mérhetetlen presztízsét. Nincs válaszunk ezekre a kérdésekre. De nem is nagyon érdekel bennünket ez a hiányzó válasz. Mert merőben mindegy az, miért döntött kenyér helyett a sortűz, szabadság helyett az idegen martalócok mészárlási joga mellett. A lényeges az, hogy az elnyomott nemzet kint pusztul a barikádokon, szemben vele Nagy Imre szovjet légiói, fölötte Nagy Imre statáriuma.
Miféle utolsó pillanatról, miféle megváltó döntésről beszélnek tehát a perfid kiáltvány megfogalmazói? Igaz, mi is elismerjük, hogy az új miniszterelnök, aki egy perc alatt fecsérelte el esztendők során át felhalmozott vagyonát, amelyet különben nem is ő halmozott fel, hanem a sóvárgó és álmodó népmilliók halmoztak fel részére, szóval mi is elismerjük, hogy az új kormányfő ígéretet ígéretre halmozott tegnapi beszédében. Azt mondotta, hogy a felkelés leveretése után széleskörű népfront-kormányt alakít. A felkelés leveretése után reformprogramot terjeszt elő. A felkelés leveretése után tárgyalásokat kezd a szovjet-magyar egyenrangúságról. A felkelés leveretése után odahat majd, hogy Moszkva rendelje vissza megszálló csapatait hazánkból. Után. Után. És mindig csak után! Mit akar ezekkel a ködös, minden biztosíték nélküli, a kétes jövendőben esedékes ígéretekkel a kormányelnök, amikor az utcákon ömlik a vér, egész térségünket betölti az özvegyek és árvák jaja? Nem szavak, nem ígéretek kellenek most, légyenek bár még oly fennkölt szavak és még oly szárnyaló ígéretek is, hanem tettek, cselekedetek, azonnal, meggondolás nélkül. Mindenekelőtt és mindenekfölött azoknak az idegen hordáknak a visszavonása, amelyek ott kalózkodnak az egész országban, pusztítják az életeket és javakat, halomra mészárolják a magyar jövő zálogát, az ifjúságot. Ne ígérjen semmit az új miniszterelnök. A népnek most nincs szüksége programjára. Nincs szüksége szemfényvesztő, népfronti kormányára. Nincs szüksége szónoki művészetére. Egyetlen hangjára sem! Csak az aláírására van szükség. Arra az aláírására, amellyel ránk szabadította martalócait, és amellyel e martalócoktól megmentheti a nemzetet.
Visszahívni a szovjet divíziókat, vissza haladéktalanul, itt kezdődik, és itt végződik minden, itt kezdődik vagy végződik Nagy Imre uralma is. Ezen a ponton dől el, van-e benne csak csöppnyi jóhiszeműség is, van-e benne - túl a moszkvai engedelmen - csak csöppnyi összetartozás is az ezer sebből vérző nemzettel. Az utolsó pillanat már régen elmúlt. Elmúlt akkor, amikor az első vértanú, e szabadságharc első mártírja elhullott a kövezeten. Az utolsó pillanatot elszalasztotta Nagy Imre, de még kezében egy véglehetőség. A hon és a nép parancsa. Vissza az oroszokkal! És ha nem, örökre vissza vele!

Szignál

Gallicus rovatát, a Reflektort közvetítettük.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!