00:00 | 00:00 |
A műsor leirata
Szignál
Kedves Hallgatóink! Legutóbb elmondtam magyar katonabajtársainknak, hogy a számbeli és fegyverzeti túlerőt miként lehet leleményességgel, talpraesett vezetéssel, ügyes partizán-harcmodorral kiegyenlíteni. Igazolásául felemlítettem egy német hadosztály példáját, amelyet Tito 500 partizánja nemcsak több mint 10 napig feltartott, de 30 közepes harckocsiját is kilőtte. Miután a szóban forgó partizán egység páncéltörő lövegekkel egyáltalában nem rendelkezett, sokaknak talán hihetetlenül hangzott a felhozott példa. Éppen ezért felkértem Patkó Gyula munkatársunkat, hogy saját élményeivel támassza alá a harckocsik elleni partizánharc lehetőségeit. Patkó Gyula munkatársunk, akinek nevét hallgatóink a sportrovatok és hangjátékaink révén bizonyosan jól ismerik, a második világháború utolsó hónapjait mint egy páncéltörő-ágyús század parancsnoka harcolta végig és ott küzdött Buda védőinek soraiban is. Százada majdnem három tucat szovjet T-34 mintájú harckocsit semmisített meg, ezek közül tízet kizárólag partizán módszerekkel. Hallgassák tehát munkatársunk ismertetését!
Amikor azt halljuk, hogy a most dúló hősi szabadságharc katonái és ifjai szovjet páncélosokkal szállnak szembe, akaratlanul is a legutóbbi világháború partizánjai jutnak eszünkbe.
Akár a brjanszki erdő tízezres szovjet partizáncsoportjaira, akár a dinári Alpok útvesztőiben harcolt partizán egységekre gondolok. Ezek a partizánok különösen a német páncélosoknak okoztak komoly veszteségeket, pedig a legtöbb esetben még csak nem is rendelkeztek közepes, vagy nehéz páncél elhárító fegyverekkel. Jómagamnak is, aki az egész háborút mint páncéltörő tiszt küzdöttem végig, állandó fejtörést okozott a partizánok által alkalmazott primitív, de igen eredményes páncél-elhárítási módszer. Tapasztalatból már tudtuk, hogy az íróasztalok mellett készült szabályzatokban leírt eljárások a gyakorlatban nem értek sokat. Olyan előírások, hogy egy harckocsi támadás esetén az összes könnyű fegyverek vegyék tűz alá a közeledő páncélos látóréseit a páncélelhárító ágyúk pedig elsősorban a hernyótalpakat, illetve a lövegtorony alját vegyék célba, a gyakorlatban kivihetetlennek bizonyult. Egyrészt ki láthatta, egy ötven vagy hatvan kilométeres sebességgel közeledő páncélos néhány centiméteres látóréseit, másrészt a lövegirányzók boldogok voltak, ha a mozgásban lévő harckocsit nemhogy az említett helyeken, de egyáltalában eltalálták. Ez tette érthetővé, hogy a partizánok már csak lőszer takarékossági szempontból, sohasem tüzeltek kézifegyverekkel az ellenséges páncélkocsikra. A kézi tűzfegyvereket nem centiméter vastag páncéllemezek, hanem az ember-ember elleni harcra találták fel.
Természetesen a páncélosok leküzdésénél alkalmazott módszerek kiválasztását döntően befolyásolja, hogy egyes harckocsik, vagy pedig egy tömeges harckocsi-támadás leküzdéséről van szó. Igaz, hogy harckocsik éppen annak tudatában, hogy egyedül igen könnyen megsemmisíthetők, csak a legritkább esetekben tűnnek fel egyenként. Erre legfeljebb városokban vagy falvakban folyó utcai harc során kerül sor, ahol egyes páncélosok utcakereszteződéseket biztosítanak. Ez egyébként kedvenc foglalkozásuk. Az 1945-ös budapesti harcok során nehéz páncéltörő ágyúimmal, annak ellenére, hogy a korábbi harcokban már számos szovjet páncélost kilőttünk, egyetlenegy szovjet harckocsit nemhogy kilőttünk, de még csak nem is láttunk. Egyszerű, magunk csinálta elhárító eszközökkel viszont ötöt sikerült megsemmisíteni. Hogy ez sikerült, azt a partizánoktól ellesett módszereknek köszönhettük.
E módszerek közé elsősorban az akkoriban tréfásan Molotov-koktélnak nevezett benzines üveg tartozott. Nem kellett hozzá több, mint egy literes borosüveg, amelybe benzint töltöttünk, amibe még néhány darabka sárga foszfort tettünk és az üveget jól bedugaszoltuk. Ezzel a primitív eszközzel felszerelve egy kapualjban megvártuk, hogy a szovjet páncélos elhaladjon a kapu előtt, majd ebben a pillanatban a kiugrottunk és az üveget két-három méterről a páncélos végében elhelyezett motor feletti rácsos szellőzőnyílásra dobtuk. A széttörött üvegben lévő benzin a foszfor segítségével azonnal lángra kapott, a motor óriási szívó hatása pedig megetette a többit. A motor kigyulladt, és a páncélos mozgásképtelenné vált. A legénység kénytelen volt kiszállni és ekkor léptek csak működésbe a kézi tűzfegyverek. Még meg kell említenem, hogy nem mindig állt foszfor rendelkezésre, ilyenkor egy közönséges rongydarabbal dugaszoltuk el az üveget úgy, hogy a rongy egy része kanócként lelógott. Közvetlenül a használat előtt csak ezt a kanócszerű darabot kellett meggyújtani és az teljes mértékben helyettesítette a foszfort.
A páncélosok elpusztításánál igen hatásos módszernek bizonyult az úgynevezett aknahúzogató módszer is. Ehhez egy beélesített tányéraknán kívül, csak még néhány méter erős zsinegre volt szükség. A zsineget, amely kétszer olyan hosszú volt, mint az utca szélessége, középen kettévágtuk és az akna két oldalára kötöttük. Egy ember elhelyezkedett az utca egyik oldalán lévő kapualjban, a másik a szemben lévő kapuban. A tányéraknát a járdára helyeztük úgy, hogy a közeledő páncélos nem vehette észre. Amikor aztán a páncélos már csak néhány méterre volt, az utcán átvezető zsineg segítségével az aknával szemközti kapualjban álló gyorsan kihúzta az aknát az úttestre és társa segítségével úgy húzogatta az aknát, hogy ez a harckocsi hernyótalpa alá került és robbant.
Néhány kísérlet után ez a módszer is nagyon bevált. Természetesen a mozgásképtelenné vált harckocsit nem mindig hagyta el legénysége, hanem bezárkózva tovább tüzelt. Tekintve, hogy öreg szabály, hogy harckocsit csak hátulról szabad megközelíteni, az álló harckocsi végleges elnémítására mindig két fő hátulról ugrott fel rá. Az egyik kézigránáttal a kezében a harckocsi fedelét figyelte és amennyiben azt kinyitották, felfeszíteni nem lehetett, bevágta a kézigránátot a kocsi belsejébe. A bennülő legénység ezáltal megsemmisült, de ez a kedvező eset ritkán fordult elő. Így azután az álló és továbbtüzelő harckocsi elhallgattatására a másik harcos lépett működésbe. Ha lehetőség volt rá, egy marék sárral pillanatok alatt betapasztotta a figyelő és irányzó réseket, elvéve a legénység amúgy is szűkös látási lehetőségeit. Az elnémult ágyú, illetve géppuskacső végére akkor ugyancsak egy adag sár került és a legközelebbi lövésnél ezek a fegyverek csődudort kaptak vagy felrobbantak. Ha nem volt sár, úgy a géppuska csövét néhány jól irányzott és kemény tárggyal végrehajtott csapással tönkre lehetett tenni. A löveg csövénél már nem volt ilyen egyszerű a módszer. Erre az esetre mindig készen állt egy úgynevezett összpontosított töltet, amely két félkilós robbanóanyag kockából állt. Ezeket egy körülbelül 15-20 centiméteres spárgával kötöttük össze, majd a szabvány gyutaccsal és egy igen rövid gyújtózsinórral lett ellátva. Ezt a spárgán függő két kockát azután úgy akasztottuk a löveg csövére, hogy a robbanóanyag a cső két oldalára került. Beélesítés után a torony mögötti rész a végrehajtóknak kellő fedezéket nyújtott, viszont a robbanás után a csőből csak egy csonk maradt.
Ezeket a módszereket tömeges harckocsi támadás esetén is alkalmaztuk. Erről talán a következő alkalommal beszélünk.
A magyar természet, mint ahogy a múlt számos példája bizonyítja, nem túlságosan alkalmas az alattomos és kérlelhetetlen partizán harcmodorra. De ne felejtsük: az ellenséget a saját fegyvereivel és módszereivel a legkönnyebb legyőzni. Egyébként is magyar szabadságharcosok mai jelszava: Szabadság vagy Halál!
Szignál
Kedves Hallgatóink, Bell ezredes műsorában felolvastuk Patkó Gyula előadását A harckocsik ártalmatlanná tétele partizán módra címmel.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!
Kedves Hallgatóink! Legutóbb elmondtam magyar katonabajtársainknak, hogy a számbeli és fegyverzeti túlerőt miként lehet leleményességgel, talpraesett vezetéssel, ügyes partizán-harcmodorral kiegyenlíteni. Igazolásául felemlítettem egy német hadosztály példáját, amelyet Tito 500 partizánja nemcsak több mint 10 napig feltartott, de 30 közepes harckocsiját is kilőtte. Miután a szóban forgó partizán egység páncéltörő lövegekkel egyáltalában nem rendelkezett, sokaknak talán hihetetlenül hangzott a felhozott példa. Éppen ezért felkértem Patkó Gyula munkatársunkat, hogy saját élményeivel támassza alá a harckocsik elleni partizánharc lehetőségeit. Patkó Gyula munkatársunk, akinek nevét hallgatóink a sportrovatok és hangjátékaink révén bizonyosan jól ismerik, a második világháború utolsó hónapjait mint egy páncéltörő-ágyús század parancsnoka harcolta végig és ott küzdött Buda védőinek soraiban is. Százada majdnem három tucat szovjet T-34 mintájú harckocsit semmisített meg, ezek közül tízet kizárólag partizán módszerekkel. Hallgassák tehát munkatársunk ismertetését!
Amikor azt halljuk, hogy a most dúló hősi szabadságharc katonái és ifjai szovjet páncélosokkal szállnak szembe, akaratlanul is a legutóbbi világháború partizánjai jutnak eszünkbe.
Akár a brjanszki erdő tízezres szovjet partizáncsoportjaira, akár a dinári Alpok útvesztőiben harcolt partizán egységekre gondolok. Ezek a partizánok különösen a német páncélosoknak okoztak komoly veszteségeket, pedig a legtöbb esetben még csak nem is rendelkeztek közepes, vagy nehéz páncél elhárító fegyverekkel. Jómagamnak is, aki az egész háborút mint páncéltörő tiszt küzdöttem végig, állandó fejtörést okozott a partizánok által alkalmazott primitív, de igen eredményes páncél-elhárítási módszer. Tapasztalatból már tudtuk, hogy az íróasztalok mellett készült szabályzatokban leírt eljárások a gyakorlatban nem értek sokat. Olyan előírások, hogy egy harckocsi támadás esetén az összes könnyű fegyverek vegyék tűz alá a közeledő páncélos látóréseit a páncélelhárító ágyúk pedig elsősorban a hernyótalpakat, illetve a lövegtorony alját vegyék célba, a gyakorlatban kivihetetlennek bizonyult. Egyrészt ki láthatta, egy ötven vagy hatvan kilométeres sebességgel közeledő páncélos néhány centiméteres látóréseit, másrészt a lövegirányzók boldogok voltak, ha a mozgásban lévő harckocsit nemhogy az említett helyeken, de egyáltalában eltalálták. Ez tette érthetővé, hogy a partizánok már csak lőszer takarékossági szempontból, sohasem tüzeltek kézifegyverekkel az ellenséges páncélkocsikra. A kézi tűzfegyvereket nem centiméter vastag páncéllemezek, hanem az ember-ember elleni harcra találták fel.
Természetesen a páncélosok leküzdésénél alkalmazott módszerek kiválasztását döntően befolyásolja, hogy egyes harckocsik, vagy pedig egy tömeges harckocsi-támadás leküzdéséről van szó. Igaz, hogy harckocsik éppen annak tudatában, hogy egyedül igen könnyen megsemmisíthetők, csak a legritkább esetekben tűnnek fel egyenként. Erre legfeljebb városokban vagy falvakban folyó utcai harc során kerül sor, ahol egyes páncélosok utcakereszteződéseket biztosítanak. Ez egyébként kedvenc foglalkozásuk. Az 1945-ös budapesti harcok során nehéz páncéltörő ágyúimmal, annak ellenére, hogy a korábbi harcokban már számos szovjet páncélost kilőttünk, egyetlenegy szovjet harckocsit nemhogy kilőttünk, de még csak nem is láttunk. Egyszerű, magunk csinálta elhárító eszközökkel viszont ötöt sikerült megsemmisíteni. Hogy ez sikerült, azt a partizánoktól ellesett módszereknek köszönhettük.
E módszerek közé elsősorban az akkoriban tréfásan Molotov-koktélnak nevezett benzines üveg tartozott. Nem kellett hozzá több, mint egy literes borosüveg, amelybe benzint töltöttünk, amibe még néhány darabka sárga foszfort tettünk és az üveget jól bedugaszoltuk. Ezzel a primitív eszközzel felszerelve egy kapualjban megvártuk, hogy a szovjet páncélos elhaladjon a kapu előtt, majd ebben a pillanatban a kiugrottunk és az üveget két-három méterről a páncélos végében elhelyezett motor feletti rácsos szellőzőnyílásra dobtuk. A széttörött üvegben lévő benzin a foszfor segítségével azonnal lángra kapott, a motor óriási szívó hatása pedig megetette a többit. A motor kigyulladt, és a páncélos mozgásképtelenné vált. A legénység kénytelen volt kiszállni és ekkor léptek csak működésbe a kézi tűzfegyverek. Még meg kell említenem, hogy nem mindig állt foszfor rendelkezésre, ilyenkor egy közönséges rongydarabbal dugaszoltuk el az üveget úgy, hogy a rongy egy része kanócként lelógott. Közvetlenül a használat előtt csak ezt a kanócszerű darabot kellett meggyújtani és az teljes mértékben helyettesítette a foszfort.
A páncélosok elpusztításánál igen hatásos módszernek bizonyult az úgynevezett aknahúzogató módszer is. Ehhez egy beélesített tányéraknán kívül, csak még néhány méter erős zsinegre volt szükség. A zsineget, amely kétszer olyan hosszú volt, mint az utca szélessége, középen kettévágtuk és az akna két oldalára kötöttük. Egy ember elhelyezkedett az utca egyik oldalán lévő kapualjban, a másik a szemben lévő kapuban. A tányéraknát a járdára helyeztük úgy, hogy a közeledő páncélos nem vehette észre. Amikor aztán a páncélos már csak néhány méterre volt, az utcán átvezető zsineg segítségével az aknával szemközti kapualjban álló gyorsan kihúzta az aknát az úttestre és társa segítségével úgy húzogatta az aknát, hogy ez a harckocsi hernyótalpa alá került és robbant.
Néhány kísérlet után ez a módszer is nagyon bevált. Természetesen a mozgásképtelenné vált harckocsit nem mindig hagyta el legénysége, hanem bezárkózva tovább tüzelt. Tekintve, hogy öreg szabály, hogy harckocsit csak hátulról szabad megközelíteni, az álló harckocsi végleges elnémítására mindig két fő hátulról ugrott fel rá. Az egyik kézigránáttal a kezében a harckocsi fedelét figyelte és amennyiben azt kinyitották, felfeszíteni nem lehetett, bevágta a kézigránátot a kocsi belsejébe. A bennülő legénység ezáltal megsemmisült, de ez a kedvező eset ritkán fordult elő. Így azután az álló és továbbtüzelő harckocsi elhallgattatására a másik harcos lépett működésbe. Ha lehetőség volt rá, egy marék sárral pillanatok alatt betapasztotta a figyelő és irányzó réseket, elvéve a legénység amúgy is szűkös látási lehetőségeit. Az elnémult ágyú, illetve géppuskacső végére akkor ugyancsak egy adag sár került és a legközelebbi lövésnél ezek a fegyverek csődudort kaptak vagy felrobbantak. Ha nem volt sár, úgy a géppuska csövét néhány jól irányzott és kemény tárggyal végrehajtott csapással tönkre lehetett tenni. A löveg csövénél már nem volt ilyen egyszerű a módszer. Erre az esetre mindig készen állt egy úgynevezett összpontosított töltet, amely két félkilós robbanóanyag kockából állt. Ezeket egy körülbelül 15-20 centiméteres spárgával kötöttük össze, majd a szabvány gyutaccsal és egy igen rövid gyújtózsinórral lett ellátva. Ezt a spárgán függő két kockát azután úgy akasztottuk a löveg csövére, hogy a robbanóanyag a cső két oldalára került. Beélesítés után a torony mögötti rész a végrehajtóknak kellő fedezéket nyújtott, viszont a robbanás után a csőből csak egy csonk maradt.
Ezeket a módszereket tömeges harckocsi támadás esetén is alkalmaztuk. Erről talán a következő alkalommal beszélünk.
A magyar természet, mint ahogy a múlt számos példája bizonyítja, nem túlságosan alkalmas az alattomos és kérlelhetetlen partizán harcmodorra. De ne felejtsük: az ellenséget a saját fegyvereivel és módszereivel a legkönnyebb legyőzni. Egyébként is magyar szabadságharcosok mai jelszava: Szabadság vagy Halál!
Szignál
Kedves Hallgatóink, Bell ezredes műsorában felolvastuk Patkó Gyula előadását A harckocsik ártalmatlanná tétele partizán módra címmel.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!
Információk
Adásba került | 1956-10-28 20:30 |
Hossz | 0:09:21 |
Cím | Katonapolitikai kommentár |
Műsorkategória | Kommentár |
Ismétlések |
1956-10-28 20:30 |
Szerkesztő | Borsányi Julián |