Szemtanúk beszámolói

Szignál

Kedves Hallgatóink! Most folytatjuk riportsorozatunkat, amelynek címe: "A szemtanúk beszélnek". Ebben a műsorunkban folytatólagosan ismertetjük külföldi újságírók és magánszemélyek beszámolóját magyarországi benyomásaikról. E beszámolók fényt derítenek a magyar szabadságharc sok apró részletére.

Szignál

A Bécsben megjelenő Bild-Telegraf munkatársa részletes tudósítást küldött Magyarországról. A beszámoló címe: "Láttam az októberi forradalom arcát." A tudósító kifejti, hogy a magyar ifjúság és a munkások kikergették a kommunista vezetőket abból a Paradicsomból, amelyet évekig építettek maguknak. Érdekes jelenségnek tünteti fel a tényt, hogy az anyák aggodalmukban szobába zárják fiaikat, nehogy lemenjenek az utcára harcolni. A magyar forradalom úgy érte a világkommunizmust, mint egy váratlan tarkón lövés - állapítja meg a bécsi újságíró. Budapesti élményeinek beszámolóját a Bild-Telegraf tudósítója így kezdi: "Budapest. József körút, Kálvin tér, Üllői út, Mária Terézia laktanya. Sok minden úgy fest, mint Bécsben. A laktanyákban valamikor k. und k. újoncok gyakorlatoztak. De mindez ma már a múlté. Jelenleg a halál vigyorog minden ablakmélyedésből és a pompás építmények összelődözött kapualjaiból. A forradalom vihara feldúlta az utcákat és a tereket. Valaki panaszosan megjegyezte előttem: "Íme, ez lett a mi szegény Budapestünkből. Siralmasabb, mint az ostrom idején."
Az osztrák újságíró ezután a forradalom festőjéről beszél: "A romokon keresztül most egy festő vág magának utat. Kezében a paletta. Nem szobafestő vagy mázoló, sohasem festett cégtáblát vagy feliratot. Festőművész. Felmutat egy ház ötödik emeletére. Ott, az a lakás, amelybe bevágott egy gránátszilánk, az ő műterme. És mivel az elmúlt 10 évben nem festett sem Sztálin-, sem pedig Rákosi-képeket, most a romokon át felmászik egy kilőtt szovjet ágyúra és remegő kézzel ráfesti a régi magyar címert. Aztán továbbmegy. És páncélosokra, felborult teherkocsikra, mindenhova odafesti a magyar címert. Ez a festő, aki remegő kézzel és kezdetleges szerszámmal címert fest, és a kettős kereszt, amelyet e címerbe rajzol, ezek a mai forradalom jellegzetességei."
Az újságíró ezután azon elmélkedik, hogy senki sem hitte azt, ami most Magyarországon történik: "Nyugaton sokan úgy vélték, hogy a Szovjetunió ellen nem használ a felkelés, amint Hitler ellen sem használt. Voltak, akik szerint csak egy harmadik világháború oldja meg a problémákat. De ezt senki sem akarja, így hát békésen meg kell férni egymás mellett. A vasfüggöny sok embert nem zavart. Hiszen oly vastag volt, hogy az emberek jajkiáltásai nem hallatszottak ki az országból. És ennek itt Nyugaton sokan örültek is, mert idegeik nem bírják a jajkiáltást. De a magyarországi események éppen azt bizonyítják, hogy még a legnagyobb hatalom ellen is sikeres lehet egy népi felkelés."
A riporter ezután így folytatja: "Szobámban üldögélek, egy állami hotelben lakom. Olyan szállodában, amelyben még néhány nappal ezelőtt senki sem kísérelte meg, hogy az igazságot kimondja, mert a mosdó alatt vagy a tükör mögött mikrofon volt beépítve. És most? Az állami alkalmazásban álló szobalányok, cipőtisztítók és szobainasok körém gyülekeznek és mesélnek a forradalomról. A mikrofonnal senki sem törődik. Igen, a berendezés még megvan, de akik hallgatták, szétfutottak. A beszédtéma mindenütt a forradalom. Igen, a forradalom! A megfoghatatlan, felmérhetetlen, titokzatos, szörnyű és nagyszerű forradalom. A meztelenek felkeltek az erőszak ellen. És most eszembe jut, mennyire tévedtünk, és ezek az események mily nagymértékben korrigálják a világpolitikát. Budapesti szállodaszobámban ülve mélységesen szégyenkeztem. Nem is olyan régen még izgatottan ültünk bécsi szerkesztőségünkben a távolbaíró előtt és figyeltük a jelentéseket a Petőfi Kör viharos vitáiról, az első tüntetésekről és lövésekről. Felizgattak és lelkesítettek az események. De abban a hiedelemben éltünk, hogy mindez néhány nap múlva már a múlté. Mit is akarnak ezek a szegény ördögök az állig felfegyverzett ávósok, a szovjet harckocsik ellen - gondoltuk mindannyian. És ennek épp az ellenkezője történt. Mit akarnak az ávósok? Mit akarnak a szovjet tankok a halált megvető emberek milliói ellen? Mit akarnak a felfegyverzett harckocsik 10 ezer fiú és lány ellen, akik piros-fehér-zöld zászlóval felvonulnak és nemzeti daluk túlszárnyalja a motorok zúgását."
A riporter ezután leírja annak a 13 éves lánynak az esetét, aki sebesülten magasba emelte a földre hullott magyar zászlót és a tüntető menet élére állott, nem törődve a szovjet tankok fenyegető mozdulataival. "Az oroszok tovább tüzeltek. De a menet feltartóztathatatlanul haladt előre. Feltartóztathatatlanul! Mert a fiatalokban nem volt félelem. Éppen ez a különbség a háború és a forradalom között. A háborúban fedezékből harcolunk és azért halunk meg, mert parancsot teljesítünk. A forradalom nem ismer fedezéket és a halált mindenkinek a szíve és az esze parancsolja. Ezért látta ez a tízezres tömeg csak a zászlót és az utcát."
Az újságíró ehhez megjegyzi, hogy a hatalom birtokosai viszont nem ismerték a tömeget. Nem látták a zászlót és nem tudták, miként cselekszik az utca. Mikor ez világossá vált, megijedtek. Elbújtak földalatti erődítményeikbe. Az oroszok meg visszavonultak sündisznóállásaikba.
"Felvetődik azonban a kérdés - és ezt kérdezzük mindannyian, akik visszatértünk Budapestről -, honnan szedték a szabadságharcosok a fegyvereket és hogyan tudtak kitartani oly sok napon át. Erre mindannyiszor csak a következőket feleltem: mindez azért van, mert semmi sem vált be abból, amit mi, szabad nyugatiak, hittünk. Kérdezzük csak meg az anyát, miért hal meg inkább ő, minthogy gyermekét meghalni engedje. A sok millió magyar gyermeke, közös gyermeke ezekben a napokban a haza. Haza! Ha ezt a szót a magyarok ma kimondják, szemük izzani kezd. És e napokban egyszer sem kérdezték, ki haljon meg először. Azok-e, akik a szovjet harckocsikban ülnek, vagy azok, akik az ÁVO-laktanyákba bújtak? Az utóbbiak rettegtek az életükért. Azok azonban, akik a páncélosok elé vetették magukat, nem féltek a haláltól. Ezért nem vonultak fedezékbe, ha baj volt - mint én is tenném - hanem félelem nélkül és határozottan mentek előre, amíg az ellenség futni nem kezdett. Vagy százszor hallottam Budapesten, hogy inkább elpusztulunk, de így nem élhetünk tovább.
A szabadság nem halt meg. És a temetést, amelyet a hatalom megrendezni óhajtott, nem tartották meg. A magyar nép új nemzeti ünnepe, október 23., a világkommunizmus gyásznapja. A magyar hősök nem haltak meg hiába. Íme, egy ilyen hős esete.
Jóskának hívták. A Rákóczi úton esett el egy virágkereskedés előtt. Az üzletből a tűzzáporban kiugrik egy lány és a fiú mellére odahelyez egy keresztet, amelyet Mindenszentek napjára készített elő. Aztán otthagyott cédulát is ezzel a felirattal: 'Nem haltál meg hiába.' Valóban, nem haltak meg hiába ezek az ifjú hősök szeretett városuk utcáin. Sokakról azt sem tudjuk, hogy hívták őket és honnan jöttek. Az anyák a romok között botorkálnak és keresik halott fiaikat. Bajtársaik egyiknek-másiknak cédulát tettek a mellére. Az egyiken ezt olvastam: 'Jóskának hívják, állítólag Budaörsről jött.' Többet a barátok sem tudtak."
Az osztrák riporter szerint e forradalom másik nagy meglepetése a magyar ifjúság. Sokan azt hitték, hogy a kommunista uralom elsősorban az ifjúságra számíthat. Mivel érveltek? Azzal, hogy a gyerekek 3 éves korukban a kommunista napközibe kerülnek, aztán az úttörőkhöz, végül az ifjúsági szövetségbe és a pártba. Nevelésük kommunista. És éppen ez az ifjúság nyújtotta most be a számlát a hatalom kommunista birtokosainak.
"Sohasem fogom elfelejteni azt az élményemet, amelyet most leírok. Az egész József körút - Üllői út sarok, a Mária Terézia laktanya vidéke egy ifjúsági csoport parancsnoksága alatt állt. Corvinistáknak nevezték magukat. Valamennyien 12-18 évesek voltak. Főhadiszállásuk a moziban volt. Ott ettek, aludtak, ott harcoltak és ott haltak meg. Egy orvos és néhány fiatal lány látta el őket élelemmel. A mozi valóságos erődítmény volt. Minden ablakba gépfegyvert építettek, amelyek fenyegetően emelkedtek a szovjet páncélosokra. Az egész negyed, több mint ezer lakó, egy emberként engedelmeskedett a fiatal szabadságharcosoknak. A szovjet katonák itt szenvedték el legvéresebb vereségüket. Egymás után hullottak el a szovjet páncélosok, amelyeket a fiatalok a Molotov-koktéllal ártalmatlanná tettek. Mindenütt voltak és sehol. Tetőkről lövöldöztek. Ablakokból ugrottak rá a páncélosokra. És ha lőszerük elfogyott, akkor az éj leple alatt puszta kézzel vetették magukat az oroszokra.
Jól megtanulták a leckét az iskolában, a katonai órákon és az előadásokon.

Szignál

Kedves Hallgatóink! "A szemtanúk beszámolnak" című riportsorozatunkban egy bécsi újságíró tudósítását ismertettük a budapesti harcokról.

Szignál

Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!