Reflektor

Gallicus rovatát, a Reflektort közvetítjük. A szegedi ifjak forradalmáról szól mai Reflektorunk.

Szignál

Vihar van Szegeden, pusztító vihar – hallottuk az imént a hivatalos Budapest szócsövében. Valóban, vihar van Szegeden, ámbár nem a természet erőinek, hanem az ifjú lelkek lázadásának elemi vihara. De ugyan miért nevezik ezt a vihart pusztítónak? Lehet, sőt, valószínű is, hogy a rendszer számára pusztító, de éppen úgy lehet, sőt, bizonyos, hogy a nemzet számára tisztító és építő. Elvégre mit követelnek a szegedi egyetem fiatal magyarjai és mit követelnek velük együtt minden fiatal magyarok? A maguk számára függetlenséget, a főiskola számára autonómiát, a nemzet számára népuralmat, szabad választásokat, a származás szerinti káderezés hitleri rendszerének felfüggesztését, az úgynevezett honvédelmi, valamint a párttudományi és orosz nyelvórák számának csökkentését és követelik a sajtószabadságot, a halálbüntetés eltörlését, a gyarmati helytartók nyaklótlan jövedelmének megszorítását és a robotoló népmilliók éhbérének emelését. Ezek a szegedi ifjak a feltörő nemzedékek nevében és azokkal együtt szót emeltek ama arcpirító helyzet ellen, amelyet a legújabb műszó személyi folytonosságnak nevez. Az ellen a helyzet ellen ugyanis, hogy változatlanul a porkolábok és a bakók maradjanak az élen, a régi bűnök tervezői, szervezői és végrehajtói, a moralisták és reformátorok lárvája mögül lesvén a pillanatot, amikor a nemzeti megújhodás és felszabadulás palántáját kitéphetik a magyar humuszból. Ez a vihar lenne pusztító? Nem pusztító, de teremtő vihar ez, azoknak az eszményeknek adván életet, amelyeket semmi bilinccsel és semmi kötéllel nem tudtak kiölni a magyar lélekből. Vihar dúl tehát Szegeden, szinte forradalmi vihar. Nemcsak szavakkal és nemcsak ideálokkal, hanem tettekkel is. Hiszen azok az ifjak, akik a Tisza-parti metropolisban kivonultak a szellemi barikádokra, egyben kivonultak a DISZ-ből is és menten létrehívták, illetve új életre hívták a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetségét. Gondoljuk csak el, mit jelent ez a fordulat, hiszen a DISZ volt az a karám, amelybe a rendszer semmi áldozatot nem sajnálva, semmi terrortól vissza nem rettenve, be akarta kényszeríteni, jobbadán be is kényszerítette az ifjúságot, kiragadta őket a család kebeléből, eltiltotta őket az egyház öléből, lebocsátotta előttük az objektív tudományok sorompóit, meghamisította ismereteiket a világról és önmagukról, méreggel táplálta értelmüket és ópiummal lelküket. E nevelői tatárdúlásnak a DISZ volt a summája és foglalata. Ennek a szervezetnek a feladata lett volna a fiatal nemzedékeket, elsősorban az iskolák ifjúságát a sacrificium intellektusra, az intellektuális önfeláldozásra, a személyi gondolkodásról és önálló bírálatról való lemondásra rábírni, hogy a robotemberek nemzedékévé, nem is tömeggé, hanem élettelen és öntudatlan masszává alakuljon át. Az élemedett magyarokról már eleve lemondott a rendszer. Mit is kezdhetett volna velük, akiknek agyát és szívét nem ő formálta ki? De a fiatalokat az önkényhatalom még szűz nyersanyagként markolta meg, hogy saját képére és használatára gyúrja őket. A jövő a miénk – hirdették. Ez a jövő tört ki Szegeden és tör ki másutt is a hámból. Ez a jövő hagyta megvetőleg maga mögött a vörös karámot és lobogtatja ugyanazokat a zászlókat, ugyanazokkal a jelszavakkal, amelyeket lobogtattak a ’48-as ifjak is. „Mi emeltük fel először a cselekvés zászlaját, mi riasztók föl zajunkkal nagy álmából a hazát” – énekelte Petőfi ama márciuson. Ezt énekelné és joggal énekelhetné ma is, ha is élne, mert a szegedi medikusok, jurátusok és filozófusok lázadása nem kedden kezdődött, ahogy Budapest jelenti, nem is hetekkel, vagy hónapokkal ezelőtt, hanem rögtön akkor, amikor a despotizmus kinyújtotta feléjük mohó újait. Az az ifjúság, amely kint csatázik most a szegedi egyetem torlaszain és sajtószabadságot, jogrendet, népi szuverenitást, kenyeret követel és a budapesti ifjúság, amely a feltétlen igazság és haladás lobogója mögött menetel, igazában akkor fellázadt már, amikor e mohó ujjak, e göcsörtös ujjak feléje nyúltak. Azt hitték és azt hirdették, hogy az ifjúság az övék, tehát a jövendő is az övék. A valóságban egy pillanatig sem volt az övék és így végzetük már eleve megírattatott. Ez a vereség, az ifjú magyarokkal szembeni bukás döntött az önkény sorsa felől, ők emelték fel először a cselekvés zászlaját, ők szólaltak meg a Petőfi-körben is, ők adtak életet a föld és a gyár komor harcának, ők tartották életben a megláncolt ideálokat és így minden joggal zenghetik a Pilvaxbeli elődökkel együtt, hogy: „csattogjatok, csattogjatok gondolatim szárnyai, nem vagytok már többé rabok, szét szabad már szállani”. Elragadott tán bennünket a lelkesedés? Ha el is ragad, nem ragad el bennünket annyira, min az Akadémia utcai kommentátorokat, akik sokkal fennköltebb, sokkal rajongóbb szavakat lelnek a szegedi ifjak és a pesti ifjak felkelésének ünneplésére, mint amilyeneket lelünk mi magunk. Gondoljuk. Nem kell figyelmeztetni az ifjú nemzedékeket arra, hogy ezek a mai kommentátorok azonosak a tegnapi kommentátorokkal, ezek a mai apostolok a tegnapi porkolábokkal, a szabadság e mai igricei a tegnapi bilincselőkkel. A fiatalok kinn a szellemi torlaszokon nyilván megtanulták és nem felejtették, mit feleltek a márciusi jurátusok, medikusok és filozófusok azoknak a hajcsároknak, akik keblükre akartak borulni. Hohó! Lassabban egy kicsit és hátrább, hallják kendtek, jobban becsüljük kendteket, ha nem szemtelenkednek. Csak magatokat teszitek bolondokká, ha vélitek, hogy e Júdás örömmel itt minket bolonddá tettetek. Amint nyilván számol az ifjú nemzedék azzal is, hogy a despotizmus, noha ott lelkendezik és éljenez körülötte, még csak távolról sem adta fel a harcot, csupán az alkalmat lesi. Vessük csak pillantásunkat Varsóra, ahol a lengyel nép és ennek élén a lengyel ifjúság nagyszerű szabadság-küzdelmével szemben az elnyomás mily sötét, mily csökönyös erői mozdultak éppen ma meg. „Egy csatát elvesztettünk, a háborút nem.” – mondotta De Gaulle tábornok, Franciaország eltiportatásának tragikus percében. A szellemi barikádok ifjú katonái mondják el ennek az ellenkezőjét. Egy csatát már megnyertek, de a háborút még nem. A fojtogató párthatalom szorultában meglapul és enyeleg ugyan, de ha enyeleg is, nem kevésbé azonos azzal a közhatalommal, amely tegnap még minden emberi eszmény és minden nemzeti eszmény megsemmisítésére tör, ezt ne felejtsék soha, egyetlen pillanatra sem az ifjak. A harcot, amely szabadságunkért folyik, ők kezdették és ők legyenek az utolsók, akik abbahagyják.

Szignál

Gallicus rovatát, a Reflektort közvetítettük a szegedi ifjak forradalmáról.

Itt a Szabad Európa Rádiója, a szabad Magyarország hangja.