Külön történelmi riport

Külön történelmi riportunkat hallják.

Sok hallgatónk azt gondolhatja magában, hogy történelmi riport - fából vaskarika. Hiszen a történelem lényegéhez tartozik, hogy visszahozhatatlanul elmúlt. Igaz, visszahozni és megismételni nem lehet, de mint példa és tanulság örök életű lehet. Egy húsz év előtti nagy harcra emlékeztetünk, amely Európa túlsó végén, a Spanyol-félszigeten folyt, de részben ugyanazon erők között, amelyek ma magyar földön állanak szemben egymással. Mert a 20 éve lángra lobbant spanyol polgárháború sokkal több volt, mint jobboldali spanyolok küzdelme a baloldaliak ellen. A történetírók már sokszor megírták róla, hogy voltaképpen próbaháború is volt, egyik részről a németek és olaszok, másik részről a Szovjetunió között. Tudjuk, ellentétben a rákövetkező igazi nagy világháborúval, a szovjet ebben a próbaháborúban alulmaradt, mert hiába voltak nemzetközi brigádjai, a nyugati világ nem volt hajlandó beleavatkozni a harcba. De hogyan kerülhetett sor arra, hogy Spanyolország földje ilyen évekig tartó szörnyű és véres mérkőzés színhelye lett?

Spanyolország sohasem volt a béke, hanem az ellentétek országa. És maga a spanyol ember is tele volt és tele van még ma is számunkra szinte elképzelhetetlen ellentétekkel és belső feszültségekkel. Spanyolországban akármilyen világnézet vagy rendszer uralkodott, mindig kíméletlenül kezében akarta tartani az alattvalók, minden egyes ember egész testét, lelkét. Nem véletlen, hogy Spanyolországban fejlesztették ki a legnagyobb tökélyre az inkvizíciót, amelyen az eddig lefolyt világtörténelemben talán csak a szovjet rendszerű ÁVO-knak sikerült túltenni. De ugyanakkor Spanyolország adta a kereszténységnek a szenvedélyes Istenbe merülés, a misztika legnagyobb szentjeit. Murillo festette talán a legáhítatosabb Madonnákat és angyalokat, akik nem csak kedvesek és szépek, de épp azért kedvesek és szépek, mert mélységes hit sugárzik belőlük. Olyan hit, ami az eget valóban le tudja hozni a földre. Ám a spanyol nép nemcsak a szörnyű kínvallatást, és a legnagyszerűbb elragadtatott vallásosságot adta a világnak. Amit ma partizánharcnak nevezünk, több mint száz éven át gerilla néven ismerte a világ. Ez is spanyol szó, és arra az időre emlékeztet, amikor közel másfél évszázaddal ezelőtt a spanyol nép apraja nagyja, ki fegyverrel, ki anélkül, minden elképzelhető eszközzel harcba szállt az idegen betolakodó Napóleon hadserege ellen.
Hallgatóink közül bizonyára sokan ismerik az akkor élt nagy spanyol festőnek, Goyának híres rézkarcsorozatát, Los disastros de la guerra - magyarul - A háború csapásai. És aligha van valaki, aki nem látta volna reprodukcióban legmegrázóbb festményét, amint a kísérteties éjszakában egyenruhás katonák sortüze öli halomra a fegyvertelen felkelőket.

Igen, ez is Spanyolország, a fogcsikorgatva, kétségbeesve, kilátástalanul is küzdő nép völgye. Ezt is tudnunk kell, ha meg akarjuk érteni a húsz év előtti nagy harcot. A diktátor, Primo de Rivera halála után hol jobbra, hol balra lendült ki Spanyolországban a politikai élet ingája. Akármelyik párt volt felül, megpróbálta teljesen elfojtani a másikat. Nemcsak fizikai, de emberi lélektani törvény is, hogy minél erősebb volt a nyomás, annál nagyobb lett a kirobbanó reakció. Így került az 1936 februárjában tartott választásokon uralomra a Népfront. Akkor még nem húzták rá a hazafias jelző álcázó leplét. Akkor még hatottak az internacionalista osztályharc jelszavai. És a szélsőjobbtól való félelem valóban egy táborba hozta össze, az egyébként nagyon különböző radikális polgári értelmiséget, és a Moszkvából irányított kommunista munkásmozgalmat. A spanyolok most sem ismertek türelmes megalkuvást, kompromisszumot. A Népfront álarca hamarosan lehullt, és mindenki láthatta, hogy a kommunizmus áll mögötte. 1936 júliusában robbant ki az ellenhatás. Franco, Spanyol-Marokkóban katonai puccsot hajtott végre, és pár nap múlva lángban állt az anyaország jó része. Franco katonáival átkelt a Gibraltári-szoroson, de soha nem vethette volna meg lábát, ha nem készíti elő számára a talajt a Népfront, amely a valóságban, nem a spanyol nép, hanem a nemzetközi kommunizmus frontja volt.

20 évvel ezelőtt Spanyolországban egyszerre számtalan helyen lobbant fel a tűz. Elsősorban a helyőrségek álltak át. Nem voltak összefüggő frontok, és jellemző, hogy 12 nappal a katonai puccs után nem lent délen, hanem fenn északon, Burgosban alakult meg a Nemzeti Spanyol Ellenkormány. November elején értek a felkelők Madrid alá. Azt hitték könnyű dolguk lesz. Mint mondják: sokan közülük megfogadták addig nem borotválkoznak, amíg a fővárost be nem vették. Az egy napra tervezett ostromból majdnem két és fél év lett. Hogy mekkorára nőtt az ostromlók szakálla, azt nem jegyezte fel a történelem. Keserves, késhegyre menő, sokszor csúnya küzdelem volt oktalan mészárlásokkal és pusztításokkal. Nemcsak ember-ember ellen küzdött, de gép-gép ellen is. Németek, olaszok, oroszok itt próbálták ki új harceszközeiket: repülőgépeket, gyalogsági fegyvereket, tankokat. De harc nincs lélek nélkül. És a spanyol polgárháborúban is voltak épp elegen, aki tudták miért harcolnak. Minden igazi háborúnak, amelyet emberek viselnek egymás ellen, vannak mozzanatai, amelyekre később tisztelettel kell hogy tekintsen pártkülönbség nélkül az utókor, mert bennük épp az élet-halál küzdelmet legmélyebben emberi, azaz szellemi értelme mutatkozik meg. A pártatlan történetírás szemében ma már nem vitás, hogy a spanyol háborúnak ilyen minden politikum fölé emelkedő csúcspontja nem a vörös nemzetközi brigád szereplése, hanem a toledói Alcazar védelme volt.

A művészetkedvelő emberek, még ha nem is jártak spanyol földön többnyire mind ismerik Toledót. A spanyol festőművészet legnagyobb misztikusának, a görög születésű Greconak akárhány képén Toledo jellegzetes látképe alkotja a hátteret. Nem hiányzik róla a dombon álló négytornyú Alcazar jellegzetes épülettömbje. Valamikor V. Károly császár építette magának. Nem szánták erősségnek. Amikor 1936 júliusában kitört a felkelés, a spanyol katonai akadémia volt benne elhelyezve. Három nappal azután, hogy híre jött a marokkói puccsnak, Moscardó ezredes, Toledo helyőrségének parancsnoka is csatlakozott a felkeléshez. A környék mindenütt a kommunisták kezében volt. Hatalmas túlerő zúdult a városra, amelyet Moscardó kénytelen volt kiüríteni. 1100 katonával, 520 asszonnyal és 50 gyerekkel vonult vissza az Alcazarba. Körülvette őket a vörös áradat, és megkezdődött az irgalmatlan ostrom.

70 napon át, éjjel-nappal tombolt a pokol. Mint később megállapították, ez alatt az idő alatt a 400 éves várkastélyt közel 12 ezer ágyú találat, 500 repülőbomba, 35 benzines tartály, 200 gyújtópalack érte. 10-szer borult lángba az épület, és ha a tüzet sikerült is mindig megfékezni, az Alcazar legnagyobb része hamarosan már csak füstölgő rom volt. De nemcsak a földön és a levegőben folyt a küzdelem, hanem még a föld alatt is. Egy három tonnás robbanótöltettel a kommunistáknak sikerült levegőbe röpíteni az egész észak-nyugati sarkot is.

Közben közel egy hónapig az Alcazarban sehonnan semmi hír. Augusztus 18-án sikerült felfogniuk egy rövidhullámú adást Portugáliából, ebből tudták meg, hogy a forradalomnak nincs vége, sőt majdnem egész Spanyolország lángban áll. Ez volt az első bíztató reménysugár, de nagyon halovány, nagyon bizonytalan. És öt napra rá, annál súlyosabb megpróbáltatás következett. Megszólalt a telefon, amely még mindig összekötötte az Alcazart a várossal, és a parancsnokot, Moscardó ezredest hívták. A túlsó oldalon a vörös ostromló csapatok parancsnoka tartotta a kagylót:

- Fölszólítom, hogy 10 percen belül adja fel az Alcazart, ellenkező esetben kivégeztetem fiát, akit túszként tartok itt.
- Elhiszem.
- Hogy lássa, hogy igaz, most beszélni fog a fiával.
- Apám!
- Mi van fiam?
- Semmi különös, csak azt mondják, hogy agyon fognak lőni, ha nem adod föl az Alcazart.
- Ha biztosra veszed, hogy agyonlőnek, akkor ajánld fel lelkedet az Úristennek. Éltesd Krisztus királyt és Spanyolországot, és halj meg hős módjára!
- Csókollak szeretettel apám!
- Forró ölelés fiam!
- Parancsnok úr, hiába vár 10 percet, mert Alcazar sohasem fogja megadni magát!

És az ifjú Moscardó pár perc múlva halott volt. Alig 24 évet élt.

Jellemző dolog, hogy a vörösök nem merték hírül adni az apának, az értelmetlen gyilkosság végrehajtását. Moscardó csak az ostrom után tudta meg, hogy a fiát valóban megölték. De akkor, ott fenn az Alcazarban, amelyre négy oldalról és még fentről is hullott a tűzeső, Moscardó nem is ezért tartott ki tovább. A drámai telefonbeszélgetés után ezt írta a naplójába:

"Vannak törvények, amelyek magasabban állnak, mint a saját énem."

És tovább folyt az élethalálharc. Csak akik átélték pincékben, óvóhelyeken a bombazáporos éjszakákat, Budapest ostromát, azok tudják kissé elképzelni, hogy milyen volt Alcazar védőinek élete. Katonák, civilek, asszonyok, gyerekek, sebesültek és haldoklók zsúfolódtak össze a kastély pincéiben. Villanyvilágítás természetesen nem volt. Az orvosok gyertyafénynél operáltak, a műszereket maguk csinálták bicskákból és hasonló szerszámokból. Penicillinnek még híre-hamva sem volt, altatni, érzésteleníteni nem tudtak, nem volt mivel. Pedig közben nemcsak sebeket kellett gyógyítani, nemcsak haltak az emberek, de két asszonynak gyermeket is született.

Ennivaló alig volt más, csak kenyér. A vízzel is úgy kellett takarékoskodni, hogy megtiltották a mosakodást, mert másképp nem jutott volna ivóvíz a harcosoknak. Mégsem hagyta el senki a várat. Az ostromlók hiába ígérgették, hogy az asszonyoknak és gyermekeknek nem lesz bántódásuk, csak jöjjenek ki. Senki sem hitt a kommunisták szavának, és aki talán magában hajlott is a csábításra, ott tartotta a közös hit, a becsület és a szeretet mindennél erősebb köteléke.

De a lelki erő nem elég az ellenálláshoz. Az ágyútűz és repülőbombák elől még megvédték őket úgy ahogy az évszázados vaskos falak, de az élelmiszer-készleteknek hamar végére jutottak. Erre elkezdték az éjszakai kitöréseket. Nem katonai céllal, nem a győzelem, a menekülés reményével, hanem csak azért, hogy a városban élelmet zsákmányolhassanak. Elsősorban gabonát, amit aztán fenn az Alcazarban a legkezdetlegesebb módon őröltek meg lisztszerű valamivé. Ebből készült a jóformán egyetlen táplálék a kenyér, de ebből is csak édeskevés jutott egy-egy embernek.

Közben meg kellett próbálni a szinte lehetetlent, valamiképp hírt adni a másutt egyre több sikerrel támadó felkelőknek, hogy a toledói Alcazarban, ezen a vörös áradatból kiemelkedő kis szirten még mindig vannak élő és küzdő emberek. Alba százados parasztruhába öltözve próbált kijutni, mert rádióadó-készülékük természetesen nem volt. Torrijos mellett azonban elfogták és azonnal legyilkolták, de a hír mégiscsak elért. És augusztus 22-én megjelent az Alcazar fölött az első spanyol nemzeti repülőgép, amelyik élelmet dobott le és az üzenetet: „Közeledünk Toledóhoz!”

De a felszabadulásig több mint egy hónapnak kellett eltelnie, s talán ezek voltak a legnehezebb idők. Az ostromlóknak sikerült feljutni a rommá lőtt északi falra, kitűzni a sarlós-kalapácsos vörös zászlót, és géppuska tüzet zúdítani a belső udvarra. A védők egy kis csoportja halált megvető elszántsággal indult ellentámadásra és sikerült újra visszafoglalni a romokat.

Nem is tudták többet megvetni lábukat az Alcazarban a vörösök, pedig szeptember 4-én összeomlott az északkeleti torony.

Szeptember 7-én, ezen az egyetlen napon, 472, tizenöt és fél centiméteres gránát érte az Alcazart, romba döntve egy másik tornyot is.

18-án az ostromlók tüzében összeomlott az egész nyugati homlokzat.

19-én romba dőlt a délkeleti torony is.

23-án két hatalmas támadás indult az Alcazar ellen, mind a kettő vérbe fulladt.

4 nap múlva a híres spanyol légió elérte Toledót. Alcazar romhalmaz volt, a védők fegyverei kiégve, tönkrelőve, de a romhalmaz még mindig az övék. 140 halottjuk feküdt a romok alatt, és 580 sebesült a pincékben. És mellettük két kis újszülött. Kiéhezetten, rongyosan, kimerülten, de ragyogó szemekkel botorkált elő a többi a romok közül. És Moscardó ezredes katonás rövidséggel jelentette a felszabadító sereg tábornokának:

"Tábornok úr, Alcazarban semmi újság."

Szignál

Külön történelmi riportunkat hallották, a toledói Alcazar 20 év előtti ostromáról.

Szignál