Rendkívüli Reflektor

A magyar szabadság vérfolyamain útjukra indultak a kalózok, a magyar vértanúk még ki sem hűlt tetemén ott rágódnak már a férgek: megalakult a szovjet ágyútorkok kormánya. Az elnöke Kádár János, helyettes elnöke és egyben katonai meg közbiztonsági minisztere Münnich Ferenc. Marosán György, Horváth Imre, Kossa István, Apró Antal, Dögei Ferenc /!/ és Rónai Sándor egészítik ki az együttest. Kell-e ezekhez a nevekhez jelzőt, kommentárt fűzni? Nem, nem! Ismerjük őket mindannyian, ismerjük múltjukat, tehát ismerjük jelenüket és jövendőjüket is.
Ám tételezzük fel, ami egyébként lehetetlen, hogy gáncstalan és folttalan magyarok vállalnák e tragikus percben a moszkvai orvgyilkosok szolgálatát. Még ez esetben is, találhatnánk-e édes anyanyelvünkben akár csak egyetlen szót is védelmükre, értelmünkben akár egyetlen érvet is szörnyű honárulásuk igazolására, lelkünkben akár egyetlen érzelmet is tettük enyhítésére? Lehet, hogy az 1956-os muszkavezetők az idegen szuronyokkal időre-órára visszahódítják a hatalmat. De az lehetetlen, hogy nemzeti életünkben, alakuljon bárhogyan is ez a nemzeti élet, joguk és helyük legyen valaha is. Az események fordulhatnak, az idők változhatnak, minden elmúlhat és újratámadhat, de ezek a pirátok halottak ma, és halottak maradnak mindörökre!
Azt mondják, a munkásság és a parasztság, a dolgozó nép fenyegetett uralmának védelmében cselekednek. A valóságban ez a munkásság és ez a parasztság, ez a dolgozó nép kelt fel ellenük, számolatlanul kínálván a hon oltárára és az egész emberiség szabadságának oltárára életét, csakhogy ők ne legyenek. Ezek a Kádárok mernek a nemzet és a haza nevében beszélni? De hiszen ugyanez a Kádár János rövid 72 órával ezelőtt még beismerni kényszerült, hogy pártját úgy fújta szét, úgy fújta a semmibe a forradalom megmozdulásának orkánja, mint a pitypang bóbitáját a tavaszi szél. Nemzeti ügyünk szolgálatában, véráldozatra is készen, egy volt a néppel a párttagság is. Senki és semmi nem állt mögöttük, egyetlen magyar sem, sem ifjú, sem öreg. Egyes-egyedül rendőri bakóikra és a szovjet szuronyokra támaszkodott létük. Mi jellemezhetné inkább őket, minthogy e Kádár odaállott a mikrofon elé, és mindenről beszélt, csak a hulló vérről, a pusztuló életekről, a romba dőlő hazáról nem volt szava sem? Mi közük ezeknek hozzánk? Mégis, újból itt vannak. Hajóznak a vérfolyamon, miniszteri fotőjeiket a magyar szabadság mártírjainak sírján állítják fel. Kell-e ehhez kommentár? Van-e erre szó anyanyelvünkben? - Kérdezzük ismét. Felesleges lenne minden hang. Tetteik végérvényes ítéletet hirdettek felettük.
A magyar nép, egy tízmilliós kis nemzet egy kétszázmilliós birodalom erejével találja magát szembe. Ezek a számok a forradalom első fázisának győzelmét nemcsak katonai erényeink, nemcsak halált megvető áldozatkészségünk, hanem főként egységünk biztosította. Mielőtt a szabadságharc kirobbant, azt gondolhattuk volna, hogy meghasonlás magyar átok, sok táborra tépődünk, egymással szembe-szembe állunk, szerteszakadásunk erőinket veszi, mint a magános ágét, amely leszakadt fájáról. De amikor szabadságunk és függetlenségünk szent igéje lángolt föl a magyar horizonton, ezt büszkén és boldogan kiálthatjuk: egyek voltak mindahányan, ez az egység, a hitnek, az akaratnak, a célnak ez a törhetetlen közössége az egyetlen és legfőbb parancs ebben az órában is. Csodát míveltünk tegnap, csodát mívelhetünk ma. Rettentő küzdelmünkben az egész világ tekintete rajtunk. Hiszen ügyünk az egész világ ügye is. Nem tudjuk, és nem tudhatjuk, hogyan végződik az a történelmi viadal, amelyet mi, kis nép, de nagy nemzet folytatunk a ránk zúduló zsarnoksággal szemben. Csak egyet tudunk, csak egy bizonyos, hogy azok a barikádok, amelyeken vérünk hullik, a századok végezetéig megmaradnak, mint az emberi szabadság legfényesebb bástyái, és azok, akik nagy áldozatunk ez óráiban e barikádokon rést akarnak nyitni, a századok végéig átkozottak lesznek!